Ez is egy multbanéző történet......

     Lőre, lőre

Van már vagy hatvan éve talán több is, nem tudom biztosan melyik évben történt, csak az biztos, hogy az ötvenes évek embert próbáló évit éltük, amikor bizony nemhogy bor, de kenyér sem minden nap került a gazdálkodó parasztember asztalára. Nálunk itt az alföldi fekete földön, nem voltak szőlő ültetvények, legfeljebb egy- egy lugas árnyékolta a falusi házak ereszét. Még akinek volt is a Maros árterében, „Csigában” egy kis gyümölcsöse, oda is alma, körte, szilvafákat ültetett. Elvétve, láttunk csak szőlőtőkét. Amíg be nem köszöntött a kulák világ, Kodrán Jakab nagyapám, minden őszön, lovas kocsival ment Pusztamérgesre egy hordó borért, némi kis aratópálinkáért. Amikor véget ért az őszi betakarítás, egy derűs reggelen felpakolta a kimosott hordót a kocsiderékba, az ülés alá rakott egy- két butykost pálinkának, jól feltarisznyázott és kora hajnalba indult. Pusztamérgesen lakott az unokatestvére, Kodrán István bácsi, aki a katonai évei alatt a Kondorosi nevet vette fel.Hozzá ment nagyapa beszerezni az évi inni valót. István bácsi, a katonáskodása alatt ismerte meg Ilonka nénit, akit úgy hívtunk, Ilka ángyó, de úgy is, hogy szép ángyó, mert valóban szemrevaló asszony volt. Emlékszem, a háború előtti években még el-el jöttek hozzánk, egy két napra, „ farsangolni”. Olyankor összejött a rokonság és a hosszú beszélgetések sokszor hajnalig való mulatással értek véget. Mert a mi családunk olyan igazi mulatós család volt. Nem volt ott duhajkodás, nem itták magukat részegre, csak egy szál cigány húzta, vagy előkerült a régi citera (nálunk citora) , egy kis harapnivaló, és jó bor, meg a pipa.No de az én kis történetem idején, már nem járt nagyapám borért, a háború elvitte a szép kocsit, a lovakat, örültünk hogy mindannyian élünk. Az adó és a beszolgáltatás elvitt mindent. Volt olyan év, amikor még vetőmag sem maradt, az állataink csaknem éhen pusztultak, de még nekünk sem volt meg a „mindenapi” kenyerünk. Még azt a 20 dekát sem kaptuk meg minden nap ami jegyre járt volna. Amit megtermeltünk, saját földünkön, egyenesen a vasútállomásra kellett vinni, még a vagonba is nekünk kellett berakni, vitték jóvátételbe az oroszoknak. Hogy vészeltük át ezeket az éveket, ma sem tudom!  A padláson a galambok, az érben a kicsit pocsolyaízű halak, meg a méhecskék segítettek. Volt olyan év, amikor nem vetettünk, mégis arattunk! Ezt egy másik történetben már megírtam. Az én drága jó édesapám, minden bajból kihúzta a családot. Amikor már nem volt semmi, a jó kedélye, nótás jókedve mindig megmaradt és ez átsegített minket is a nehéz éveken. Szerették is faluszerte, sok jó barátja volt, Ha eljött a Sándor nap, sokan jöttek névnapot köszönteni. Így volt ez azon a napon is amiről most írni akarok. Közeledett a tavasz, amit sikerült megmenteni a Rákosi rezsimtől, az is fogytán volt. Édesanyámmal, összekapartuk a lisztesláda aljából a maradék lisztet, a disznóvágásból maradt töpörtő alját és sütöttünk belőle pogácsát, szégyenbe ne maradjunk az esetleges vendégek előtt. Ahogy eljött az este jöttek is a szomszédok, barátok sorba, közöttük a cigánysorról, a hegedűjével Cigány Sanyi bácsi, akinek az igazi nevét máig sem tudom, csak azt, hogy nagyon szépen muzsikált és minden ünnepnapon megjelent nálunk. Kínálgattuk a vendégeket a pogácsával, édesanyám szabadkozott, hogy sajnos most nincs bor, de azért csak érezzék jól magukat! Nagy meglepetésünkre, kisvártatva megjelentek a Kinizsi sportegyesület focistái is, akiknek édesapám volt a titkáruk. Hoztak magukkal egy demizson bort, azzal köszöntötték az ünnepeltet. Családon belül mindenki tudta, hogy édesapám a savanyú bort szereti, de amikor megkóstolta az „ ajándékot”, megkérdezte: hát ezt a lőrét hol vettétek, mert ez mellett az ecet is vigyázba vágná magát! A fiúk mondták, hogy ilyet kaptak a kocsmában.Iszogatták a savanyú bort, ették a pogácsát és hamarosan igen jó kedve kerekedett a társaságnak, Sanyi bácsi egyik nótát húzta a másik után, már éjfélre járt az idő, a vendégek szedelőzködi kezdtek, amikor a régi hegedűn felcsendült a székely himnusz. Mindannyian meghatottan énekeltünk és fájó szívvel gondoltunk az őseink szülőföldjére az elszakított Erdélyre. Ekkor valaki megverte az ablakot. Kinyitni az ajtót, kiáltott be egy mérges hang. Megállt a szívverésünk, hirtelen csend lett. Nyitva az ajtó, szólt ki édesapám, Sanyibácsi az öreg cigány meg ráhúzta, hogy „lőre, lőre cudar lőre, de savanyú lőre,

                                                   Vesztél volna, vesztél volna,

                                                  A homokos földbe”

Mindenki torkaszakadtából dalolta a régi nótát. A két „ nacsalnik” meg írta a jegyzőkönyvet, hogy titkos társaság, szervezkedett a rendszer ellen, tiltott nótákat énekeltek. Kezdték felforgatni a házat, fiókokat húzgáltak, fegyvert kerestek. Az öreg cigány megmutatta a hegedűjét, mondván: nekünk csak ilyen fegyverünk van. Azért mégis tárgyalás lett a razia vége, ahol édesapámat felforgatónak titulálták! Berendeltek tanúnak mindenkit, aki ott volt névnapot köszönteni. De hát mindenki azt vallotta, hogy nem is hallotta soha életében a székely himnuszt, és csak azt énekelte mindenki, hogy”lőre, lőre”.A tíz focista egybehangzó vallomása megmentette édesapámat a büntetéstől.  Ha valahol meghallom ezt a nótát, ma is könny szökik a szemembe, nekem ez a dal, a barátokat, az összetartozást jelenti. Néha, néha még el is dúdolgatom: lőre, lőre cudar lőre…