Erzsi nénit személyesen ugyan nem ismerem, amikor viszont belemerítkezem egy-egy írásába, olyan érzés kerít a hatalmába, mintha réges-régi ismerősök lennénk.Remélem nem bántódik meg azon, hogy nekem nagymamásan bölcsek, huncutul őszinték írásai. És ez olyan nagyon jó! Annyira szeretem a bölcs derűt, a nagyis féltést, a cinkosan összekacsintó mondatait, hogy el sem hiszitek. Remélem még sokáig élvezhetjük a Pipafüstre feltett írásait.

Hölgyeim és uraim!

Németi Bálintné Kodrán Erzsébet!

Kedves István!

Azt kérted, meséljek magamról, és én szívesen teszek eleget kérésednek. Kicsit hosszú leszek.

De hát az élet is hosszú, amit eddig leéltem. Így sok minden kimaradt belőle, a lényeg azonban benne van. A többit írásaimból kihámozhatod.

Hetvenhét éve, hogy megszülettem, ami akaratomtól függetlenül történt, mert mindannyian így jövünk erre a hol csodálatosan szép, hol undorítóan mocskos, csúf világra.

Akaratunktól független az is, hogy hová születünk. Én ebben a hová születésben aránylag szerencsésnek mondhatom magam. Egy nagy fákkal körülölelt, fehérfalú, fényes ablakú tanyában láttam meg a napvilágot, ahol füttyös kedvű édesapa, szerető melegszívű édesanya és egy ragyogó szemű kislánytestvér várt engem.

Csodálatosan gazdag fekete föld volt ott ahol én születtem. Minden lehullott mag kicsírázott, minden elvetett búzaszem dús kalászt hozott. Harsogóan zöld volt a fű, aranyként tündökölt az ér partján a gólyahír, az öreg gémeskútban kristálytisztán csillogott a víz. Ebben a tisztaforrású vízben fürösztött meg először a bábaasszony, ebből az ezüstös kútból locsoltak meg serdülő lány koromban a legények. Itt töltöttem boldog gyermekéveimet innen indultam fehérruhás tiszta menyasszonyként a templomba.

Ebben a fehérfalú tanyában nagyon szerettek engem, Szöszikének becéztek és egy napom sem múlt el mese nélkül. Tele volt a szekrényfiók könyvekkel, mert nálunk mindenki szeretett olvasni. Az öreg béresünk, Károly bácsi, esténként a búbos kemence mellett az ölébe vett és mondta a mesét: „Este van, este van, ki-ki nyugalomba”. Nagyapám ha magával vitt valahová a szekéren, alám tette a csula kalapját és mondta a Petőfi verset: „ Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, mint a kisbéres a vendégoldalon”.Rázott a szekér, törte a vendégoldal a kis pucér fenekemet, de büszkén viseltem a rám ruházott kisbéres nevet! Négy éves voltam, amikor megszületett a kisöcsém. Úgy néztem rá, mint egy csodára! Órákig tudtam a bölcsője mellett állni. Tisztán emlékszem, hogy meséltem neki. Hogy miket hordtam össze már nem emlékszem, de ha apró kezével hadonászott, nevetett, én voltam a világon a legboldogabb.

Ettől kezdve ő lett a mi játék babánk. Vele játszottunk, meg a jászol alatt született kiscicákkal. Nem volt plüssből készült játék mackónk, de csinált nekünk nagymamánk csutka babát.

Csengőt kötöttünk a kiscsikó nyakára, meglovagoltuk a nagy farkaskutyánkat. Húztuk-vontuk magunk után a kisöcsénket, ha virágot szegtünk a tanya melletti réten, ha vízre hajtottuk a kiskacsákat, ha lestük az érben úszkáló békákat, vagy a piros hátú bogarakat a fű között. Mikor iskolás korban értem, nem éreztem az óvoda hiányát, hiszen a „Boci, boci tarka „

Mondókánál, több értéket vittem magammal. Ismertem az álatokat, növényeket, a szép népdalokat. Csak azt tudtam nehezen elfogadni, hogy ott nem hívott senki Szöszikének, mint otthon. Itt már csak Erzsinek hívtak. Sok időben telt mire a névcserét feldolgoztam.

