A vége mindig ugyanaz...

- Postás Józsi bácsi, nem hozott nékem szerelmetes levelet?
- Ó, ma nem hoztam kedves Kisasszonyka, sajnálom.
- Már biztosan elfelejtett a kedvesem...
- Biztos, hogy nem Kisasszonyka, hiszen Ön oly csodás szépség, lehetetlen elfelejteni!
- Azt gondolja?
- Biztos vagyok benne, Kisasszonyka!
- Józsi bá', maga mindig olyan kedves velem...
- Ó, hiszen ön a legszebb álmom, Kincsem!
- Sajnálom, ezt az álmát be nem teljesíthetem...
- Aztán miért nem?
- Mert Nékem Ő a legszebb álmom...
- Őőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő????????????????
- Az a bitang...
- Hja, a bitangoknak mindig jó sora van...
- Hogy érti ezt Józsi bá'?
- Amit mondott is, Kisasszonyka, az elébb...
- Hogy ő a legszebb álmom?
- Bizonyám...

Te vagy a legszebb álmunk...
 

Ó, csak irulok-pirulok,
én verset írni nem tudok,
de egy hajnalok-hajnalán
végül tiéd lesz a lány.

Ígérete reményt keltő,
ellene hiába is küzd ő,
a sors mit néki írt elő,
majd beteljesíti az idő...

- Ó, mi ez a szomorúság a szemében Kisasszonykám?
- Ó, ne is kérdezze Doktorúr, elhagyott a kedvesem....
- Tán csak nem?
- Ó, de, ez a bitang!
- Ez bizony büntetést érdemel!
- Jaj, ne bántsa, kérem!
- Aztán miért ne?
- Mert szeretem...
- Jaj, maga kis butuska!
- Ne is mondja, Doktorúr... meg tudja gyógyítani a szívem?
- Ez kérem már teljesen reménytelen...
- Végérvényesen?
- Már késő Kisasszony, hiszen, ha csak egy szót is szól Önhöz, az a bitang kalandor, Ön máris a karjaiba vetné magát...
- Bevallom... ez így van....
- Látja, látja, én előre szóltam, s Ön nem figyelt rám, kedves Kisleány...
- Ó, Doktorúr, hiszen, amikor meghallom a hívását...
- Na, erről beszéltem...
- S már hallom is, csak nem visszatért, az én Andorom... Hallom, hogy hív a hangja...
- Jöjj kedvesem!

Hangod hív

Újra veled álmodok
ma hajnalban,
arcod látom,
szemtelen mosolyod felkavar,
s hallom hangod,
mely hozzád hív,
s mennék én ha tehetném.

Ám nem értem hogy szólítasz,
nem emlékszem...
Próbálok visszanyúlni
az álmok ködén át,
miközben örvényként
ragad magával az ébredés,
de kezem csak a levegőt markolja.

Nem emlékszem,
hogyan szólítottál...
Talán csak egy hang,
egy érzés volt,
de oly vágyakozó és gyengéd,
hogy hozzád visszamennék,
s tiéd lennék.

Hangod csábít engem,
minden szerelmed benne sóvárog,
s bár nem értem a szavad,
mégis érzem...
ki nem mondott gondolatod...
Azt mondtad, éreznem kell...
Érzem már... s hangod hív.

- Jaj, Kisvirágom!
- Jaj, maga bitang kalandorom, Andorom!
- Hát velem jön, lesz az asszonyom?
- Szó sem lehet róla, Andorom...
- S miért nem?
- Van nékem sok-sok kutya kötelességem...
- Elviszem magammal akkor is!
- Nem!
- Elviszem!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Nem, és kész!
- Hát nem szeret engem, Nyuszikám?
- Dehogynem!
- Akkor minek húzza az idegeimet?
- Én, Andorom?
- Hát ki más?
- Sajnálom...
- Ne sajnáljon, inkább csókoljon...
- Óóóóóó, Andorom.....................
- Ó, szeretem, amikor ilyen odaadó Kedves Kisvirágom, Kisasszonyom...
- Ó, ha így hízeleg, Andorom, maga bitang kalandor...
- Igen?
- Hát én...
- Igen????
- Óóóóóóóóóó, maga ellenállhatatlan....
- Emlékszik, Kisvirágom még, hogy milyen volt mikor....

Emlékszel-e?

Emlékszel-e
az első csókra,
vagy a sokadikra,
mindenről megfeledkezve,
puhatolózva, s lerohanva,
önfeledten ölelve,
sose lenne vége...

Emlékszem a szád ízére,
a kezed érintésére,
az ölelésed meghittségére,
a tested forróságára,
s otthon vagyok.
A világ megváltozott.

Emlékszem,
s Te emlékszel-e?
Milyen volt a kő
a lábunk alatt,
milyen volt a szakadék,
melybe zuhannék...
a lépcsősor az égig,
hová nem viszel fel,
hát megyek magam,
s a torony...
Hol kezed magamhoz szorítom...

 

- Hát hogyne emlékeznék, Andorom... hiszen kész katasztrófa volt...
- Na ne mondja!
- De, mondom.
- Ilyen bátor, Kisvirágom?
- Dehogyis, én csupán vakmerő vagyok, maga kalandorom...
- Ezt bizony orvosolni kéne...
- S mivel?
- Ha feleségül kérném, bizonyára elképeszteném...
- Az biztos, inamba is szállna a bátorságom...
- Inába?
- Inam szakadtából futnék ki a világból...
- Ilyen rémisztő lennék, Kisvirágom?
- Még annál is rosszabb, maga kalandor...
- Mi jöhet még?
- Ránk szakad az ég!
- Akkorát nem hazudtam...
- Andorom!!!!
- Mi történt?
- Még kérdi?
- Hát, jól hallotta, Nyuszikám...
- Már megint nyuszikázik itt nekem...
- Hiszen úgy szeretem...
- Tényleg?
- Hát, ne kényszerítsen állandóan vallomásra Kisvirágom...
- Én? Dehogy!
- Dehogyisnem!
- Bocsásson meg kérem, nem szándékos...
- Semmi baj, Nyuszikám, ha nekem adja a nyuszikát...
- Ó, ezt a kis aranyost?
- Igen, ha kérhetem...
- Öné, Andorom, testem, lelkem, de a nyuszikámat nem adom!
- Ez szerfelett új élmény lesz számomra...

Egy új élmény

S amíg világ a világ,
járja együtt útját
a Kalandor
és a Kisasszony,
s ha nem fejezném be,
az én mesémnek
sem lenne vége.
De, hogy hosszúra
ne nyújtsam
végtelen soraim,
ím felteszem az i-re
a pontot,
s megházasítom
a kalandort,
s boldogan éltek,
míg tartott az örök élet...

-Vége-