Unokáimnak írtam, de jó ha mások is olvassák......

                   Almaszüret

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyár, kezdhetném úgy is mint a mesét, de hát ez mégsem mese, hanem igaz történet, amit soha nem tudtam elfeledni, hát leírom, az unokáim okulására. Kezdem azzal, hogy ez még a háború előtt történt, lehettem 7-8 éves. Szép kis tanyán éltünk, közel a faluhoz. Nem tartozik szorosan a történethez, mégis ide kívánkozik, hogy ez a kis tanya, mindig hófehérre volt meszelve és édesanyám szorgos keze nyomán mindig fényesen ragyogtak az ablakai, nagy fák vették körül. Volt ott megy, cseresznye és szilvafa meg két nagy diófa, nem beszélve az eperfákról, amik nyaranta édes gyümölcsükkel örvendeztettek meg bennünket. A tanya előtti drótkerítéssel körülvett veteményes kertben, minden zöldség megtermett, ami a családnak kellett. Persze ez paradicsomi világ, szüleim, nagyszüleim szorgalmának volt köszönhető, de minket, gyerekeket is korán munkára fogtak. Talán még ötéves sem voltam, amikor nagymama a kicsi söprűt a kezembe adta, és megtanított, hogyan kell a kiskacsákat vízre hajtani. A víz, persze nem volt messze, mert a tanyától nem messze folydogált egy ér, amely tavaszkor megduzzadt, bő vizet termelt, nyáron meg, ha nagy volt a hőség teljesen kiszáradt. Ezen édesapám úgy segített, hogy nyáron, ha volt egy kis szabadideje, lapáttal az ér két partjára kihányta a fekete iszapot, majd szétterítette. Ezt több éven át megismételte, ami azt eredményezte, hogy az árok évről, évre mélyült, az iszap meg trágyaként szolgált. A Marosból fonott kosárral halakat fogott és az ér vizében telepítette.  Két partját nádas övezte, fentebb a partoldalban ahová a fekete iszap lett elterítve, hatalmasra nőt, mézédes dinnyéket termelt nagyapám. Volt a Maros parton „csigában” két szilvásunk, ahol ugyan szilvafa egy sem volt, de nem tudom miért, mégis „szilvásnak” nevezték. Gondolom, azért, mert folyó partján egész hosszan erdőszerűen nőttek a szilvafák. A mi „szilvásunkban” a cseresznye, a megy, meg három almafa volt található. Egyiken úgynevezett fontos alma termett, amit kormos almának is neveztek, mert a narancssárgára érett gyümölcs felső részén, kis barna koszorú látszott. Ez olyan savanykás, tésztába való alma volt. A másik két fát édesapám sóvárinak nevezte. A nyár végére értek be a gyümölcsei. Az öklömnyi nagyságú kicsit lilába hajló sötétpiros almákat sárgás cirombák övezték és olyan hamvasak voltak, mintha dér lepte volna őket. Édes fehér húsuk harsogva ropogott a fogunk alatt. Ez a két fa, minden évben bőséges termést hozott. Augusztus végére, szeptember elejére értek be az almák. Szép napsütéses vasárnap reggel volt akkor is amikor a fent említett almaszüretet kezdtük. Olyan korán ébresztettek, hogy mire a nap kelt, már a csigai legelőkön jártunk a lovas kocsival. Nagy vesszőkosarak társaságában ültem a saroglyában, mikor a keleti égen előbukkant a nagy vörös napkorong. Figyeld csak lányom, mondta édesapám, a nap előtt láthatod a világosi hegyeket. És soha sem felejtettem el azt a látványt, mert a hegyvonulat gyönyörűen látszott a felkelő nap előtt. Életem során többször is részese voltam ennek a látványnak, de akkor az újdonság varázsával hatott rám és valami csodának véltem. Mire a szilvásban értünk, már hétágra sütött a nap, kezdődött az almaszüret. A nagyra nőtt fák ágait lehajtotta a sok alma, hát gyorsan haladtunk a szedéssel, sorba teltek a kosarak. Amikor már nem értük el a földről az almákat, fel állították a nagy kétágú létrát arról szedegették a gyümölcsöt. Mi gyerekek, meg édesapám felmásztunk a vastag ágak közé és amit csak elértünk a az ágakra akasztott füles kosarakban raktuk.