A tanyánktól több mint két kilométer- re volt az iskola. Hosszú, eperfákkal szegélyezett úton mentünk, reggel oda, tanítás után meg vissza a tanyára. A nővéremmel kézen-fogva jártunk. Télen csikorgó hidegben, meleg hajába sült krumplit tett édesanyám a zsebünkbe. Kesztyű helyett az melegített. Nyolc éves voltam, amikor a nővéremet, Mariskát, mivel kitűnő tanuló volt, polgári iskolában íratták a szüleim. Ő a Battonyai Leánynevelő Iskola tanulója lett.

Így ezután már magam ballagtam a hosszú eperfás úton. Ekkor kezdtem el verseket kitalálni.

Sokáig le sem írtam, csak úgy mondogattam magamban. Később aztán már le is írtam. Van ami megmaradt bennem, van amit régen elfeledtem. Írtam én, tücsökről, bogárról, az öreg varjúról, a tarka pillangóról, még az árnyékomról is ami mindig velem haladt az úton.

Végül már odáig jutottam, hogy a kitűnő bizonyítványom elégségesre változott, mert az íráson kívül semmit sem akartam tanulni. Így hát édesanyám a fakanállal vetett véget az én költői pályafutásomnak, édesapám meg esténként mellém ült és lassan, visszavezetett a tanulás útjára.

Aztán jött a háború, ami teljesen megváltoztatta az életünket, mint akkor mindenkiét.

Édesapám a fronton harcolt, Édesanyám nyakába szakadt a család, a gazdaság, az idős szülők gondja baja. 10 éves voltam, amikor a tanyánkhoz alig kétszáz méterre átlépte a Szovjet hadsereg a határt. Ma is bennem él a háború borzalmainak emléke, amit átéltünk. Erről ma sem tudok beszélni. 1944 szeptemberét írtuk akkor. Abban az évben már nem jártam iskolában, csak 45 szeptemberében kezdtem újra az ötödik osztályt. Megváltozott az iskola, mások lettek a tanítók, más lettem én is. Megváltozott körülöttem az egész világ. Már hetedikes voltam, amikor újra írni kezdtem. Az irodalom tanárom ki tűzte őket az iskolai fali- újságra,  de volt, hogy az igazgató másnap már letépte, mondván, hogy „osztályidegen”

Pedig csak a paraszt emberek nehéz munkájáról, vagy az iskoláról írtam. Az első versem, ami nyomtatásban megjelent, egy pályázati felhívás hatására született. Címe: A mi házunk. Második helyezett lettem. Az elsőt Simon István a később híressé vált költő nyerte. Nyolcadik osztályos koromig próbálkoztam az írással, míg az egyik tanárom kétségbe vonta, hogy valóban én írom a verseket. Ettől kezdve a családomon kívül senkinek sem mutattam meg őket. Az osztályidegenségemet annak köszönhettem, hogy nagytatámat kuláknak minősítették. Ennek köszönhetem azt is, hogy nem vettek fel a makói gimnáziumba. Így hát maradtam, tanulatlan falusi kislány.

Az ötvenes évek embert próbáló éveiben bizony nem igen jutott idő az írásra, legfeljebb annyi, hogy apró szerelmes verseket írtam, mert hát, mint minden fiatal, én is állandóan szerelmes voltam. Jártam a hangulatos falusi bálokba, fogadtam az ablak alatt játszott szerenádokat, közben dolgoztam látástól vakulásig, ahogy akkor mindenki. Nem éreztem én akkor terhesnek a nehéz paraszti munkát, sem a nélkülözést, bár még kenyérből is kevés jutott. Bíztam a jövőben, azt reméltem egyszer mégis könnyebb lesz az életünk.

