Háború 
 

   Egy borongós júniusi délután volt. A rádió esőt mondott. Akkoriban minden nap esett de nem bántam, mert szeretem az esőt, sőt a vihart, a villámlást és égzengést is. Nem tudom megmagyarázni, de amikor a zuhogó esőt nézem vagy hallgatom álmosító nyugalom telepszik rám. A villámlástól nem félek. Mint egy jó műsort a tévében úgy nézek végig egy vihart. Nagyon tetszik, amikor a villámok cikáznak és dörög, recseg az ég. Aznap olyant láttam amilyent még soha. A természet igazi színdarabot rendezett nekem, (persze nem csak nekem de talán én voltam az egyetlen lelkes néző).

   Dörgést hallottam. Kimentem, az ajtóból szétnéztem. Nyugatról fekete felhőfoszlányok röpültek keletnek. A szél keletről nyugatra fújt! Mégpedig nem is gyengén, az előttem álló nyírfát rendesen cibálta. A keleti ég a földig ért. Koromfekete, mint az éjszaka és végigülte az egész keleti horizontot. Folyton morgott és durrogott mintha egy távoli csatamezőről hallatszana. Ami a legjobban meglepett, hogy közeledik. De hiszen nyugatról változatlanul rohannak vele szembe a sötét felhőrongyok, állapítom meg felindultan.

 Égiháború! Egy igazi háború, élőben, egyenesben, itt a fejem felett. Háború politika nélkül, cselszövés, árulás, megalkuvás nélkül amilyen csak a természetben létezik. De kik lehetnek az ellenfelek? A fantáziám beindul. A keletről jövő nagy fekete tömeg félelmetes. Igazi nagyhatalom lehet. Fekete egyenruhában, sűrű zárt sorokban. Úgy néz ki nincs lovasságuk. Lassan de biztosan araszolnak előre, amitől még rettentőbbnek látszanak. A tüzérségük lankadatlan, az ágyúsorozatok közt alig van szünet és a kis tarackoktól az óriási öregágyúig mindent felsorakoztattak. Már Nagy-Somlyó hegyét ostromolják. Na, mondom, ezekkel szembe a nyugatról jövő rendezetlen, össze-vissza nyargalászó, hűbele-Balázsoknak semmi esélyük nincs,

   A feketék jobbszárnya megkezdte az átkarolást és úgy látom, ha ilyen tempóban folytatják, Felcsík hamarosan elesik. Önkéntelenül felháborodom a nyugatiakon. Miért engedik? Miért nem állnak rendes, harci sorokba vetik meg lábukat és állítják meg az ellenséget? Hol van a tüzérségük? Miért nem lőnek vissza? Miért rohannak esztelenül mint az az „éji bogár” amelyik „zúg” és „nekimegy a falnak”?  Várjunk csak… de hát ezek magyarok! Huszárok, vagy kurucok, vagy Hunyadi száguldói, vagy Attila hunjai, de mienk az már bizonyos. Ezért nincs gyalogság, tüzérség, megszokott csatarend,… Csak lovasság. Most már izgulok értük. A feketék tűz alá vették az egész Somlyó-hegyet, a dörgések egymásba érnek és a torkolattüzek őrületesen cikáznak.

    Szentlélek és Fitód is elesett! Mi következünk. Bár a magyarok fáradhatatlanul érkeznek egymás után és száguldanak tízszer gyorsabban mint az ellenség mégis, mint már annyiszor, a frontvonal lassan közeledik, keletről nyugatra. Keserűséget érzek. Az erősödő keleti szél port és kövér esőcseppeket vág az arcomba. Kedvem lenne azt mondani, hogy hülyeség és bemenni a házba. De nem tehetem. Vagy eldönteni, hogy a feketék a mieink és kész. Ám ezt sem lehet. Hazaárulás lenne, egyértelmű, hogy melyikek az én honfitársaim. Nincs visszakozás, kitartunk amíg lehet. Ha pedig elveszítjük a csatát, hát elveszítjük, (nem ez lesz az első), legalább tiszta lesz a lelkiismeretünk, mert ez a háború tisztán az erőről szól, anyagi érdekek és emberi fondorlatok nélkül. A csata már a fejem felett zajlik. Lenyűgöző, ahogy a két tömeg egymásnak torlódik. Aggódva nézek nyugatra, hogy van-e még erősítés. Meglepetésemre nem csak, hogy erősítés jött, hanem csak most érkezett meg a fősereg. Az eddigi csak előőrs lehetet. Bizony még ágyúik is vannak és úgy szólnak a Hargita felett, mintha a hegy réges-rég alvó tűzhányója ébredt volna fel. Ettől a ponttól az ellenség nem léphetett előre egy centit sem. A lovasok pedig még gyorsabban, erőszakosabban vágódtak be a megtorpant fekete gyalogság szakaszai közé. Nyugatról egyre sűrűbb csoportokban és nagyobb katonák száguldottak.

   A csata sorsa eldőlt. Győztünk! Az ellenség már nem araszolva, ahogy jött, hanem futva menekül vissza keletre. Mérgében még ránk zúdította esőnyilait és villámágyúival kilőtt egy-két tölgyfát a somlyói erdőből. A mieink közül csak a lovasság üldözte tovább, a tüzérség még dübörgött egy darabig a Hargitán, aztán valamerre elvonult.

   Elégedett örömmel és emelkedett lélekkel fordultam be az ajtón. Más emberek csak azt látták, hogy nagy vihar készül, aztán mégse lett, de én egyebet láttam. Valami olyat, amit már rég szerettem volna és az elődeim meg azoknak az elődei, talán még inkább szerették volna látni. Jó érzés volt.

   Végül is nem láttam, hogy volt-e valahol végső ütközet. A két felhőtömb találkozott-e valahol, hogy kitombolja magát egy vihar formájában, de a hírek minden felőröl árvizeket kürtöltek. Egész júniusban esett az eső. Magyarországon hetekig vízben álltak települések, fél Moldvát elmosta az ár és Székelyföldön is rengeteg kárt okoztak az esőzések.

   Hiába, bárki javára dőljön is el, a háborúnak csak vesztesei vannak.

Súgó 4 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2012.03.17. 15:13 bossi Ebben egyet értek, hogy csak vesztese van a háborúnak. Írásod nálam 10 pont

2012.03.11. 16:49 kodrane Reményt keltő üzenet ! 10 pont

2012.02.24. 08:08 ggátkötők Én is szemtanuja vagyok gyakran e háborúnak, mint földi.Érdekes az  irásod.Gratulálok!

2012.02.18. 21:19 Elonor Azt hiszem megértettelek. 10 pont.

1