MÁSODIK FELVONÁS

Ugyan az a szín.

ELSŐ JELENET

                Zsuzsa lelkendezve jön be. A többiek utána. Egy idő után lassanként leülnek.

Zsuzsa: Jaj milyen szép volt! Megadják a módját a közönségtoborzásnak! Felvonult az egész csapat. Apró koromtól járok cirkuszba. Kicsi, nagy, egyszerre mentünk, a lelátón egy egész sort elfoglaltunk, ezért nekem mindig az együttlét jut eszembe róla. Én egészséges családban nőttem fel, szülők, testvérek, nagyszülők, mindenki körülöttem. A nagynénik, nagybácsik elérhető távolságban. Ez csodálatos légkört teremt, nagy biztonságot nyújt. Az ember annyira hozzászokik, már nem tudja elképzelni az életét teljesen függetlenként. A férjem hozzánk költözött, pedig hozzájuk szintúgy mehettünk volna. Eltelt néhány hónap egybekelésünk óta, amikor kezdtem felfogni mit ért Sándor a házasság intimitása varázskifejezés alatt. Rendbe tetettük a ház elhagyatott szárnyát, átköltöztünk. Együtt a nagycsalád, de mindenki élheti a maga életét.

Vendel: Bárcsak mindenkinek ilyen simán zajlana minden!

Zsuzsa: (Az előző hangulattól mosolyog. Fokozatosan elkomolyodik) Megtévesztő ez a nagy egyszerűség! Valóban mentesülünk egy csomó olyan gondtól, amely a kevésbé szerencséseknél felőröli az idő jó részét. Nagyszerű arra gondolni, baj esetén bármikor van akihez szólni, fordulni.

Ede: A férjed?

Zsuzsa: Sándor remek ember. Nagyon szeretjük egymást.

Miklós: Ezek szerint nincs nyoma bajnak!

Zsuzsa: Van, mégpedig a súlyos válfajból. Olyan értelemben, hogy nem szabadulhatok meg tőle soha: bennem lakik. Mielőtt szörnyülködési hullámot gerjeszthetnék, elmondom, ebből senki nem észlel egy mákszemnyit, s végső soron, én nem szenvedek tőle. Az ilyesmi nem is nevezhető bajnak? Lehet…

Ede: (Fejét forgatva) Egy kukkot sem értek.

Tekintete találkozik a Józsefével, Miklóséval, a targoncáséval. Mindannyian a

fejüket ingatják.

Zsuzsa: (Elneveti magát) Nem kell megijedni, az örök talány tudathasadása szegődött mellém.

Vendel: Kezdem érteni. Volt még egy valaki!

Zsuzsa: A leghelyesebb, egy virtuális valakiről beszélni. A személy valós. Mint lehetőséget, kizárólag elméleti síkon említhetem. Hozzá tenném: nem csak volt, hanem van!

Értetlenkedő sóhajok, szusszantások.

Zsuzsa: Nem annyira bonyolult, mint hangzik. Az illető nem tartozott az udvarlók táborába, nem gondoltam rá, mint lehetséges lovagra. Viszont egyetlen pillanat, az életnek egy olyan momentumában, amikor a megszokottan véglegesnek tudott állapot hirtelen felvillantotta rejtett arcát, kettéhasította énemet. Mindegyikünknek van olyan barátja, ismerőse, akiről kiskorától tud, akivel annyira összenő, már nem úgy néz rá, mint a másik nem jeles, vonzó képviselőjére. Hasztalan látja, hogy szép, csínos, jóképű. Az agyban valamiért nem a természetes folyamatok gerjesztik egymást, hanem az öncenzúrához adódó megszokás káros elegye dirigál. A szerencséseknél ez így marad, vagy pedig, az illető időben ráébred a valóságra. Lépik! Két szóban elmesélem a történetet, csak előbb leszögezem: nem szenvedek, nincs hiányérzetem. Egyedül az emberi kíváncsiság motoszkál bennem, az örök, mi lett volna ha?... Ami annyira tud állandósulni, végső soron, kiszel az emberből egy darabot.

