A híresség

A két, idősebb hölgy a strand felől érkezett. Napbarnítottan, jókedvűn csevegve, nevetve. Amikor a kerthelység mellé értek, az alacsonyabbik megtorpant, levette napszemüvegét, megbabonázva meredt az egyik asztal mellet ülő vendégre. A jellegtelen kopasz férfi tele szájjal falta a pörköltöt, hatalmas kenyérdarabokat tömött szájába.  

- Odanézz! Ott a Sóskúti! – rebegte a nő, mint aki nem hisz a szemeinek.

- Az meg ki? – kérdezte csodálkozva a társa.

- Na ne szórakozz! – fortyant fel az alacsony. – Te nem ismered a Sóskútit? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha Sóskúti, valami világraszóló találmány lenne.

- Nem. – mondta a másik. – Rokonod?

- Na ne! – kiáltott fel, majd suttogva folytatta. - Sóskúti, a férj.

- A te férjed? – kérdezte a másik kuncogva, és megmert volna rá esküdni, hogy még életében nem látta ezt a Sóskútit, vagy kit.

Az alacsony csodálkozva nézett barátnőjére. – Az Icus férje. – jelentette ki határozottan, olyan hangon, mintha ezt mindenkinek kutyakötelessége lenne tudnia.

- Ki az az Icus? Még sosem beszéltél róla!

- Ő a Huberték szomszédja. – magyarázta, és le nem vette szemeit a férfiról, aki épp sört töltött poharába.

- Kik azok a Huberték? – kérdezte szinte már könyörögve a magasabbik. Indult volna tovább, de barátnője megfogta a karját.

- Mondd! Te szoktál tévét nézni? – kérdezte társát.

- Persze. – mondta. – A Híradót és a Deltát.

- Persze. A Híradót és a Deltát. – ismételte gúnyosan az alacsony. – Ez látszik rajtad. – jelentette ki, szinte megvetőn. – Na szóval! – magyarázta. – Sóskúti, a Nyírszéki Démon egyik főszereplője. 

- Ki a franc az a Nyírszéki Démon?

- Hát ez az! – csattant fel az alacsony, és valami megmagyarázhatatlan izgalom lett rajta úrrá. – Tegnap volt az 1774-dik rész, és már göngyölődik! – mondta ujját figyelmeztetőn felemelve.

- Áhá, értem! Szóval, göngyölődik.

- Aha. – mondta az alacsony, és le nem vette tekintetét a zabáló művészről. – Nézd, nézd, hogy eszik! Imádom! – mondta szinte sikítva a gyönyörtől.

- Mit imádsz? – csattant fel a másik. – Fröcsköl a zsír a szájából!

- Micsoda férfi!

- Undorító! Na gyere, menjünk. – fogta meg a rajongó könyökét, de az egyetlen mozdulattal lerázta magáról.

- Gyere, üljünk oda! Igyunk egy kávét. – mondta, és már indult is befelé. 

- Várj! – kapott utána a másik, de az kisiklott kezei közül.

- Gyere már! Én fizetem! – szólt vissza halkan.

Sóskúti asztala mellett álltak.

- Megengedi a Művész úr? – kérdezte az alacsony olyan arccal, mintha a világ legszebb dolga történne vele.

A színész felpattant, borzasztóan zavarban volt. 

- Tessék csak, tessék… - rebegte. – Én már mindjárt végzek…

- Igazán nem sürgetjük Művész úr! – udvariaskodott a nő. – Részünkről az öröm és a megtiszteltetés. 

- Köszönöm. – rebegte Sóskúti. – Finike ez az izé, - jelentette ki. – Kicsit fröcsköl, kicsit csöpög, de határozottan finike.

A két nő nézte, ahogy Sóskúti a csöpögő, fröcskölő finikével viaskodik. Villájára kotorta a húst és a krumplit, de mikor a szájához közelített vele, akkor finike visszaugrott a tányérba.

- Hehe! – nevetett Sóskúti. – Nem akarja az igazat! Nem akarja, a kis ravasz! De én akkor is bekapom! – mondta, és tényleg bekapta, majd ismét felnevetett. – Na ugye! 

