Mackó és Anikó a legjobb megoldást választották. Mikor utcára kerültek, eszük ágában sem volt parkokban dideregni, hogy aztán telente, de legalábbis egy napra köztéri jégszobor-kompozícióvá váljanak. Ezért a szigorúan titkos, még mindig lezárt, senki által nem lakott, korábbi objektum kerítését átlépve, elkezdtek válogatni.
    — Cicuskám, nekem az a háromemeletes pöttömke tetszik, a száz méter széles, önként nőtt dzsungel takarásában. Jól eldugott, messze a bejárattól. Igaz, a kinti világból semmit nem lehet látni majd, de tudod, örökké viszolyogtam a tömegtől.
    — Az a háromemeletes, ott jobbra, túl nagy. Nem is tetszik, mert mállik róla a vakolat. — jegyezte meg Anikó.
    — Mackóm, itt mindenről mállik-válik, kívül-belül a vakolat. De nézd csak — és rábökött egy, már széttört üvegű tűzoltó sürgősségi szekrényre — a fejsze felhasználásával annyi tüzelőnk lehet, amennyit akarunk. Fázni nem fogunk, sőt a hőguta fog kerülgetni telente. Gyere, nézzük meg azt a picurkát!
    Csapást vágtak maguknak a nyakig érő fűben. Már valaki járt előttük — vadon élő állat is lehetett, itt a város tőszomszédságában — és elérték a szebb időket élt, talán hajdani parancsnoksági épületet. Mackó belerúgott a falba.
    — Anyuskám, ez mind a hátralévő száz évünkre kitart. És recézett! Bordásfalnak is használható, a gyerekek is jól használhatják majd mászókának.
    Ekkor, épp a Lackóból Mackóba becéződött férfi előtt, kivágódott az alagsori betört ablak. Hátrahőkölés után felismerte őt.
    — Mélységes tiszteletem Mr. Georgeson, már nem is alkalmatlankodunk, egy pillanat és elhúzunk! Keresünk egy másik szigorúan titkosított, jól elfelejtett nyúlvermet.
    Georgeson, aki elvárta a Georgy megszólítást, keményet vicsorított, két foga is kirepült.
    — Ahogy akarja…
    Mr. Georgeson rázkódó zokogásba kezdett, ami átmenetileg, egy többszörösen összekötött légycsapó-kombináció, hátulról bevitt ütésétől megszűnt.
    — Prolizzatok be — mondta összeroppant zokogással —, mert engem nem szeret senki Janulámon kívül. Mikor először bemutatkozott, azt hittem játszik velem, és elkezdtem röhögni. Ugye, ja—nulla! Ő is lenullázott, gondoltam. Bőgni is kezdtem, mert úgy az igazi, majd fél óra múlva, mérkőzés közben felaprítottam Propogit, aki a konvencionális K1—be, valamilyen gittegyletből, mindenképpen be akarta emelni a logikai csavart. Az lehetetlen! Épp olyan, mintha egy csillagász, befogott szemmel bámulná a pöttyös, fekete eget éjjelente. Janulám értelmet adott életemnek!— Engedelmével, Mr. Georgeson…
    És Georgy elkezdett vinnyogva zokogni. Átölelt egy választott lakásán belüli vasdorongot, ami vele együtt remegett. Mígnem Janula, egy nulladik típusú légycsapással, esetünkben kubikos lapáttal, meg nem dorgálta.
    — Egem senki nem szeret. Mindenki fél tőlem, mert bár harminc mérkőzésben haraptam le az ellenfél fülét, vagy orrát — ez persze nem igaz, plasztikával mindegyiket helyre lehetett hozni —, de látom, maguk is rettegnek, pedig csak szomjazom a szeretetet, mint a kutyám ott a sarokban. — és rámutatott egy kerek, nagy gombszemű, aranyosan vigyorgó, plüss játékra — Ő a legkedvesebb barátom!
    Janula, a csapót és a lapátot egyszerre használta.
    — Janulámmal élek, aki az életem értelme! Nem szeretem a tömeget, de mégis olyan egyedül vagyok. Ha ő nem lenne, már lenulláztam volna magam.
    — Mondd Georgy, miért pont ide költöztél?
    — Elvonultunk a világtól, de egy jó szomszéd nagyon kellene, úgy látszik, te leszel az!
    Mackó elragadtatása, szétvert minden műszert.
    — Mekkora a lakásod Georgykám?
    — Másfél szoba, konyha.
    — Na, figyelj, a félszobát majd befalazom. Látom, így az ablakon keresztül is, hogy nincs fala. Akkor egyből két szobád lesz!
    — Á, nekem jó, különben is konditeremnek használom. A krumplit is ott hámozom és én vagyok Janula mosógépe is. Látod azt az öreg tölgyet?
    — Igen, egészen érdekes, még sosem láttam kéregtelen kopasz fát.
    — Egyszerűen lepüföltem róla. Fogd meg a kezem!