Vendel: Majdnem felét.

Zsuzsa: A rejtőzködőbbet. Bő tíz évvel ezelőtt, megismerkedésünk után néhány hónappal, Sándorral szabadtéri koncerten voltunk. Éjszakába nyúlóan roptuk a táncot. Időnként a mozgó pulthoz gyúródtunk, nehogy torkunk kiszáradjon. Az egyik ilyen szünetben pillantottam meg Zoltánt. Érdekes módon, talán megérzett valamit, a tömegben felém fordult. Néma üdvözlések röpültek a fejek fölött, meleg mosoly mindkét részről. Nagyon bizsergett bennem, menjek oda. Elálltam a szándéktól, nem akartam menyasszonyával zavarni. Egy pillanatig úgy rémlett, egyedül van, rögtön elhessegettem a képtelen ötletet. Később megtudtam, akkorra már felbontották az eljegyzést, pár nélkül, a barátaival volt. Akkor vettem észre, micsoda jóképű férfi. Barátságos természetéről legelső szavaim megszületése óta tudok. No, mindegy. Sándorral elsodródtunk a tömegben, tovább szórakoztunk. Év teltével, amikor megkérte kezem, teljes meggyőződéssel mondtam igent. Ez ma ugyan úgy történne. Ám tény, Zoltán a mai nap is rendkívül vonzó férfi. 

Zsuzsa a szín legmélyén megjelenő Zoltánt látja. A többiek nem tapasztalnak              változást. Mozdulatlanul, kitartóan nézik egymást. Zoltán lassan felemeli, majd         hívón kinyújtja karját. Zsuzsa teste megfeszül, de nem áll fel helyéről.               Búcsúzás-szerűen int a kezével. Zoltán mosolyogva leengedi kezét, majd          lassan megfordul és elmegy. A többiek is abba az irányba fordulnak, de nem              látnak semmit.

Emese: Jól érzed magad?

Zsuzsa: Természetesen! Csak arra várok, hogy vihessem már a dobozokat.

Emese: Értem.

                Zsuzsa szemérmesen lesüti tekintetét.

MÁSODIK JELENET

László: Nekem az eltávozásom otthonról darabokra hullott.

Ede: Az hogyan lehet?

Vendel: Egyszer elment az esze, majd teste a keresésére indult.

László: (Tűnődve) Van benne valami… (Rövid idő után) Annak idején az elmenetelemet nagyon zajosnak képzeltem el. Érettségizünk, útra kelünk mindannyian, tovább tanulunk. Kis hiba esett az elképzelésbe, mert a többiek elmentek, egyedül maradtam. A múló rosszullétnek tűnő állapot állandósult, éveket ölelt át. Bőségesen jutott idő a közösségi érzés utolsó morzsáinak az eloszlására.

Ede: Hát te nem ebből a városból vagy?

László: Nem.

Vendel: (Váratlanul) Ő községi közösségi kőfej.

Zsuzsa: (Vendelhez) Most milyen bántódás ért?  

László: (Int) Hagyd!

Vendel talpra ugrik. Miközben járkál, két tenyerével súrolja arcát, eltakarja a

szemét. 

Zsuzsa: (Méltatlankodva) Ezt nem értem!

László: Hagyd csak, igaza van, elpotyoltam egy csomó évet.

Vendel: (Elszakad a gát) Mindenkinek a maga baja miként darabolja szét az életét, csak azt nem értem, miért lettünk évfolyamtársak! Tanultál volna hamarabb, vagy utánunk! (Ordítja) A fenébe! (Könnyeivel küszködik)

Nem értik, elképedve nézik a fejleményeket. Egyedül László viselkedése

változatlan.

László: (Feláll, megfogja Vendel vállát) Ne keseregj! Ti építettétek, ti bontottátok. Egyszer talpra álltok.