Nagyon fiatalon és nagyon szerelmesen mentem férjhez, egy jóképű katonához. 18 éves voltam. Édesapámtól kaptunk az induláshoz egy darabka földet, béreltünk mellé még hat holdat, amihez egy kis tanya is tartozott. Eléggé elhanyagolt volt, de voltak körülötte nagy öreg fák. Édesanyámmal fehérre meszeltük, ragyogóra takarítottuk, a nagyszülőktől kapott öreg bútorokkal berendeztük. Kaptunk a szülőktől pár darab jószágot, hogy legyen mivel művelni a földet. Fiatalok voltunk és erősek, Azt hittük könnyen legyőzzük az akadályokat.

De jött az adó, a beszolgáltatás, jöttek sorban a gyerekek. Egyre nehezebben éltünk. Az 56-os forradalom után, valamicskét könnyebb lett az életünk. Nem a munka lett kevesebb, sőt többet vállaltunk, de már némi kis pénzt félre tudtunk rakni. 1959 őszén, kis szülői segítséggel vettünk egy faluszéli parasztházat. (Ma is ott élek.) 1960-ban, amikor tagosították a földeket, én is a téeszben kezdtem dolgozni. A párom, a vasútnál vállalt munkát. Próbáltam beilleszkedni ebben a felemás világban, tanulni kezdtem. Elvégeztem egy mezőgazdasági iskolát, próbáltam előbbre jutni, de sajnos csak egy takarmány keverői állást bíztak rám. Akkoriban már kezdtem lázadozni, látván, hogy teszik tönkre a „kinevezett” vezetők a jó termőföldeket, a rájuk bízott állatállományt. Talán a megpróbáltatások hatására, újra kezdtem verseket írni. Ezek nagy része elkallódott, azok maradtak meg, amelyeket Asztalos P. Kálmán parasztírónak, véleményezésre odaadtam, vagy drága jó anyám megtalált és megőrzött.

1964–ben megszületett a harmadik gyermekem. Akkor még nem volt sem szülési szabadság, sem Gyes. Persze három kicsi gyermek mellett már nem tudtam vállalni a mezőgazdasági munkát.  Két év múlva 1966-ban a Nagylaki Kendergyárban mentem dolgozni, mint betanított munkás. A két éves kisfiamat a 10 éves kislányom hordta a bölcsödében. Nehezen viseltem a bezártságot, a szabad természet hiányát, de megszerettem az ottani munkát, tanulni kezdtem, 1968-ban gimnáziumi érettségi, 70-ben fonónői vizsgát tettem. 11 évet dolgoztam a kendergyárban. Aztán próbálkoztam a kereskedelemben, dolgoztam egy palackozó üzemben. 42 évesen kezdtem betegeskedni. Egyik műtét jött a másik után. Végül, amikor lehetőségem nyílt rá, korkedvezménnyel 50 évesen nyugdíjban mentem, ami nem azt jelentette, hogy meg is gyógyultam, ezután is több műtéten estem át, közte kettő agyműtét volt. Közben a gyermekeim felnőttek, családot alapítottak. Születtek sorban az unokák

 Aztán eltemettem a szüleimet, a ragyogó szemű nővéremet, szerető páromat. 21 éve élek egyedül.  64 éves voltam, amikor felkeresett egy fiatal tanítónő, kezében egy régi versemmel, amit az Asztalos P. Kálmán hagyatékában talált. Meg kérdezte, hogy közzé teheti e az akkor induló MAROSVIDÉK kulturális lapban.

Kicsit csodálkoztam, hogy még meg van ez a régi vers, de örömmel vettem, hogy közlésre érdemesnek találják.  Azóta több írásom megjelent a Marosvidékben, a helyi újságban, a Palotai Krónikában. A Kelemen László alapítvány és a Marosvidék, jóvoltából két kis verses kötetem jelent meg. Az első, 2003-ban, címe, Egy ránc voltál az Isten homlokán. A második, 2005-ben, Hatalma van a szónak címmel látott napvilágot. Ezek a könyvecskék nem kerültek a boltokban, leginkább, rokonok, jó barátok, kedves ismerősök kapták ajándékban.

Most készül a harmadik kötet, 125 verssel. Még a címét sem tudom, de már lektorálják.

Ha elkészül, tudatom Veled.  Hát ennyit tudtam magamról írni. Szeretettel: Erzsi néni!

2011 nyarán.