|
Farkas Tibor versei 2.
Farkas Tibor 2012.01.19. 09:59
Hangyák
Még egy velőtrázó
sikoly, még egy lehelet
a hörgés is elhal
a test már nem meleg
a fehér csont marad
csak a csont marad.
Csupasz fehér csontváz
az égre vádlón kiált
a testre árnyék borul
a hangyasereg vonul
feketék, vörösek, sárgák
főleg a sárgák, a sárgák.
Ellepik a halmot
mind csak egy darabot
csak egyetlen harapást,
de elhordja a rakást
a milliós sárga tömeg
s lassan eltünik a test.
A fehér csont marad
csak a csont marad.
Határtalanok
1956, Mindszentek Után
Iszonyú csattanás, te jóságos ég
fülemből vér csordul, hártya, fal reped
a ház felrobban, mögöttem ég
alig egy méter s nincs többé fejem.
A pince mélyen és sötéten hallgat
gyáva a lángja a gyertyacsonknak,
távoli lépések, szökevények talán
Csolnokról megjött kiszabadult Apám.
Az Utolsó Lépés
A parton megállok, ott ahol szakad
keskeny kis határ, de ez is elválaszt
folyékony bátorság, illanó akarat
géppuska kattog, megkapom a választ.
Árnyékomra lépek és eltaposom
a jelent, a múltat mind otthagyom
túl a szögesdróton, túl az aknamezőn
süt a virradó nap, befényezi főm.
Szívdobbanás
A cél egyenes, a határ kanyargós
alig, hogy elhagyod már megint előtted
kígyóvá változott, ledobott karó
a távolban puskaszó, valakit lelőttek.
Anyám nem szól, nem mondja
szive kihagy, már már felmondja
a szolgálatot, de nem itt, nem most
majd egyszer ott ahol tenger partot mos.
Végállomás
Apám rágyújt, mélyen leszívja
megérintem, tán én is Apám?
rámcsodálkozik, de már is nyújtja
ma mindent szabad, becsaptuk a halált.
Én tizenhat, Ő negyvennégy
a következõ állomás még csak Bécs
azután Ohio, majd Kalifornia
neki végállomás, nekem rezidencia.
Határtalanok
Földönfutó voltam, az is maradok
nem lelem helyem, az Űrben kutatok
se itthon, se otthon nem találom nyugtom
jövőmet keresem és cipelem a múltam.
Pedig jól van ez így, nem panaszkodhatok
miért lettünk mi, ex-magyarok határtalanok
lehetett volna rosszabb, a sors sok másnak
örök börtönt adott, nem szabad világot.
Hazám . . . Anyám
(Juhász Gula után: Milyen Volt?)
Édes hazám milyen volt
Nem tudom már.
De csodaszép lehetett
mert valahányszor anyám
ha róla szólt, nevetett.
A Dunántúl dombos volt - e
Nem tudom már.
De minden zöld tavaszi rét,
minden vadvirágos dombhát,
anyám csak erről mesélt.
Hogy a Tisza szőke volt - e
Nem tudom már.
De a Tiszát emlegette
ha kisfia göndör haját
szeretettel fésülgette.
Az alföldi ég kék volt - e
Nem tudom már.
De búzavirág szemében
megrezzent a délibáb,
amikor az égre nézett.
Hogy édesanyám szép volt - e
Nem tudom már.
De ha volt szép hazám
olykor eszembe jár,
eszembe jut Anyám.
Hősök
Messze földön írott döcögő versek
emlékeznek rátok, hőseim. Mily kevés
elégtétel nekem, nektek -
de már nem fáj az emlékezés.
Átkozott sorsú, üldözött magyar,
kegyetlen, rohadt korban születtél.
Ezer élü, véres, kifent agyar
marcangolt, míg el nem véreztél.
Mint pattogó versben a rigmusok,
sorról sorra, betüről betüre,
úgy váltakoztak az izmusok
sovány kenyered sózva keserűre.
Míg nyugati szabad ember
puha vánkosán édeset álmodott,
álmában is lenézve eladott. Gazember -
neked ő már mást juttatott:
Neki jólét, szabadság, béke -
neked hadifogság, börtön;
neki a sors a Riviérát mérte -
te napjaid Vácon, Csolnokon töltöd.
Nem Európa kék egét, tiszta levegőjét -
a feketét látod, szénporát szívod,
mert Nyugat kályháiban ontja melegét
a szén, mit véred, s verejtéked adott.
De ez sem elég, ó kegyetlen sors:
otthonod kitagad, számüzött lettél,
ahány ország annyi bús Rodostó,
jajgató, könnyes, meg nem írt levél.
Temetve névtelen temetőben,
sir, melyet senki sem látogat;
hamvaid szétszórva idegen tengerben,
szellemed kisért, vihart felkavar.
S mig a föld ki nem dobja tested,
a végtelen tenger ki nem szárad,
ti vagytok nekem, nekünk szentek -
száműzött hazafik, névtelen katonák,
strázsák, őrök, HŐSÖK.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Szeretettel olvastalak ! 10 pont