Vendel: (Megtörten) Tudod milyen Etelka, nagyon nehéz nála helyreigazítani a dolgokat.

Miklós: (Meggyőződéssel) Na, itt baj van!

Zsuzsa: Mondja el valaki, mi játszódik? (Miklóshoz) Nem mindenki olyan okos…

Miklós: Tapasztalt. (Szünettel) Talán.

Zsuzsa: (Rándít egyet a vállán) …tapasztalt, mint te.

Miklós: Nem kell ezt piszkálni, nem a mi dolgunk.

Emese: (Halkan) Érzem, nem ránk tartozik, de majd fölvet a kíváncsiság.

Szégyenlősen beszívja alsó ajkát, óvatosan körbenéz. A többiek elnevetik

magukat.

László: Etelka a húgom. Járt nálam többször, míg diákok voltunk. Ott találkoztak Vendellel. 

Vendel: (Nem tud uralkodni magán) Összevesztünk, Etelka elfogadta a külföldi ajánlatot… (Nem tudja befejezni, a sírás kerülgeti)

László: (A többiekhez) Elutazott.

Zsuzsa: (Ledöbbenve) Nem gondoltam, a rettenetesen ficánkoló bőr alatt ilyen szív lakik.

Ede: Az emberek úgy védik magukat, ahogy tudják.

László: (Melegséggel hangjában) Nagyon, nagyon szeretik egymást.

Vendel: (Előtör az indulat) Mennem kell!

Többen: Hová mennél? Ezer kilométerekre van! Meg kellene egyszer szervezni! Legalább jegyet vásárolni…

József: (Feláll, Vendelhez lép) Kérlek légy tekintettel roppant csomagjaimra, ne hagyj el, maga alá temet az áradat!

Vendel felemelt tenyérrel a többiek felé mutat, mintha azt mondaná, vagytok itt

elegen. Akkor érnek tudatáig a szavak. Arcán mosoly-félével visszaül a           helyére.

László: Mint mondottam, nehéz indulás az enyém.

Targoncás: (Helyrerázza a hangulatot) Kétség nem fér hozzá!

László: Ne kérdezzétek, mivel mulattam napjaim, nem emlékszem. Alaposan beleringattam magam a kocsonyás állapotba, táskányi év telt el mire felébredtem. Újat nem mondhatok: az ilyen ébredés meglehetősen fájdalmas. A következő tervezés ennek megfelelően született: ködös, hideg idő lesz, amikor elmegyek, ugyan ilyen, amikor időnként hazajövök. Búcsúzók nélkül; nem várnak rád. Éjszaka…

Vendel: (Feláll) Ne haragudjatok, nem tudok helyben ülni! (Leszegett fejjel elindul)

László hirtelen leszakítja az egyik doboz félig lógó címkéjét, valamit ráír.

Vendel után szalad, odaadja a papírt. Visszatér helyére.

László: (Mintegy magyarázatként) Cím, telefonszám... (Nem szólnak. Rövid szünet után) Éjszaka érkezni, éjszaka elutazni. Nehogy az áldozat, vagy hasonló szó jusson valaki eszébe!  Úgy éreztem, egyszerűen kicsúsztam az időből. S valóban, csakhogy megváltoztak az idők, a hangulat, már jelentőség nélküliekké váltak az utazások. Most éjjel-nappal nyüzsög a város -közben azzá nyilvánították. Időnként az az érzésem, megállíthatatlan vándorlás vette kezdetét. Vagy inkább, körmozgás. Mert az utca nem ürül ki, a népesség majdnem mindig ugyanakkora. Nagyon furcsa hazamenni. Ismerős arcokat látok, akik közben felnőtté váltak. Ezt leginkább beszédükből fedezem fel. Korombeliek gyakran olyasmikről beszélnek, mint gyerekként, csak súlyos hanghordozással fejtik ki véleményüket. Nem tudtam eldönteni, az a meggyőződésük, ez aránylik éveik számához, vagy egyesekkel máris ilyen csúnyán elbánt az élet.  Nálunk erős akcentussal beszélnek, amely mintha erősödne, ahogy az emberek vénülnek.

