Egy szerelmes gyermek története.

Bakker ,,,,,,,,,,,,,,,Mire képes a szerelem.



A gyomrom most is görcsbe rándult,  bizsereg minden tagom, a tenyeremen megjelentek parányi cseppek olyanok mint mikor vallatják az embert. Ugye.


Kegyetlen ötödikes  kis fickó voltam mikor oda került, és Ő lett a történelem tanárnőm...
Emlékszem határozottan, illedelmesen bemutatkozott, farmer és valamilyen nagyon bolyhos, kék vízszintes csíkozású pulcsi volt rajta.. Akkor még engem nem nagyon érdekelt, de helyén volt minden, forogtak a férfi fejek ha megjelent.

Mint említettem kegyetlen rossz gyerek voltam, ki tudtam akasztani rendesen a férfi tanáraimat  és ezt értékelték is, volt sok színes zsebkendőm..
De ugye ez nem vetett vissza fejlődésemben, teltek múltak a napok, évek, egyre keményebben voltam kezelve (edződtem) de tényleg gyorsan látványosan, közben megtanultam megvédeni magam.....
Na és itt kezdődik  mikor nagyobbacska lettem, ugye jól fociztam, jól futottam, elég ügyes és hajlékony,  kézenállás, szaltó előre hátra mindegy, vakmerő és bátor, tehát nem volt akadály, kaszkadőrnek készültem. Évek során sem változtam, csak egy valamiben kamaszodtam. Igen a biológia utolért, fejlet nyolcadikos lettem.

Iskolánk rendezett  olyan akadály versenyszerűséget  meghívták a szomszéd települések iskoláit is, csak annyiban érdekes nagyon szép helyen volt a cél, (dimbes-dombos  )környék, tényleg ámulatba ejtő  a táj (kis erdők, mezők)..
A lényeg, a célnál tábor helyek pontosan  megtervezve sátrak felállítva igényesen, nem tudtam milyen célt szolgálnak ha nem mehetünk be és nem játszhatunk benne,…………………………….. délután  elkezdődött nagy reményekkel teli  számháború, és játék közben hallottam lesznek akik kint alszanak az éjjel beszélték a tanárok. Ez engem nagyon kíváncsivá tett, ahogy kihallgattam beszélgetésüket. A háború már nem érdekelt, láttam ahogy számukat a föld fele kezükkel letakarva tartották, hogy ne lehessen leolvasni, engem nem vettek észre így tudtam  gyorsan vissza rohanni a táborba,  már nem nagyon emlékszem, de valami ilyesmi lehetett számom,1721vagy 2117 nem is érdekes....
Sürgés forgás a tanárok közelében, fülelés információ gyűjtés mi várható éjjel....

Vége a  napnak, eredmény hirdetéshez készültünk,  mindenki izgatott vajon milyen eredménnyel  zárták a csapatok a napot..
Engem már ez nem nagyon érdekelt terveztem az estét, gondolatban szedtem össze az esti kiruccanáshoz a felszerelést ( zseblámpa, kés, szigetelő szalag, fogkrém, stb.)
Vége az eredmény hirdetésnek (na végre) indulhatunk haza, egyébként sem szerepeltünk valami fényesen..
Na tekerés haza, gyorsan otthon voltam, kalapált a szívem mintha kiakarna ugrani helyéről,  főleg mert hallottam, hogy az utca béliek is kint alszanak,
hogy megnyugodjak gyors vacsora igaz még nem volt ott az ideje ,felszerelés megkeresve bepakolva a hátizsákba, útra kész minden...
Kiálltam az utcára hogy lássam Édesanyám haza jöttét, és már szaladtam is mint a veszett mikor láttam befordulni a sarkon anya-anya ugye elengedsz dadogtam levegő után kapkodva,
Nyugi mondta azon a selymes hangján , mi a baj kérdezte, semmi-semmi csak szeretnék kint aludni a srácokkal az erdőben, kis csend, Apád elengedett?? Nem, még nem ért haza mondtam elcsukló hangon, fogva  a szatyor fülét, hagy vigyem, néztem rá szótlanul, tudtam teli van finomságokkal mindég hozott valamit nekünk...Láttam a szemében az igenlő választ, hurrá hurrá, szerettem volna belekiabálni a világba.... Engedélyek beszerezve, hátizsák háton,(meleg ruha estére, víz, szendvics ha megéhezem, stb.)

