Az élet elixírje
lotus 2011.08.02. 23:01
Az írók különös emberek, no nem a külsejükben, a látásmódjukban, soha nem tudni mi forog a fejükben, mi születik a lelkükben, és hogyan kerül ez napvilágra.
Szamóca illatú harmatos hajnalok, dolgos nappalok az égető melegben, és az ember bizony elfárad. Építettem a lelkemben egy szigetet. Ez egy titkos kis liget, elérhetetlen vágyakból, édes álmokból szőttem. Idejár a lelkem üdülni, erőt gyűjteni a mindennapokhoz. Akinek van ilyen kis álom tanyája, az tudja, hogy ez nem azért jött létre, hogy kergessük a megvalósulását, csak igazán pihenni akar a lélek valahol. Még testem élvezi az apró, kék virágú estikék méz illatát, melyet a fáradhatatlan kóbor szél hord szét az éjszakában, addig a fantáziám új területeket alakít lampionos üdülőhellyé. Itt találkozom plátói szerelmemmel, akinek hallgatom szavait, kellemes, kedves hangját. Milyen furcsa, ő azt sem tudja, szorosan kötődöm hozzá. Ő egy író, aki elrabolta a szívem, a gondolataim, mert az írók már csak ilyenek. A rablásnak az a fajtája ez, mikor az ember először felháborodottan tiltakozik „na de kérem”, majd boldogan, sunyi módon ott felejti a szívét. Egyszer véletlenül összetalálkoztunk hálón, jó pár éve már ennek, üdvözültük egymást és mindenki ment a dolgára. Az írók különös emberek, no nem a külsejükben, a látásmódjukban, soha nem tudni mi forog a fejükben, mi születik a lelkükben, és hogyan kerül ez napvilágra.
Június dereka volt, egy nagyon kemény napon voltam túl. Sikert könyvelhettem el magamnak, mégis a hangulatom egy háború vesztessel ért föl. Vannak olyan veszteségek az életben, amelyet nem lehet bírósági úton visszaszerezni, nem lehet kárpótolni pénzzel. Ha az ember az igazak útján száll hadba, de a bosszú a hadvezére, a pert megnyerheti, a csatát sosem.
Ilyen gondolatok húzták a fejem utamon, a csillagfényes estében, társam a kíváncsi kósza szél. Valahonnan az éjszakából szorgosan árasztotta felém a jázmin varázslatos illatát, elindultam megkeresni a csodát, minél többet, töményebbet szívhassak be a gyógyító levegőből. Kedvenc kerthelységemben ért véget a bolyongásom. Terveztem, hogy eme nap után látogatást teszek itt és iszok valami szívnyugtatót, mivel itt mindig olyan sokan vannak, nekem pedig most csöndre volt szükségem, így már nem volt olyan fontos, és csak a jázminoknak köszönhetem itt létem. Az apáca rácsos boxok telve voltak jókedvű, italozó fiatalokkal, na de nekem is maradt egy üresen. Távol esett a leghangosabb társágtól. Az apáca rácsot beszőtte a borostyán, kövér leveleivel jól eltakart. Rendeltem magamnak egy unicumot és elmerengtem a magam világában.
Nem sokkal később a felém settenkedő pincéren tapadt meg a tekintetem, akinek a kifényesített alpakka tálcáján volt egy pici pohár láthatóan megtöltve.
- Egy Úr küldte magának, aki szeretne ide ülni az asztalához. – nézett rám, a válaszra várva. Nagyon meglepődtem, hirtelen körül néztem, de senki ismerőst nem láttam. Semmi kedvem sem volt csevegni, de udvariatlan sem akartam lenni.
- Köszönöm. Elfogadom. Kérem, mondja meg az Úrnak, szívesen látom. – mondtam a pincérnek még mindig meglepetten.
A zavartságom egyre nehezebb volt titkolnom, remegni kezdett a gyomrom, a lábam, a kezem. Mindenféle gondolat téblábolt a fejemben, de leginkább az, hogy ki akar velem találkozni. Az esti titok nem sokáig váratott magára, előttem állt életem ajándéka személyesen.
Selymes hangon köszöntött a kedvelt íróm, és a kezét nyújtotta, ahogy ezt első találkozáskor illik, én csak az újaim hegyeit mertem visszanyújtani, nem akartam éreztetni vele zavarom, nem akartam, hogy tudja, minden porcikámban remegek.
