A bajnokságot évente megrendezik. A kezdet mindig szép és biztató.

Megérkeznek a kézművesek és az árusok, felállítják a sátraikat, - és megkezdődik az élet. Később megérkeznek a fogatosok, és a zsűri, s nem utolsó sorban a „szakácsok” akik a tömeg etetése céljából bográcsgulyás rotyogtatással töltik napjukat. Autók sokaságán érkezik a bámészkodó tömeg, a szakértők és közreműködők..Az ünnepélyes díjkiosztóra mindig késő délután kerül sor.

Most, érkeznek az autók, és állnak be a házak elé, zsebkendőnyi hely sem marad üresen, tele a parkoló, és már a főúton is sorakoznak egymás után.. Ablakot nyitva, érdeklődve figyelem a nyüzsgést. Egyszer csak két autó vége között kilépdel egy bácsi, és a kezében lévő lavórból az előttünk lévő gyepre önti a szennyvizet… Gyermekkocsiból kiemelt kislánykát pisiltetnek az ablak előtt.  Ó semmi az egész, a tuja bokor hamar kiheveri majd, nem úgy, mint a részeg ember vizeletét, aki kerítésünkhöz támasztott biciklijének hátsó kerekét és a drótkerítésünket is megöntözte.… Kis idő múlva újabb lavóros jelenik meg … No, ebből elég!  Kiszólok: - Uram, a szennyvizet ne öntse ide!!! Az illető meglepődik; - „Jaj, itt laknak?”  

A délelőtt folyamán a kis árokmélyedésben, - a nagyszoba ablakai előtt, - gyűlnek a kék színű, zsákos szemét-csomagok.(Semmi baj, a végén majd elviszik.)

Kisétálok, hogy szétnézzek az árusok között, h o l - m i t lehet kapni? Tavaly még festményeket is árultak itt.! Döbbenten látom, hogy egyszer használatos tányérok szétdobálva, benne a megmaradt étel, mellette használt evőeszközök meg a tavalyi ecetes uborka széttépett darabjai…A szakácsoknak mutatom, - Mi ez a disznóság? Kérem szépen, ez nem a nyaralónk, hanem az élőhelyünk, mi itt élünk!

Ó, Bocsánat, mondja egy fiatal hölgy, mindjárt összeszedem. És összeszedi. Summa summárum: a folytatás már nem első osztályú.  Délután örömteli eredményhirdetés, hangosbemondóval…Mindenki boldog...

Késő délután komótosan szedelőzködnek az árusok, mindenki pakol… a nép is fogyatkozik.…A fogathajtók vezetője felügyeli, ellenőrzi a csomagolást. Kérdem az urat: - És ővelük mi lesz…? Holt részegnek látszó ember fekszik egy fatövében, egy másik fa tövében egy másik ember, mellette egy kerékpár is hever…

- Sajnos nem tudom, mi nem vállalhatunk felelősséget értük! - mondja a vezető, majd ő is távozik.

Két vörös képű ember jön, megáll az alvó mellett, és szólongatják:  Kejjföl Gyula!

- Csak nem akarják itt hagyni a barátjukat ? – mondom. 

- Dehogynem! „Majha kialutta magát, maj hazamegy”  mondja a két haver, és alig palástolt kárörömmel távoznak.

Két – három szemét-szedő ember körbejár, járműveikre felpakolnak mindent, ami „tájidegen” A két alvóról meg, senki sem akart tudni., mindenki csak a vállát rángatja.

Szép lassan esteledik. Hajnalra 3-5 C fokig hűl le a levegő, közli a meteorológia.!

A csupasz földön aludni pedig nagy merészség…

Mi tévő legyek? – Nem tudnék nyugodtan aludni idebent, tudva, hogy ott kint, a csupasz földön emberek hevernek…

A Rendőrség tanácsát kérem…Nem olyan aggódóak mint én. - Jó majd szólok a kollégáknak, mondja az ügyeletes.

Újabb félóra telik el, már erősen sötétedik… Telefon a rendőrségnek megint.

Van mobiltelefonja? – Vigye oda és kommunikáljon vele, hogy halljuk!,- irányít az ügyeletes.

- Kérem onnan jövök, a két ember kommunikáció képtelen!

Öntudatlanul fekszenek, az egyik időnként nyöszörög. Csak nem akarják itt hagyni őket?

Mindjárt szólok megint a kollégáknak!- csak tessék kiállni és segíteni ha mennek, hogy odataláljanak.

Már éjszakai sötétség van…még mindig az ablakban állok… az egyik többször megpróbál felülni, vagy megfordulni, de nem tud, nagyokat nyög és t a l á n káromkodik..

Fogok egy kis elemlámpát, ha valóban jönnének, tudjak jelezni.

NO végre! Tényleg itt egy kocsi, fiatal rendőrök megállnak a kerékpáros mellett.

„Hogy hívják? Hogy hívják magát? Hall engem?   Úgy az ötödik kérdésre, kihúzták belőle, hogy  Szatmári a neve. Rövid tanácskozás a bentiekkel, kisütötték mindjárt, hogy az ember a Szatmári Pistának az öccse ! Innen márt nyert ügyük volt…

Telefonálásra megérkezett autóval egy család… Idős néni meg egy fiatalember odamegy, fel akarják emelni; majdnem elesnek. .Az ősz hajú néni mondja:

- „Drága Gyárékém! Nem szígyelled té magadot?”

Aztán hárman betuszkolják valahogy az autóba, miközben az, nagyokat ordít..

A kocsiból fiatal nő hangját halljuk…-„Ne hadonássz itt nekem, mert kiváglak a kocsiból, Örülj, hogy lejöttem érted!”

A rendőrök segítségével valahogy a kerékpár is a kocsiba kerül… a menet elindult…

Azután irány a másik ember…

- Hogy hívnák magát? Hogy hívják, nem érti? Ki maga?  MI a neve?

-  Gy…Gy.. Gyula ! - Milyen Gyula?  - kérdi a rendőr. 

- Gyula !

- Milyen Gyula? –   „Nagy” – nyögte ki amaz.

- Hol lakik? Van családja?Hosszasan kérdezgették, végül egy mentő autó jött érte.

A két mentős férfi nehezen boldogult vele, a fellépésnél majdnem elestek.

Másnap megjelent itt a két vörös képű haver és élénken érdeklődtek; hogy

- Azok, akik itt voltak „kidőlve” mikor mentek el, hány óra lehetett?

A következőket válaszoltam; - Uraim én nem néztem az órát, és semmit sem tudok!

Másnap az előttünk lévő közterületet bejárva elképedtem, hogy ezen a 10x 15 méteres zöld felületen mi minden hevert, mintha csak egy budapesti buszmegállóban lennénk; cigaretta csikkek százával…, az előzőleg lekaszált  száraz fű között eldobált sörös kupakok, fémdoboz tetők, törött üvegdarabok, pezsgősdugó, drótok, papírdarabok, nylonzacskó maradványok valamint félig elégett fadarabok a volt tűzrakó helyen…

Egy nap gondolkodási időt adtam magamnak,

azután gereblyét fogtam, és minden szemetet egy helyre hordtam össze, - miközben a szomszédaim hülyének néztek. A férjem segítségével elégettük a szemetet, a maradványokat pedig  a kukába tettük. Az akció után meglocsoltam a területet, és hálát mondtam a Teremtőnek, hogy mind ehhez erőt adott.

A madarak és az emberek közötti különbségről mondta valaki: „hogy noha ők is építkeznek, de ők változatlanul hagyják maguk után a tájat..”

Számomra öröm volt a területet visszaadni a természetnek.