Durván két óra gyaloglás várt ránk. Még nem sötétedett, mire a utca végén találkoztam a már ott várakozó barátaimmal, akikhez csatlakoztam a kb. 10 km-es túrához. Az út gyorsan telt a jó társaságnak köszönhetően; nagyokat nevetgéltünk, és hangos zsivajunkkal akaratlanul is megzavartuk sok vadon élő állat nyugalmát. Megérkeztünk, nagy ujjongás szia szia üdvözöltük egymást  (utcabéliek, haverok, barátok). Ez egy másik csapat, utca béli időseb srácok, lányok, halál rendes banda, szeretnek engem is, lányok még becézgetnek is.....Tábor tűz környékén berendezkedünk az éjszakázáshoz, nincs még alvás..
Aztán eljött az este, még a hold sem világít, legközelebbi lámpa 4km-re, a madarak csicseregnek megtöltik az erdőt élettel, hunyót játszunk, itt az idő meglépni innen, (csak pár perc és ott a táboruk), kattog az agyam, de  a lábam már indul  is, nem kell sietnem  harapni  lehet a sötétbe, senki nem veszi észre, hogy eltűntem.
Bekapcsolva minden érzékszervem, irány a táboruk, hangosan hallottam kalapálni a szívem, mint mikor a dobos üti az ütemet, a többi csak az erdő zaja, és a madarak, némelyik madár olyan  hangot  tud kiadni, hogy félelmetes.........
Időt nem érzékelve róttam a métereket, egyszer csak valami fény láttam, ott a tábortűz majdnem felkiáltottam, mondom magamnak  halk üzemmódba kapcsolni, szemem addigra már teljesen hozzászokott a sötétséghez, még száz méter és ott vagyok.
Csak halkan mondogatom magamba, settenkedek a fák és bokrok közt, megpillantom, hú a szívem majd kiugrott a helyéről, a  pólóján a feliratot is eltudtam olvasni olyan közel voltam...
 Jól érezhették magukat mert nevetgéltek, kortyolgatások között, néha olyan hangosan hogy még az erdő is bele remegett.
Ahogy ott lapultam ábrándoztam, nem észlelve az idő múlását, egyszer csak felállt- felállt és elindult felém a szívem azt hittem megáll, úgy lapultam a lapulevelek alatt, hogy csak ...
Cipzárhang, bemászott a  sátorba, megkönnyebbülés, és láttam körvonalait, ahogyan magára veszi szerintem pulóverét, kis kabátját (biztos fázott). Egy árnyék szakította meg bambulásom, az igazgató úr, mit akar?? Nyilallt belém a gondolat, nem értettem, ő is bemászik a sátorba, egyre erősödő neszek aztán alig halhatóan megszólalt tanárnőm ,(ne igazgató úr ne) egyre hangosabbak a zajok, ismét hallom hangját és ugyanazokat a szavakat csak hangosabban,(ne-ne igazgató úr ne csinálja), mit csináljak ?? járt az agyam, keresgéltem a földön nem tudom mit de valamit, kezembe akadt egy letört gally darab, lélegzet vissza fojtva helyzetbe hoztam magam dobáshoz, célzás nélkül eldobtam a gallyat a sátor irányába és ismét lapultam mint a fácán, célt tévesztve de eltörve hangosan reccsenve  ahogy leeset a sátor elé,  csend, a másik pillanatban kiborult a sátorból igazgató közvetlen utána a tanárnőm sietve..
Húú ez sikerült  gondoltam, de most a következő eltűnni hangtalanul, másztam  ahogy tudtam és láttam ahogy az igazgató is oda ért a tűzhöz, és a másik tanár fülébe súg valamit.
Na gondoltam végem, következő gondolat ideje lesz biztonságos fedezékbe húzódni.

  Pár méterrel odébb már nem kellet tartanom attól, hogy  meghallják a kisebb csörtetésem, alig látom a tüzet, de a sátrat azt igen, ott matatnak a sátor körül, pár perc elteltével  leülnek a tűz mellé ők is, hevesen mutogatva  beszélgetnek.      Na kifújhatom magam.
Szám kiszáradva, lihegve, szomjam oltottam mikor valaki eltolta az üveget  és befogta a szám, halkan azt súgta  a fülembe (csitttttttttttttttt ne szólj semmit), azt hittem meghalok úgy megijedtem mert annyira elfoglaltam magam látottakkal, az egyik idősebbik barátom volt. Csitt nyugtatott ismét, megfogta a vállam  gyere  mondta halkan, mentem mint a kutya a gazdája után, egész úton csendben...
Vissza értünk  táborunkba megvártuk még mindenki vissza ér, de közben lányoktól kaptam a fejmosás, hogy milyen hülye vagyok bármi történhetett volna velem, meg egyébként is rá vagyok bízva , (ami igaz szó szerint), lehetett már vagy éjfél mikor mindenki megérkezett keresésből.
Akkor azt mondta az egyik utca béli lány,   na mesélj minek voltál ott, és mért leskelődtél, lehajtott fejjel szégyenkezve kezdtem a mondókámat , hogy  is történt, de nem mondtam meg a teljesen  igazat.. vállaltam  azt is hogy haza kell mennem, ez volt a kikötés ( igaz a idősebbik srác a barátom kísért volna haza), de mert késő volt így megúsztam, azt mondta menj feküdj le....