Zsuzsa: Hiszen te nem beszélsz akcentussal.

László: Ez teljesen a véletlen műve. (Feláll, miközben mesél, -önmagát ironizálva- és általában mindent erősen karikírozva eljátssza a történetet) Amikor idekerültem, mindjárt az elején valamilyen filmezések színhelyévé vált a város. Fiatal statisztákat kerestek. Az egyetem hirdetőtáblájáról olvastam a reklámot. Mint mindig diákkoromban, én kellett ellássam magam, beálltam tömegnek. Teltek a napok, szinte minden jelenetben szerepelt a tömeg. Rettenetesen untam az egészet, az első napon otthagyom, ha nincs oly szükségem a pénzre. Egy felvételen bámultam az eget, próbáltam átnézni az emberek fölött. Időnként megütötte a fülem:

-Maga ott, legyen szíves, jöjjön hozzám!

Folytonosan ismételgették, azt hittem végtelen szalag surrog valahol. Zubogott az agyam az októberi nap alatt, éreztem, kettőbe roppantanám azt a süket alakot, aki miatt nem haladnak a munkálatok. Lépjen már oda valaki, rimánkodtam magamban, különben idő előtt véget ér remek névtelen karrierem. Befejeztem céltalan szemlélődésem, tekintetem a rendező megafonjába ütközött:

-Megkérem, maga, álmodozó fiatalember, jöjjön hozzám egy percre.

Abban a pillanatban már nem voltam egyedül, mellettem állt egy hölgy, aki asszisztensnek titulálta magát. Karon fogott:

-Kérem, jöjjön a rendező úrhoz!

Erős indulat kerített hatalmába. Meg voltam győződve, kirúgnak, kellett nekem álmodozni! A gőz azért dagadt bennem, mert teljesítményemet nem tartottam rosszabbnak a többi néhány százénál. Egyéb gondolatokra nem maradt idő, ott álltam a rendező előtt:

-Az arca tökéletesen megfelel egy rövid párbeszédes jelenetnek.

 Nem tudtam, mit mondjak, nagyon távol áll tőlem a szereplési vágy. Fölöslegesen gyötörtem az agyam, már a következő jelenetet instruálta. Segédje elvezetett. Egy csendesebb helyen elmagyarázta, miről lenne szó. Ekkor tudtam megszólalni először.

Valósággal felvisított:

-Magának akcentusa van!

-Statisztálhatok tovább? –kérdeztem.

                -Ne nevettesse magát, most kapta az igazi munkát!

Elmagyaráztam, nagykoromban mérnök leszek, most egyszerűen a nehéz időszakot szeretném áthidalni. Meg sem hallgatott, már szervezkedett. (Legyint) Hosszú mese. Végül nyelvtanárnál kötöttem ki. Beszédtechnikával, valamint hasonló tudományos eszközökkel gyomroztak. Rögzítették, meg visszajátszották a szövegem, addig gyúrtak-gyömöszöltek, amíg kikopott a teltszájas beszédmód. Tudjátok, talán a fülnek így kellemes, én rájöttem, valójában a lélekből gyalultak ki valamit. Régen nem szégyelltem, most nem lenne terhemre az ízes beszéd. Egy darabot kitörtek belőlem. Szerencsémre a betolakodott baj, egyszersmind jó leckének bizonyult, okultam belőle. Azóta drágán adom a bőröm. Ez az eset tanított meg, szükség esetén nemet kell mondani.

Zsuzsa: (Izgalommal hangjában, László felé) Mesélj többet a film világáról!

László: Néhány mondatot kellett mondanom. Így hangzott az első: „Nem kendőzöm a valóságot, szamárnak tartom az elnököt!” Fárasztó munka. Kivül esik érdeklődési körömön. Egyebet nem mondhatok. 

