2012.01.26. 22:42, orosz95
Egymásra néznek.
Csak a szemek villanásaiból is megértik egymást.
Hiszen testvérek.
Rég nem találkoztak, mert a sors elválasztotta utjaikat, messze távol egymástól, de most együtt vannak.
Hátukon hátizsák, kezükben a gyerekkori mászóbot.
Előttük a hegyoldal, és a rengeteg.
Keskeny út vezet felfelé.
De az sem látszik. A hó betemette.
Egy utolsó korty a termoszból és a sűrű hóesésben nekiveselkednek.
Ösztönből.
Hiszen itt „nőttek” fel. Ennek a hegynek az erdős oldalában.
Hiába mint áthatolhatatlan gátfal mered előttük a fenyves, ismerik a csapást, tudják a helyes irányt.
És belevágnak.
A mélységes csendben csak a hó ropogása hallatszik a bakancsok súlya alatt.
Egyszerre lépkednek, egyszerre veszik a levegőt.
Ezt is megszokták.
Bár nagyon sok év óta, zsenge koruk óta nem voltak így együtt, de a berögzött mozdulatokat, nem tudta az idő elnyomni.
A családokat otthon hagyták, mert ez az ők útjuk.
És most elindultak. Csak ketten.
Az első fánál megállnak. Megsimogatják.
És a fenyegető erdő megbékél.
Ismerősök jöttek ide. Régi ismerősök.
„A testvérek.”
Suhan a fák között át a szellő, és viszi a hírt.
Idős fenyők bólintanak. És rászólnak a „fiatalokra”. Havat nem sózunk eme emberek nyakába. Tudjuk kicsodák. Csemete koruk óta tudják.
„Emlékszel?” szólal meg mély hangján az idősebbik.
„Igen” válaszol kurtán a fiatalabbik.
Többet egy szót sem szólva lépnek be a félhomályba.
Az erdő átöleli őket. Utat nyit nekik.
Ama kis házikó felé.
Amiért jöttek. Oly távolról. Mindketten. Mert most az idő. Mert érezték, hogy meg kell ezt tenni. Mert kívánták. Mert minden porcikájuk ezt akarta.
És most mennek.
A testvérek a rengetegben.
Bár nehéz az út, bár meredek a hegy, bár sűrű a fenyves, nem torpannak meg egy percre sem.
Leheletük csíkot húz a levegőben, lépteik nyomot hagy a hóban. Csak néha egyet-egyet intenek egymásnak. Szótlanul. Nem akarják megzavarni a csendet. Az erdő békéjét.
És a hosszú, fáradságos út után megpillantják a célt. Az erdészlakot. A gyerekkoruk menedékházát. Ahol minden évben nyaraltak.
Minden úgy van, mint régen. Valaha jól megépítették. Talán csak a gerendák színe mélyült el jobban.
„Vigyáztak rá.” szögezi le a báty.
„Persze” bólint rá a testvér. „Hiszen tudod…..”
„Igen”. pontoz vissza báty, és benyit.
„Hm. Semmi sem változott.” Néznek körbe, és megnyugodva lepakolnak.
Kis varázslat, és a pálinkás üveg is előkerül.
Egy hörpintés, egy krákogás az erős italtól, és kivonulnak.
Rőzsét, fát szedni. Sietnek, mert sötétedik.
A fenyők vígan nyújtják át alsó leszáradt ágaikat. S pillanatokon belül már ropog a tűz. Bent is, de legfőképpen kint is. A régi tűzhelynél.
Míg az egyik táplálja a lángokat, takarítja a padokat és pokrócot terít rájuk, a másik bent szalonnát vág, hagymát pucol.
Az éjszaka hirtelen köszön be. Csillagok pöttyözik tele az eget.
Csak a tűz pattogása, a zsír sercenése, az étel illata, a kortyolások hangjai törik meg a tájképet.
Rázendítenek. Az „ősi” dalra.
Végül az égre emelik tekintetüket, megölelik egymást, és egyszerre üvöltik el magukat.
„Szabadooooooook vagyunk!”
„Mindig szabadoooooooooook!”
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Gratulálok lírai hangú írásodhoz: Mila