Ha járna a kronométer ránézhetnék, de minek, a hajónaplóba évek óta nem jegyeztek semmit, talán megrágták volna az egerek, ha a patkányok nem irtanának ki minden egeret, amelyet a zsákokkal felhordanak a hajóra!

Radnai István:

BÚNTUDAT

Büszke vitorlásomon a tengerészek hullani kezdtek, mint a legyek. Először csak a fogínyük vérzett, alig tudták csorba fogaikkal tépni a szárított húst és a dohos kétszersültet. Mert még a hajószakács is feldobta a talpát, pedig az utolsó cseppig kiosztottam rumot.

A hosszú út előtt az egész legénységet elzavartam a bordélyba! Talán nem kellett volna?

Akinek még volt ereje, az belökte a másik testét a vízbe, a cápák már várták az élettelen testeket.

A tengerészek réme a skorbut? Vagy szifilisz, kolera?

Kolera nem lehet, mert nem bűzös az ürülékük, csak elgyengülnek.

Sietnék, de annyi emberem sincs, hogy egyetlen árboc összes vitorláját felvonhatnám. Szél pedig volna. Na, jó, hátszél, vigyen, annyi vitorlát, amennyit tudunk!

Már csak hárman vagyunk, de a hajó gyorsul, előttünk habzik, mögöttünk örvény, fütyül a szél az üres kötélzeten. Bevonni sem tudnánk a vitorlákat - őrült száguldás, a szirtek elmaradnak, utolsó erőmmel a nyílt tenger felé…

Itt sehol egy sziget, az üvöltő negyveneseket sem tudom kikerülni, térképem elfogyott. A nagy kékségben, zöld hullámok harapják a fedélzetet, a vitorlamester megszédül.

Legalább nem kell temetnem, elvégzi a tenger.

A hajósinas térden állva könyörög, segítsek. Bizalma bennem van, hiszen ő volt a bizalmasom. Nem merem a naplómnak sem bevallani, miért nem mentem a bordélyba a többiekkel. Az ügyeletet vállaltam másodmagammal.

Vörös szőrzetemet két hete nem borotválom, kinek lenne ehhez kedve, és föld sehol. Lehet, hogy meg lehet kerülni az egész világot?

Megállni sem tudok, igaz kormányozhatatlanul dobált hajómba betörne a víz, a hullámok játékszere lenne, és ugyan kit állítsak a szivattyúhoz?

Volt egy lány valamelyik parton, szőke, sudár, hűséges.

Azt ígérte megvár! Szegény leány. Mire várna és miért? Mert magam nem vágynék már csak a hozományára, nekem a menyasszonyom a tenger...

Kereskedni kell és hajózni. Sózott, szárított minden élelem a hajón, a bor megecetesedett, a rum elfogyott, néha fogtunk egy-egy halat, amikor a büdös, avas, penészes és dohos élelem már nem ment le a torkunkon.

Az inast is hanyagoltam egy ideje, már nem én forgatom a kormányt, de belekapaszkodom.

Egy-egy szélroham, megrántja, ijesztően körbeforog, de elkapom, mielőtt a hajó keresztbe fordulna a hullámokon.

A hajósinas tetemét a kabinomban hagyom. Mert hiába kötöttem ki a kormányt, a pöffös szelekbe be kell állnom, mert vége!

Vizionálok egy zöld szigetet a látóhatáron, majdnem arra fordítom a hajót, de az egyre erősebb szél nem engedi. Egyébként, is, ami olyan távol van, nem látszhat olyan nagynak, hogy szinte kilépek a partra.

Kókuszpálmák, színes gyümölcsök, mint színekben játszó haragoszöld, vörös és sárga gyönyör. Mint Rozi melle a bordélyban, kínálkoznak, a fák törzse, mint a tenyeres talpas lány dereka hajladoznak.

Tudom, hogy ezek a látomások a vég! A matrózok némelyike ugyanígy, végső erejével a tengerbe vetette magát, hogy kiússzon a partra. 