 Szépen óvatosan kellett dolgozni, hogy az almák ne sérüljenek.  Mire a nap, delelőre ért, lassan megteltek a kosarak. Édesapám a fák közötti tisztáson tüzet rakott, Édesanyám meg nekikészült a szalonnasütésnek. Nagy karéj kenyereket vágott, a vesszőből készített nyársakra szúrta, ami mellé még egy, egy karika kolbászt is illesztett. Körül ültük a tüzet, és sütögettük a szalonnát, csepegtettük a zsírt a kenyerünkre. Az az igazság, én nem szerettem soha a szalonnát, és a zsíros kenyérből is csak csipegettem. Közben nézegettem a közeli szilvafákat, ahol már kéken kínálta magát az erdei szilva. Megkérdeztem hát, el mehetek-e a kenyerem mellé szilvát szedni. Meg is kaptam az engedélyt, csak azzal a feltétellel, hogy nem megyek le a vízig. Hát bevettem magam a szilvafák közé, kerestem melyik fán édesebb a gyümölcs. Édes is volt, finom is volt, amit sajnos nem csak én fedeztem fel, hanem a darazsak is észrevettek, és amikor megközelítettem a zsákmányukat, rám támadtak, zúgtak, röpdöstek a fejem körül, én meg, hogy el kergessem őket, kalamolni kezdtem egy letört zöld ággal. De bizony nem ijedtek meg tőlem hanem, belém eregették a fullánkjaikat. Futottam én már akkor, egyenesen édesanyám karjában, aki a sikoltozásom hallatán már keresésemre indult. A karjában vitt a tűz mellé, ahová már nem merészkedtek utánunk a támadóink. A szüleim borzadva látták, hogy a sok darázscsípéstől szemem, szám bedagadt! Akkor édesapám a karjába vett és vitt a  Marosra, ott habozás nélkül gázolt velem a vízben és nyomott a víz alá. Többször egymás után vetette velem a fürdőt, mire kicsit alább hagyott a fuldoklásom. Gyorsan pakolták a kocsira a kosarakat. Engem meg pokrócba csavarva a kosarak közé fektettek ahol hamarosan álomba merültem és csak akkor ébredtem fel, amikor otthon a doktor bácsi szúrit  adott a karomban. Másnap, kicsit még kábán de segédkeztem az alma válogatásában, tartósításában. Üveget mostam, hámoztam, reszeltem, mert minden szorgos kézre szükség volt. Estére hajlott az idő, amikor csodálkozva láttam, hogy legszebb almák külön kosarakban rakva még mindig sorsukra várvak. Nagyapám kézen fogott, vezetett ki a tanya mögé, ahol frissen ásott fél méter mélyre ásott két méternyi, hosszú árkot láttam. Hát ez minek? kérdeztem csodálkozva. Ide temetjük az almákat, nevetett nagyapa. Szép tiszta szalmát terített a gödörbe, Azután szépen, óvatosan bele rakta a legszebb almákat. Szalmával bőven takarta, majd beborította a kiásott földdel. Kévébe kötött náddal takarta. Helyenként beszúrt egy- egy vastagabb nádszálat és azt mondta,” hogy levegőt kapjanak.” Amikor eljött a karácsony, kibontottuk a verem végét és kiszedegettünk egy kosár almát, ami még akkor is őrizte hamvas piros színét és keményen harsogott a fogunk alatt. A kemény télben is, friss gyümölcsöt ettünk, és az „elvermelt” alma kitartott tavaszig. Ezt a másoknak talán semmitmondó kis történetet azért írtam le, hogy megértsétek , miért siratom még most is, azt a kis tanyát, azt a kis földet, amit „önként és dalolva” adtunk be a közösbe, mert a hatalom úgy akarta. Igaz, azóta kaptunk egy pici „kárpótlást,” de már nem tudtuk helyrehozni az okozott károkat. Mi már megöregedtünk, a gyerekeink meg régen városban élnek, nem értenek a gazdálkodáshoz. A tanya helyét meg már  meg sem találnám, mert az utolsó fa is kiszáradt, ami még őrizte az emlékeket.