Zsuzsa: (Álmodozva) Kár. Pedig...

Emese: Elképzelhető nem szereted, vagy nem vonzódsz iránta, de úgy érzem, nem teljesen véletlen, hogy színészkedtél egy rövid ideig.

Vendel visszajön. Nyugodtabb. Leül.

László: (Vendelhez) Mit mondasz nekünk?

Vendel: Sikerült elérnem telefonon. Este fogunk beszélni.

László: Ez jó hír!

Vendel: Remélem…

Emese: (Lászlóhoz) Mesélj az otthonodról.

László: (Szünettel) Melyikről? A jelenlegiről, vagy az elveszettről?

Andor: (Gúnyosan) Ó, mily fájdalmas!

László: Várhatóan előbukkant a jóindulat. (Összeszedi magát) Amikor idekerültem, egyetlen percig sem volt kérdéses, a tanulmányok befejeztével hazamegyek. A folytonos anyagi gondjaim miatt, állandóan dolgoztam. Mindig volt munkahelyem. Változatos helyeken fordultam meg. A véletlen úgy hozta, lépésről lépésre közelebb kerültem a szakmámhoz. Utolsó éven már egészen komoly munkahelyre jártam, amely annyira igénybe vett, szinte elbuktam a záróvizsgát. Ekkor változatlanul az otthoni karrieremet szerveztem. Közben megismerkedtem Klárival, aztán nagyon kecsegtető munkaajánlatot kaptam, megnősültem, hamarosan jöttek a gyerekek. Ím itt maradtam a városban.

Andor: Nyilván! Csak itt válhatsz valakivé. Csak itt van megfelelő tér a nagystílű ember kibontakozására.

Vendel: Az mit jelent?

Andor: Nagy ember lehet.

Vendel: Az mit jelent?

Andor: Elér valamit az életben.

Vendel: Az mit jelent?

Andor: (Kelletlenül) Épít, jólétet teremt.

Vendel: Rögtön feltűnik a rendszeresen arra járónak, a puszta közepében felépített új ház. Ahhoz nem szükséges városon, nagyvárosban élni.

Andor: De! Csak ez biztosítja az eleganciát.

Vendel: Mit értesz elegancia alatt?

Andor: (Ingerülten) Hát egy szépen felépített ház, udvarral, garázzsal, modern autóval, szép rendben minden!

László: Szerintem az elegancia bentről jön. Emlékszem községünkből Gábor bácsira. Magas kort ért meg. Kilencven fölött változatlanul fehér, állandóan friss illatú vászonruhában járt, gyér hosszú szakállat viselt. Gyakran pipázott. Miután vagyonából kisemmizték -a szántók, az erdők nagy része az övé volt valaha- beállt kétkezi munkásnak, egy apró kertre, parányi kunyhóra valót összedolgozott. Öregségére nyugdíjnak csúfolt éhbért utalt ki neki az állam. Soha nem hallották szitkozódni, keseregni, pletykálni.

Andor: Ohó, az teljesen különböző! Aki valaha ilyen vagyonnal rendelkezett, valami nemes-féle lehetett. S aztán mi haszna volt a tartásának? Néhány falusi látta, az érték –ha egyáltalán volt- nem érvényesülhetett.

László: A Dezsőffy grófok vére. Szerinted az emberi tartást a kutyabőrrel öröklik?

Andor: (Bizonytalanul) Nem, ám összefüggés van köztük.

László: Rendben, akkor nézzük a feleségét. Karolina nénit az örömházból hozta el.

(Andornak kikerekedik a szeme) Igen, a kuplerájból. Neki ismeretlen maradt az anyagi gazdagság. Ő viselte gondját a férjének, a legnagyobb nincstelenségben is ápoltak, derűsek, kedvesek voltak. Otthon közmondásossá vált, szerény hajlékukból senkit ki nem engedtek üres kézzel.

