Gyermekkori szerelem
Sztankovics István 2011.12.21. 15:10
Vidáman éldegéltem a nagy természet adta szabadságban az erdőn Édesanyámmal a pozsárban ( ideiglenes,erdei település) miközben eljött az ideje a parlagon hagyott szocializálódásom tovább fejlesztésének. Hangsúlyozom, akaratom ellenére iskolába kényszerültem és számomra nem egy kis városba, hanem a legnagyobba, amit akkortájt ismertem. Váradra!, Mert itt lakott a nővérem a családjával és számomra is természetes volt, hogy mellette fejlesztem tovább a betűvetés fortélyait. Nem kéne ecsetelnem, hogy milyen traumát okozott ez a változás nekem a szabadon korlátok nélkül cseperedett kis legénynek. De részben ebből adódtak a konfliktusok, amit szintén nekem kellett megoldanom, az úgymond civilizált társadalmi réteghez való alkalmazkodással, ami hol sikerült, hol nem.
Elég keménykötésű kis gyerek voltam, köszönhetően az egészséges életkörülményeknek, ezért rá tudtam kényszeríteni az akaratomat a környezetemre, ha nem ment ész érvvel, akkor erővel, minek a következtében sikerült hamar beilleszkednem a városi környezetbe.
Mikor már kezdtem egy kicsit otthon érezni magam és a harcok nyomai is begyógyultak rajtam, felfigyeltem milyen sok szép kislány van körülöttem. Különösen egy kis fekete hajú, vastag copfos, kislány vonzotta a tekintetem, akivel igyekeztem szorosabbra vonni a barátságot. A korabeli legénykék abban az időben úgy fejezték ki vonzalmukat, hogy jól megcibálták a kiszemelt hölgyike copfját. Ezt a gesztust lovagias erdei neveltetésem elutasította és igyekeztem megvédeni az én kis szemem fényét az ilyen megnyilvánulásoktól.
Meg is lett az eredménye, mert elárulta, hogy én vagyok a” legjobb barátja”, mivel hogy én csupán (.?) simogatom a haját, és nem cibálom .Hiszen olyan szépen egy ágra volt fonva, amit én még nem is láttam a falusi kislányoknál. Látszott rajta, hogy városi lánnyal van dolgom, ami nálam is sokat nyomott a latba. Nagy gyönyörűségemre, a táskáját is vihettem, egy saroknyit, mert itt elvált az útirány és más következett a táskacipeléshez. Meg is jegyeztem neki, hogy elég nehézkesen cipeli a terhet a konkurenciám!
A favorit azért én maradtam. Ez megnyilvánult abban is, hogy az iskolapadjainkat úgy összehúztuk, hogy a tanító néni csak mosolyogva és oldalazva fért át közöttünk.
Rendszeresen használtuk egymás „ladírját”, mert az olyan jó volt, hogy már közös anyagi javaink is vannak, ami szimbolizálja az összetartozásunkat.
Ez a békés kis idill tartott egy ideig és termetemnek köszönhetően még csak nem is csúfoltak bennünket, hogy (Szerető mártás, kifutott a rántás!) különben sem tudtam értelmezni ezt a csúfolódást.
Egy időjárási front átvonulásakor,- gondolom én,- összeverekedtünk az egy emelettel alattunk tanuló román gyerekekkel. Már régebben is volt némi feszültség közöttünk! (Akkor még külön volt a román és magyar tagozat! Mit is kezdhettek volna velünk román nyelven, mikor még köszönni sem tudtunk románul, nem hogy tanulni!)
Én a piszka vassal álltam neki hadakozni, mondván, bolond megy puszta kézzel háborúba!
Meg is lett az eredménye a harciasságomnak, mert tetemes károkat okoztam az ellenséges erőknek s közben az ablakoknak is.
Nyilvánosan meg lettem fenyítve és az egész iskola előtt az igazgató MEGHÚZTA a FÜLEMET! és ezt, az a kedves kislány is látta, aki a szívem csücske volt. Majd elsüllyedtem szégyenembe! De mentsük, ami menthető alapon, teljes erőből bokán rúgtam az igazgatót, (már amit egy 8 éves gyerek rúghat) és kitépve magam a kezéből, a farakáson fel a kerítés tetejére. Onnan kiabáltam sírva vissza, hogy ha megfogom az utcán, megölöm! Meg nem tudtam fogni, mert nagyobb volt, mint én, de a Lóvásár térről összeszedett lócitrommal jól megdobáltam, díszes mintákat hagyva a világos ballonkabátján.
Az iskolából kicsaptak, egy időre! A nővérkém közbenjárására foglalhattam el újra a régi státuszom, de a kislány eltávolodott tőlem, lelkileg is, fizikailag is, mert: Nem fog egy olyan fiúval „barátkozni”aki lószarral dobálja meg az igazgató bácsit!(Mondta neki az anyukája!)
Ezek után, gondoltam, hogy ebből sem lesz házasság, és más elfoglaltságok után néztem, meg a táskáját sem voltam hajlandó vinni többé, pedig az nagy kiváltság volt! Büszkesége is van az embernek! Nem igaz?
|
Egy nagy 10-es !