Rendes gyerek lévén szót fogadtam, de sokáig nem  jött álom a szememre pedig nagyon fáradt voltam, csak forgolódtam a vackomban, egyszer csak arra ébredtem,  hogy  jön a barátom is aludni vagyis azt hittem, de nem mert meg kérdezte tőlem ,hogy a barátja vagyok-e, mert ha igen akkor mondjam el az igazat, érezte a füllentés a mondókámba. Mondtam rendbe van de nem itt, távolabb mentünk, hogy ne hallja senki és ne zavarjuk az alvókat, szégyellve,  elmondtam az igazat, bíztam benne vakon,(ismertem, igaz rosszaságért neki se kellet a szomszédba menni, de mindég tartotta a szavát).
Visszaértünk, szép halkan felébresztette a barátját, és félre hívta, beszélgettek, mutogattak kezükkel a tábor felé, és mikor vissza jöttek valamit megpillantottam a szemében ahogy a tűz felvillant....Mindenkit felébresztettek megbeszéltük mit fognak csinálni.
Már nem volt sok időnk ,gyorsan kellet cselekedni , közeleg a hajnal, meg beszéltük ki marad és kik mennek, indultak, lehettek olyan 20 m-re mikor vissza fordult és  nem kiabálva  kérdezte mennék -e velük, hogyne  és szaladtam mint az örült, nyugi mondta mert lehet szükségünk lesz minden erőnkre ha futnunk kell.
Húúúúúúúúú csak úgy dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy én is mehetek velük .

Kiszáradt szájjal hevesen dobogó szívvel a sötétben, a tábortűz fénye már csak pislogott, igazi kommandós akciót hajtottunk végre. Lábujjhegyen osonva közelítettük meg a tanári sátrakat. Az igazgató úr horkolt, mint egy medve, ami megkönnyítette a dolgunkat, mert elnyomta a kisebb neszeket. A barátom finoman, lassan felhúzta a sátor cipzárját – a hangja élesebb volt, mint egy kés a csendben, de a horkolás mindent vitt.

Bemásztunk a szűk helyre. A zseblámpát csak minimálisan használtuk, egy pulóveren keresztül szűrve a fényt, nehogy felébredjen. A diri arca a halvány fényben egy üres vászon volt. A kezem remegett az izgalomtól, de a barátom stabil volt.

Kezdődött a "művészet". Én a piros filccel egy bajuszt és egy monoklit rajzoltam neki, a haverom meg a kékkel elkezdte a pofiját spirálokkal és csillagokkal díszíteni. Minden vonásnál visszafojtottuk a nevetést, a hasunk görcsbe állt a röhögéstől. Olyan csendben, mint a némák, dolgoztunk, ügyelve, hogy a tinta ne kenődjön el. Pár perc múlva készen voltunk a remekművel, és gyorsan, halkan visszazártuk a sátrat, nyom nélkül eltűnve a saját vackunk felé.

Jót röhögtek a dirin reggel mikor  kijött a sátrából,  mit érezhetett mikor meglátta magát a forrás vizében....

Ennek az esetnek idestova több mint 45 éve. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a történet szereplői felnőttek, páran sajnos már eltávoztak, de a tábori legenda él tovább. Kevesen tudják, ki rajzolta azokat a "kraxokat" – ahogy mi hívtuk – a Diri arcára azon a bizonyos éjszakán. A titkot a barátaimmal azóta is szigorúan őrizzük, a néma cinkosság köteléke fűz össze minket.

Akkori nyolcadikos gyereknek ez maga volt a csúcspont, egy óriási élmény, egy igazi, vakmerő kaland, amire még évtizedekkel később is mosolyogva emlékszik az ember.

És persze ott volt a másik oldala a dolognak: a kamaszkori rajongás. Ő volt számomra az etalon, a megtestesült tökéletesség, akinek a közelsége és a közös kaland még izgalmasabbá tett mindent. Ez a kettősség – a csínytevés izgalma és a kamaszkori érzések hevessége – tette ezt az éjszakát felejthetetlenné.

Wino  MI