Andor: Már megint megfoghatatlan dolgokkal tömik a fejem! (Felszökik) Nem hallgatom tovább ezt az üres fecsegést. (Elmegy a ligetecske irányába. A többiek egy rövid ideig nézik távozását, aztán többet nem törődnek vele.)

HARMADIK JELENET

Emese: Te Ede, te hogy állsz a költözéssel?

Ede: Én többször szedtem fel a sátorfát, mint ti mindannyian együttvéve.

Többen: Na! Jó vicc! Micsoda? Henceg! Soha nem hagyta el a családi házat!

Ede: Valóban.

Zsuzsa: Akkor miért mondasz ilyent?

Ede: Nem ugratlak. Jóformán naponta költözöm. Ez a fajta hurcolkodástól lehetőleg óvakodjatok! Amit főztem, egyem meg. Ki kellene vakarnom magam a megszokottságból, aztán nyugodtan ülhetnék egy helyen.

László: Vigyázat, az egy másik megszokottság.

Ede: (Kesernyésen) A nyugalmat könnyen meg tudnám szokni. Akkor, csak az otthoni zavar hiányozna.

Targoncás: Ez bonyolult.

Ede: Azt hittem, azt mondod bolondság. Mindenképp igazat szólsz. Aki nem tudná, kitartóan, rendíthetetlenül otthon lakom. Szabályos vénlegény életet élek. Dolgozom, a munkaidő lejártával egyenesen haza tartok. Ebédelek, beülök a szobámba. Teljesen lényegtelen éppen mivel foglalkozom, bármelyik pillanatban beállít apám. Már jócskán lődörög, rögtön kezdi mondani ostobaságait. Nem válaszolok, egymaga órákon át szövegel. Gyakran vihog, mintha roppant szellemeset mondana, pedig csak nem tudja, hogyan viszonyuljon saját mondókájához. Összekapart információkat szór az éterbe, szereti a sajtóbelieket igaznak hinni. Néhányszor rászóltam, fejezné már be, mert kitaláció, tudom, azért hagyja a nyitott kaput, hátha netalán beigazolódik. (Csücsörít) Eh, lényegtelen. Szóval, egy darabig tűröm. Aztán amikor nagyon belefáradok, a szomszéd szobába megyek. Ott már anyámmal osztozunk az élményen. (Felemeli az ujját) Állj! Nem ilyen egyszerű. Nem csak felállok, majd átmegyek a nappaliba, hanem könyvet, zenegépet, meg egyéb szükséges holmit viszek magammal. Éppen amivel foglalkozom. Valóságos költözés. Szerencsés esetben, apám lepihen aludni. Másfél órányi csend. Ilyenkor beosonok a szobámba. Ellenkező esetben, folytatódik a vándorlás. Nyáron az erkélyt bérelem, hátránya, ami előnye: zajos. Az öregem nem tud szövegelni, én nem tudok bármilyen elmélyülést megkívánó feladatot elvégezni. Magába fogadna a konyha. Nem szeretem, mert a hazugságok, a pózolás, az ostoba színjáték –mindegy minek nevezzük- helye. Ott, vagy a belőle nyíló kamrában vannak a tartalékok elrejtve, nem szeretem végignézni, amint apám eljátssza az italosüvegre véletlenül történő ráakadás komédiáját.

László: Nem túl nagy a mozgási lehetőség.

Miklós: Annál kínosabb a költözködés!

Ede: Van egy lyuk, az utolsó menedék, a pince. Oda csak végszükség esetén hurcolkodom. Az az igazság, nekem van saját lakásom. A szüleim vásárolták. Egy keveset belepótoltam. Pózolva azt mondhatom, nincs készen, rengeteget kell dolgozni rajta. Őszintén, valóban bőséges munka vár, viszont egyáltalán nem igyekszem befejezni. Amikor a helyzet magaslatára emelkedem, igénybe fogom venni kedvességetek.

Vendel: Azt nehezen, az enyém elfogyóban.

