..május 10. madarak és fák napja...

Hol volt hol nem volt, hetedhét határon is túl, élt egy harkálymama, három kis fiókájával.
Egy magas tölgyfa ágán volt a fészkük, a fodros-zöld, árnyat adó falevelek között. Formás kis lakosztály volt, hajlékony ágacskákból font, kerek, akár egy kosárka, kibélelve a harkálymama puha és színes tollaival.
A tölgyfa ágáról látták meg először a fiókák a csodálatos napvilágot. A szikrázó napot, a susogó zöld erdőt, és a végtelen kék eget, a habos kis bárányfelhőkkel, amelyek félszegen úszkáltak az ég tengerében.
A hűs lomb biztonságot adott a nekik, egészen attól a naptól kezdve, amikor kis csőrükkel feltörték a meszes héjat és kikeltek a pöttöm harkálytojásokból.
Mókás, piros volt a fejükön a toll, akár egy papsapka. Fekete és tarka volt a kabátkájuk, jelezve, hogy a harkályok nemzettségéhez tartoznak, akárcsak az anyukájuk, aki minden nap messzire repült, és ennivalót hozott a tátogó, éhes kis csőrükbe.
Amikor jóllaktak, szendergésbe simogatta őket a lágyan fújdogáló tavaszi szél. A táncoló falevelek álmot hozó szép meséket suttogtak nekik altató gyanánt. Halkan dalolt a szél a cseperedő fiókáknak, és néha melengetőn rájuk mosolygott az ágakon át beszűrődő, aranyszínű napsugár.
Meghitt és nyugodalmas gyermekkoruk volt.
A tölgyfa büszkén, óvatosan, de mégis biztos kézzel tartotta az otthonukat, az apró madárfészket.
Fájó szívvel látta, hogy a fiókák egyre nagyobbacskák lesznek. Órákat vesznek a mamájuktól a felnőttkor leckéiből, és hamarosan kirepülnek.
Itt hagyják első lakhelyüket a vén tölgyfát. Hangosan verdesve próbálgatták már a szárnyaikat.
Saját kisfiaiként szerette a kis harkályokat a tölgyfa. Hallgatta pajkos csivitelésüket, mosolyogta ügyetlenkedésüket, tréfás bukfenceiket a repülni tanulás alatt.
Igyekezett nem gondolni az elválás fájdalmára, hogy nem sokára majd a saját útjukra lépnek. Meglehet, hogy nem látja őket többé.

Történt egyszer, hogy a fiókák anyukája élelemgyűjtésre indult, és magára hagyta a kicsiket, akik megbátorodva próbálgatták új tudományukat.
A vén tölgyfa aggódó gondoskodással figyelt fel a lelkes szárnycsapkodásra.
Tudta jól, hogy a fiókák még nem tudnak ügyesen, és magabiztosan repülni. Összeszorult szívvel nézte a veszélyes fejleményeket.
Az egyik kis szeleburdi túl közel merészkedett a fészek pereméhez. Kihajolt, és akár az úszók a fejesugrás előtt, lenézett a mélybe, felmérve a magasságot, amelyből majd kipróbálhatja újdonsült repüléstudományát.
És abban a pillanatban, hopp!
Megszédült és lepottyant, egyenest a mélybe. Csapkodott a szárnyacskáival, de még nem sikerült uralnia a levegőt.
A vén tölgyfa szíve megdobbant. Látta bukdácsolva zuhanni a felelőtlen kicsit.
Nyújtózkodó lombjával próbálta tompítani az esés erejét, és végül a legalsó ágaival sikerült szerencsésen elkapnia az óvatlan harkályfiókát, akinek az ijedtségtől égnek meredtek a fején a piros tollacskák.
Dobogó szívvel, és riadtan látta be a kismadár, hogy korai volt a bátorság, nem tud még repülni. A tölgyfa megkönnyebbülten mosolygott, látva, hogy a fióka sikeresen visszakapaszkodik a fészekbe, és éhesen, a nyakát nyújtogatva, fogadja az anyukáját. Mintha misem történt volna. A szerencsésen végződött kaland, a kettőjük titka maradt.

Egy napon aztán a fiókák felcseperedtek, és kirepültek. Szabadon és vidáman szárnyaltak, örülve a fiatalságnak és az életnek. A tölgyfa, sokáig nézett a távolodó kis harkályok után, nem törődve bánatával, és örülve az örömüknek. Hiszen tudta jól, ez a természet örök rendje.

Csendes volt már a harkályfészek. Üresen állt. A vén tölgy megszokásból még oda-odatekintett. Aztán elszomorodva gondolt a kis harkályokra. Viszontlátja-e őket valaha még?
Ekkor vette észre a vén tölgy, hogy sárgulnak a levelei. Fájdalmat is érzett a kérge alatt,deréktájban. A friss májusi zápor sem hozott a számára enyhülést.
Ekkor harkálykopácsolást hallott a közelben. Aztán ismerős szárnysuhogást.
Egykori kis lakója közeledett, a huncut kis bóbitás, piros sapkás fióka. A most már ifjú, és délceg harkály.
A kis fakopács a derekára szállt.
A kérge alatt kezdett el motoszkálni, éppen ott, ahol a szúró sajgást érezte.
Csiklandozta a tölgyfát a motoszkálás, de enélkül is nevetett volna a boldogságtól, hogy viszontláthatja végre a szeretett kis bóbitást.
És ekkor hirtelen elmúlt minden kínja. Azt hitte, az örömtől feledkezett meg sajgó derekáról.
Aztán látta, hogy a harkály ügyesen szedegeti minden bajának okozóit, a rajta élősködő csúf hernyókat.
A kérge alatt hernyók laktak, ezért volt hát beteg!
Meghatottan nézte a kis fakopácsot. Levelein megrezzentek a harmatcseppek. Ekkor összemosolyogtak.
Közös titkuk volt. A kismadár vakmerő zuhanása, és most már a tölgyfa gyógyulása is.

A vén tölgy hamarosan újra kizöldült. Magába itta a langymeleg májusi napfényt, zöld leveleit megfürdette a tavaszi harmatban, és jólesően nyújtózkodott az ég felé. Izgatottan várta, amikor újra felkeresi ágait egy fészekrakó kismadár.
A fiatal harkály, az anyukájára gondolt. A sok szép és jó tudományra, amit ő tanított neki, hogy a Fák Doktorává legyen.
Eszébe ötlött egy régi mondása is:-Jó tett helyébe fiam, mindig jót várj!
Most viszonozni tudta végre a tölgyfa oltalmazó jóságát.
Azóta boldogan gyógyít meg minden Fát, mert régi otthonára, a vén tölgyre gondol szeretettel, és tudja, minden fának ringatózó ágán született egykor, egy boldog kismadár.