- Talán üljünk le, szólt megnyugtató hangon, még össze nem esik félelmében. Én is így gondoltam, de nem tudtam megszólalni. Felettébb bosszantó volt számomra, mennyire nem tudom titkolni érzelmeim. Oly hevesen kalapált a mellkasomban a vérrel bőven felpumpált húsdarab, hallottam a saját szívverésem, már attól tartottam, hogy látszódik is, ezért diszkréten magam elé emeltem kezem. Millió kérdés bolyongott bennem, de nem tudtam megszólalni.
- Én most férfiként érkeztem önhöz, egy kicsit személyesebbé tenni kettőnk kapcsolatát.
- Ön nős. -nyögdécseltem.
- Nem is kívánok semmi bűnt elkövetni. Mégis azt szeretném, ha a férfit látná bennem, nem az írót.
Igen, az írók mindig tudják, mikor mit kell mondani, látja a zavarom, átlát rajtam, mint egy kristály poháron, ismeri az érzelmeim, a gondolataim, a reakcióim, és mégis ide tűzte nekem ezt a mondatot.
- Honnan tudta, hogy itt leszek?
- Olvastam az oldalán.
- Titokban mindig azt reméltem, hogy jár ott. De soha nem hittem volna. Miért?
- Önnek súlyos önértékelési problémái vannak, csak segíteni szeretnék, de a démonjaival magának kell megvívnia. –nézett rám a csillogó nagy barna szemeivel, majd folytatta. Tudja, háromféle ember van. Az egyik, aki nem szereti a hóvirágot, sőt a virágokat sem. Nem jelent neki semmit, nem teszi színessé az életét, sőt inkább csak a piszkot látja a lehullott szirmaiban. A másik ember szereti a virágot, de készen. Kimegy a piacra, viszi a pénzét, kiválasztja és hazaviszi. Ápolgatja, néha megcsodálja, de koránt sem azért vette, hogy üdültesse a tekintetét. Legyen dísze a balkonnak, ablaknak, sírhalomnak, és nehogy megszólják az emberek, és leginkább ezért. Majd van a harmadikféle ember, aki nagyon szereti és tiszteli a virágokat. Órákat képes eltölteni közöttük, a színes szirom varázs többet jelent, mint egyszerű virág. Áldozott ön már időt arra, hogy végig nézze, szemtanúja legyen egy ártatlan hóvirág születésének? Gondolt-e már rá valaha, milyen erő, élni akarás van abban a parányi növényben? Hogyan születik meg gyenge hajtása a kővé fagyott földrögök között, és fejlődik tovább a hideg, ködös napokon, ahol a nap csak ritkán hint rá szerelmes csókokat? Jaj szó nélkül születik, panasz nélkül él, nem kérdi lesz-e holnap, csak élvezi amíg, él. Semmit nem tud magáról, hogy hírnök, és szép, csak némán gyönyörködteti a világot. Nekem ezt jelenti a hóvirág. Számomra ön is olyan, mint egy hóvirág. Szeretném látni azt a napot, mikor kivirágzik. A lelkében élő démonok, lidércek, éppen olyanok, mint a fagyott földrögök, meg kell küzdenie velük.
Ön szeret engem, tudom, ne is tagadja. Miért? Tudni szeretném, jogom van hozzá. – úgy fürkészett a tekintetével, mintha minden sejtemre egy betű volna írva, csak össze kellene olvasnia.
- Nem tudom. – válaszoltam. A szívem ezt nagy titokban tartja. Én is kérdeztem már, de nem ad választ. Egyszer ön azt mondta, ha meg akarjuk ismerni az írót, mint embert, olvassuk el írásait, megtaláljuk benne őt is. Sok olyan gondolat született bennem, melyet ön is, ha kicsit másként is, papírra karcolt, mintha elrabolta volna tőlem, mintha belőlem szólna hozzám. Ha fáradt vagyok, ott megpihenek, gondjaimra megoldást találok, félelmeimben biztatást kapok, ha vitatkozni volna kedvem, nos arra is születtek sorok. A szívem önben új otthonra lelt.
- Talán butaságnak tűnik, de én is tudni szeretném, némely rövid írása, olyan, mintha hozzám szólna. Jól érzem?
Rövidre szabott találkozónk itt véget is ért, mert kapott egy fontos hívást, elköszönt és ment. Már kezdtem lenyugodni, és szerettem volna, ha marad, de a sors nem ezt akarta, és nincs mit tenni ellene. Szavain rágódtam, a válaszom is megkapom, tudom, mert a szív nem hazudik, csalhatatlan. Boldogan élveztem a jázminok édes illatát, mellyel kényeztetett az éjszakai szél. Az ében fekete égen álmosan hunyorogtak a csillagok, kerestem azt az egyet, amely oly sokszor és most is rám kacsintott.
|
összesen 105 pont