Ede: Bőven adok időt gyűjtésre. Nem játszhatnánk még egy keveset?

Többen: (Nevetgélnek) Nekem is eszembe jutott. Mondtam volna hamarabb, azt hittem, buggyantnak néztek. Nosza! Micsoda délután…

József: Mit játsszunk?

László: Talán Emese ki tud segíteni.

Emese: Miből gondolod?

Miklós: Arcodra van írva.

Emese magára mutat: az enyémre? A többiek bólogatnak.

Emese: Na jó. Ez fordított játék lesz.

Ede: Az milyen?

Emese: A kieséses rendszerben, egy csoport tagjai mindig azon fáradoznak, minél tovább maradhassanak a játékban. Na itt nem úgy lesz. Üljünk körbe. Én középen maradok. Így. Behunyom a szemem. A következő mondókát ismételgetem:

A nyár nevető,

Forró már a levegő!

Mikor a rétek virágoznak,

A vénasszonyok tollászkodnak.

Abból a zacskóból előhalászunk egy játékot. (Föláll, a zacskóból kivesz egy kisméretű labdát) Amikor elhangzik az utolsó -nak, feldobom a labdát. Mindenkinek igyekeznie kell kifogni. Aki kifogja, az kiesik.

Ede: Ez egyszerű.

Emese: Az. Éppen ezért, aki kipottyan, gondolkodás nélkül meg kell mondja, mire gondol abban a pillanatban. A játék pajzsa: nem szabad megsértődni!

Lelkükből követik a szabályokat, nagyon igyekeznek kifogni a labdát.

Kiesik Zsuzsa.

Zsuzsa: Nem árt a hamis kényelemből-nyugalomból esetenként kimozdulni. (Mindenkihez) Köszönöm! Annál érdekesebb a tapasztalat, mivel -ugyan alig rövid időre- de valósággal részese leszel a költöző életének. Mindig érvényes. Például amikor meséli, s csak hallgató lehetsz.

Kiesik Ede.

Ede: Az emberek sokkal jobban vágynak a szeretetre, mint amennyire mutatják. Úgy tűnik, egy költözés remek ismerkedési alkalom.

Kiesik László.

László: Amikor megérkeztünk, örvendezve állapítottam meg, a ránk váró munkát egykettőre elrendezzük, s mehetünk dolgunkra. Most úgy érzem, szeretném nyújtani a költözés időtartamát.

Kiesik József.

József: Nem árt megtapasztalni a változást, ám egy idő után terhessé válik a költözködés öröme. (A többiek nevetnek) Azt kézséggel belátom, a költözés hasznára van a baráti kapcsolatok erősödésének.

Kiesik Miklós.

Miklós: Nagyon vonzó nő ez az Emese.

Zsuzsa: Milyen szerencsés ember, hogy éppen játék közben mondja ezt, különben megsértődhetnék!

Emese: (A beszéd ideje alatt Miklóst nézi, amint Zsuzsa befejezi, rögtön mondja) Kérném nem fegyelmezetlenkedni a pálya szélén!

Miklós: (Megfogja Zsuzsa kezét, kedvesen mondja) Gondolkodás nélkül mondtam, a játékszabály megtiltja a megfontolást.

Zsuzsa: Most az egyszer megbocsáttatik.

Emese mondja a mondókát. Kiesik Vendel.

Vendel: Ostoba tökfilkó ez az Andor! Ilyen kivételes alkalmat kihagyni! Szerencsémre visszajöttem.

Targoncás: (Emesével marad) Vajon mit gondoltok rólam? Undorral fogtok elfordulni, ha megtudjátok, szobrász létemre, így keresem a kenyerem?

Emese egyedül marad.

László: Neked is el kell mondanod.

Emese: Nem volt elég a mondókámat szavalni?

Többen: Nem fogadjuk el! Nem érvényes a kibúvó! Tessék szépen elmondani! 

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.03.26. 11:53 keknefelejcs Nagyon érdekes!