De a part csak a delíriumban létezett.

Már meghalnék, de a hajó reszketve emelkedik a hullámok hátára és szinte zuhan a völgybe, a víz sistereg. A hullámok taraja átcsap, pörölyként mossa le a fedélzet építményeit, a köteleket, a rögzítetlen rakományt.

Ide a hídra nem ér fel. Érthetetlen, hogy a fenéken még nem gyűlt össze a víz, nem süllyedünk.

Errefelé már szirtek sincsenek.

Tudom, hogy százévenként léphetek partra, egyre világosabban tudom.

Tudom, hogy bűneimet csak egy lány tiszta szerelme oldozhatja fel.

Eszembe jutott a felkötött fedélzetmester, a megcsonkított lázadók, akiket partra tettem élelem és víz nélkül - keressenek maguknak!

Mert csak a cél lebegett előttem a nyílt tenger. Így feledtem az ígéretemet, amit soha komolyan nem vettem. Mit ér a szőkesége, amikor zölden terül előttem a tenger, dühöng és habzik és hajóm a hullámokkal szeretkezik?

A hajósinas a kabinba hozta szegényes élelmemet. A rumos hordót, már régen beékeltem a kajüt sarkába. Egy este adtam belőle a fiúnak is, azóta nincs megállás.

Így keveredtünk a lakatlan vidékre, mert sem a napot, sem a csillagokat nem tudtam részegen bemérni, talán a szextánst is a tengerbe ejtettem volna?

Mikor telik le a száz év? Valóban megvár-e a menyasszonyom a parton.

Érzem a zsigereim bűzlenek, olykor lecsap egy sirály, könnyebb neki, mint halat fogni.

Két kezemet a kormányhoz kötöttem és az ígéret a testemhez láncolta a lelkemet, amelyet a tengerrel eljegyeztem.

Mindhiába, engem nem fogad be addig a tenger.

Nem hittem volna, hogy a csontjaimra száradó hús fájni tud! A lépemet, sőt ma már a májamat is kicsípték éhes madarak. Lábamon a hajópatkányok rágnak, iszonyú sírással küzdve meg egymással minden falatért.

Érzem-e, hogy múlik a száz év? Érzékelem-e az időt?

Egyforma búgással járja a szél a rojtos köteleket, az egyik árbocot a minap letörte és a tépett vitorla, mint mocskos albatrosz, szélesen szárnyalt a habok felett, míg le nem nyelte a látóhatár.

Miért gondolok egyre többet a szőke, sudár leányra, hiszen semmit nem jelentett? 

A faros Margó, aki majdnem agyonnyomott, pedig kemény legény voltam - a faros Margó? Miért jut eszembe, amit nyújtani tudott?

De a szőke, az elérhetetlen, a kívül hűvös - de belül forró.

Ha járna a kronométer ránézhetnék, de minek, a hajónaplóba évek óta nem jegyeztek semmit, talán megrágták volna az egerek, ha a patkányok nem irtanának ki minden egeret, amelyet a zsákokkal felhordanak a hajóra!

Érzem a szél illatából, hogy kilencvenkilenc év letelt, meg a szélcsendből!

Márpedig az időt csak a szél hajtja előre.

Végre feltámad! Egyre tépi a köteleket, csavarja az árbocot, már csak egy van és azon szent Elmó tüze járja vadító táncát.

Közeledik a századik!

Látom, látom a szirtet! A szirten áll a szőke leány! 

Egyenesen feléje, ő egyenesen felém, vergődik a vízben, de nem éri el a lebocsátott kötélhágcsót..

Reccsen a palánk, a bordák engednek, a hullámok a vízbe rántanak. Egyesülök a tengerrel és végre elnyerem a szőke menyasszonyomat.

A hajó, még látom megmaradt fél szememmel, fennakad, a lány átfonja nyakcsigolyámat és leránt magával. Csontkezével.

Száz év, az száz év.