|
1968
Szmolka 2011.08.25. 17:00
Kosarazni voltam a Tápión. Nem kosárlabdázni, hanem vesszőkosárral halászni. Tizenhárom éves szőke, kerek arcú gyerek voltam, és Tápióbicskén éltünk a szüleimmel.
Csak picike naphalak, sügérek, keszegek kerültek a kosárba. Ettől, és attól, hogy elvágtam a talpam valamivel a folyóban, és hogy még mindig vérzett, eléggé ingerült voltam.
Letettem a kosarat, és kézzel folytattam a halászást. Eredményre is vezetett a módszerváltásom, mert két darab 30-35 centis keszeget és egy valamivel kisebb pontyot is sikerült fognom. A kosarat a halakkal félig a Tápió vizében hagytam, hogy ne pusztuljanak el, amíg folytatom a halászást.
Már régóta nem fogtam semmit, és egy kiszélesedett, bokáig érő szakaszhoz értem. Arra gondoltam, visszafordulok a kosárért, mert elég volt a halászatból, amikor csobbanásokra lettem figyelmes a hátam mögött. Visszanéztem, és meghűlt bennem a vér. Ekkora halat még én sem láttam soha.
Talán az egész faluban én voltam egyedül abban az időben, aki szinte „házasságra” lépett a folyóval. Alig volt nap, hogy ne láttam volna gyönyörű, tiszta vizét. Ha szomjas voltam ittam belőle, ha melegem volt, fürödtem benne, máskor meg gyönyörködtem benne.
Ott volt előttem ez az óriási hal. Csak kínlódva haladt előre útján, kínálva nekem életem fogását.
Ámulatomon lassan felülkerekedett a vadászösztönöm. Lekaptam magamról a trikómat, és rohantam a hal irányába. Szívem a kaland és a dicsőség lehetőségének hatására úgy dobogott, hogy szinte ide-oda rángatott. A trikómat magam elé tartva lecsaptam.
Lecsaptam megint és megint.
A hal olyan erővel bírt, hogy valahányszor elkaptam, mindig kicsúszott alólam, hiába feküdtem rá teljes súlyommal. Végül sikerült a trikómat kicsit benyomni a kopoltyúja alá, és így fogást nyerni rajra.
– Megvagy! – kiáltottam egy hatalmasat örömömben. Már azon járt az eszem, hogyan fogom végigvinni a falun, hogy minél több ember láthassa. Kivittem a partra az 5 vagy 6 kilós halat.
Lepihentem a hal mellett a fűben, és átadtam magam gyönyörű látványának. Kicsavartam vizes trikómat, és törölgetni kezdtem zsákmányomat, mint úri házban szokás a míves porcelánt. Kikapcsoltam minden zavaró elemet a fejemben, ami megszakíthatta volna az élvezetet, amelyet a halászat istene oly régóta tartogatott már számomra.
Egyre erősebben hallottam az enyhe zúgást, így gondolataim is visszatértek a hétköznapok egyszerű valóságába. Mivel a zúgás nem a fejemből, hanem hátam mögül jött, megfordultam. A távolban egy hatalmas madárcsapat repült az ég alatt, így a föld feletti látóhatáron kerestem a már jól hallható mély búgás eredetét.
Ismét felpillantottam az égre. Helikoptereket láttam a távolból közeledni, hangos zúgással. Abban az időben a többi gyerekkel sokat harcoltunk a németek ellen, de ez valahogy nem olyan volt. A már-már elviselhetetlen mély búgás és a rengeteg helikopter látványa úgy megijesztett, hogy otthagyva halat, kosarat, trikót, rohantam hazafelé, ahogy csak bírtam. Rohanás közben időnként hátrafordultam, és félelmemet csak fokozta a vasszörnyek közelgő hada. Közben a fejem fölé értek a hatalmas, alacsonyan szálló, visító és dübörgő gépszörnyek, szinte teljesen elsötétítve környezetemet.
Ijedt, kegyetlen sírás, jajveszékelés kísérte tovább futásomat. A félelemnek ezt az érzését most ismertem meg először. Hangos jajveszékelésem alábbhagyott, ahogy világosodni kezdett felettem az ég. Az egyre távolodó gépek rémisztő zaja is egyre gyengült. Én viszont változatlan sebességgel vetettem magam a gangon álló édesanyám oltalmazó karjai közé, ismét hangos jajveszékelésbe kezdve.
Édesanyám nem volt megijedve, de még ő is a már láthatatlanná vált helikopterek eltűnésének irányában felejtette tekintetét. – Mégijetté? – törte meg a szótlanságot anyukám szelíd hangja. – No, mi bájod? Nem tört ki á hóború. – Pedig én azt hittem. Azt gondoltam, itt a vég. Bombázni fognak. Igazából.
– Á hóború nem ilyen. Nékém ehihetéd. Én mó lóttám – révedt most már maga elé anyukám. – Ezék csák gyákorlátoznák.
Magához szorítva simogatta fejemet, és csak álltunk, nézve a koromtól lassan tisztuló eget, amit a Cegléd felé eltűnt helikopterek kipufogói hagytak maguk után.
Azért féltem, hátha mégis visszajönnek. Aznap már nem is mertem elmenni otthonról. Halászszerencsémről is csak másnap beszéltem édesanyámnak, aki nem nagyon hitte a történetemet. Természetesen nemhogy a halakat, még a trikómat sem találtam meg, amiért hosszan veszekedett velem. Engem különösebben nem viselt meg a hal eltűnése, mert már tudtam, sok mindenre képes vagyok ezen a téren, amiről mások még csak nem is álmodnak.
Ma már tudom, anyukám tévedett. 1968 augusztusában háború volt. Az egyik szomszédos országot, Csehszlovákiát támadta meg Magyarország (és még négy szocialista ország). Hát így úszott el életem fogása a háború miatt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
összesen 105 pont