A rajongó áhítattal vegyes tisztelettel nézte, társa felháborodva konstatálta, hogy az ugráló finike bizony, teljesen összemocskolta a művész úr amúgy is kétes tisztaságú pólóját. Kis idő múlva megszólalt az alacsony hölgy.

- Művész úr! Kérhetek Öntől valamit?

- Persze. – mondta a színész, és tányérja szélére rakta a csöpögő finikét. Szalvétával törölte meg ragacsos kezét. – Csak egy tollat kérnék, az enyém kifogyott. – mondta mosolyogva.

- Mondja azt, utállak! – kérte az alacsonyabbik, és várakozón tekintet a férfira.

- Jaj, menjünk már! – suttogta a másik nő, és érezte, hogy arcába szökik a vér. – Ez olyan ciki!

- Miért mondjam, kezét csókolom? – kérdezte Sóskúti szelíden – Én nem ismerem magát! - egyáltalán nem értette a dolgot. Azt hitte, autogramot szeretne a rajongó.

- Mondja már! Kérem? Úgy mondja, ahogy azt a 997. részben mondta a Vilmának! Megsúgom magának, én is utálom a Vilmát. – vált bizalmassá a nő hangja, és közelebb hajolt a férfihoz.

Sóskúti eltolta maga elől a tányért, kimértté vált.

- Én kérem, nem utálom Vilmát. – jelentette ki határozottan.

- Akkor miért mondta neki?

- Mit? – kérdezte a színész.

- Hogy utálja.

- Ez csak egy szerep. - mondta csodálkozva, és körülnézett, vajon hová dugták a kamerákat, mert ez a Candy kamera, ehhez nem férhet kétség.

- Akkor szereti! – csapott le rá a nő, és a művész visszazökkent a valóságba.  

- Menjünk már! Ez olyan ciki! – mondta most már határozottan és hangosan a magasabbik nő.

Többen feléjük fordultak.

- Nem! Nem utálom, és nem is szeretem! – emelte fel Sóskúti is a hangját.

- Nana! – fenyegette meg Őt ujjával a nő.

- Mit nana?

- Aki így tudja mondani, hogy utállak, az tuti, hogy utálja. – jelentette ki az alacsony magabiztosan, és Sóskúti azt hitte, megüti a szél.

- Könyörgöm asszonyom! – kulcsolta össze kezeit. – Hagyjon engem békén! Csak egy szerepet játszom, nincs jelentősége! Tetszik érteni? Csak egy szerep, semmi több.

- Gyere már. – fogta könyörgőre a magasabbik nő, és zavarodva nézett körül.

Minden szempár rájuk meredt.

- Hagyj békén! – csattant fel az alacsony. – Tudni akarom, mi az igazság! Tehát?

- Mit tehát? – kérdezett vissza Sóskúti, és majdnem elsírta magát.

- Mondja, vagy nem mondja?

- Mit?

- Hogy utállak! – csattant fel a nő.

- Asszonyom! Drága asszonyom! Én itt nyaralok. Pihenni jöttem. – magyarázta a színész. – Nem akarok szerepelni.

- Gazember! – kiáltott a nő felháborodva, mintha Sóskúti legalábbis benyúlt volna a szoknyája alá.

- Na de kérem! – fortyant fel a színész.

- Átvert! – üvöltötte az asszony. – Piszkos gazember! Átvert! Én azt hittem, maga tényleg utálja a Vilmát!

- Hát én begolyózok! – kiabált most már Sóskúti is. – Hagyjon engem békén! Ronda némber! Maga… maga… - nem találta a szavakat. Egyszer csak felüvöltött, mint akit szíven szúrtak. - Utálom magát! U-tá-lom! – dadogta indulatosan, szikrázó szemekkel.

Aztán felpattant ültéből, és elviharzott.

A két nő, és a vendégek hosszan, némán néztek utána.

- Hallottad ezt? – kérdezte ragyogó arccal az alacsonyabb nő. – Hogy tudja mondani! Utálom magát! Egész egyszerűen imádom, ahogy utál! Micsoda művész!