    Mackó lehajolt.
    — Szupi! – mondta, még nem a meggyőződés csúcsán.
    — Kerüljetek beljebb! Janulám drága!
    Janula, ilyen kedves szavakért mindig adott egy-két pofont, most is.
    — De kedves vagy! Ideadnád a nagykalapácsot?
    Janula, aki szláv volt, de nem meghatározható eredetű — csak úgy egyszerűen szláv —, mert soha nem beszélt, még Georgy kedvéért sem, odabökött a sarokba.
    — Jól van kedvesem, értem. Van kezem, veszem és csinálom.
    Kapta a nagykalapácsot, odadobta Mackónak, aki gyorsan sérvet kapott, de ügyesen álcázta.
    — Na kérlek szépen, simogatás helyett, most hederincs amekkorát bírsz vele a kezemre!
    — Georgy, biztos, hogy ezt akarod? — szepegte bátorságot mímelve, a sorsába lassan belenyugodni készülő Mackó, párja előtt.
    Georgy, bugyogó könnyek mögül, vinnyogva zokogta:
    — Kérlek, nagyon kérlek! — már, már rimánkodott.
    Ám legyen", gondolta és akkorát vágott rá, amekkorát bírt. A kalapács visszapattant…
    — Igazad lehet Georgykám, végül is minek befalazni azt a félszobát.
    — Nos, barátaim, hogy is hívnak titeket?
    — A feleségem Anikó, én László vagyok. Nevezhetsz Lacinak, vagy ahogyan ő szólít, Mackónak.
    — Ide költözzetek a földszint alatti lakásba, velünk szembe!
    — A harmadikra szerettem volna…
    Georgy megvonaglott, összevicsorította fogát. Néhány ismét kirepült, és könnyei áradata mögül nyöszörögte:
    — Kérlek! Kérlek, kérlek, kérlek! — úgy, mint a lányok — Ide költözzetek, szükségünk van…
    Janula dobbantott egyet, amitől a plafon majdnem Georgy fejére esett, de ő felnyúlt és visszatette a helyére.
    — Elsősorban nekem van elsőbbségem. Janula, én legkedvesebb Janulám, szükségem van emberekre, szükségem van egy szomszédra!
    — Oké Georgikám, de valamit valamiért. Mondtad, hogy te vagy a mosógép. — szólt Mackó.
    — Persze, szívesen kimosom a ti ruháitokat is. Ott kint felpörgetem magam és a centrifugánál sokkal gyorsabban megszárítok mindent.
    — Rendi, akkor a mosást megdumáltuk. A cipőket itt találod a bejárat előtt.
    — Köszönöm Mackó, nem fogsz csalatkozni, mindig adtam a puccra!
    — Takarítani tudsz?
    — Ragyogni fog a lakásotok, mint a mienk!
    "Ez nem túl meggyőző", gondolta Mackó, "de a semminél jobb".
    — És főzni tudsz-e?
    — Igen, kérlek szépen! Olasz, vagy francia recepteket, netán kínait használjak?
    — Nem, nekünk magyar specialitásokat főzz!
    Georgy megvonaglott, nem mert hangosan, csak testben rázkódva zokogni. Könnyei mögül vallotta be, hogy ehhez minimum egy fél nap szakácskönyv-tanulmányozás szükségeltetik. Még soha nem hallott olyanról, hogy magyar receptek…
    — Nem baj Georgykám, ebben az épületben minden van, a szakácskönyvet is megkeressük, és kívülről megtanulod az összes létező receptet! Holnaptól te főzöl, megértetted? Apropó, erről az objektumról valaki valamiért elfelejtette levenni a „Belépni tilos, szigorúan őrzött terület” - táblát, amit ezután sem fogunk levenni. Téged nem láthatnak, mert ahogyan én, úgy más is felismerhet, de a bevásárlást valakinek el kellene intézni. Nem gondolod Georgy?
    — Még nem tudom hogyan, de megoldom drága szomszéd úr, és csókolom a kedves feleséged kezét! Ugye tegezhetlek úgy, mint eddig? Janula kicsim, ők az új szomszédok. Bemutatom neked Mackót és Anikót!
    Mackó elfehéredett, joggal. A kézfogás után, épp olyan lett, mint akit kivégeztek. Anikó is kénytelen volt kezet nyújtani, de Janula kegyesen orcán cuppantotta.
    — Georgykám, itt szilencium van, amikor nem akarom észlelni, hogy léteztek… — Janula légycsapóiért nyúlt —, hogy létezel Georgy. Viszont, ha szükségem van bármire, ugorj!
    — Mindig erre vágytam! Erre a gyönyörű környezetre, és ilyen csodálatos barátokra, akikre fel lehet nézni.
    És Georgy csak zokog, zokog és zokog, azóta is.
    — Azt hiszem, jól választottunk, kicsim — súgta Mackó fülébe Anikó.