2012.01.09. 21:00, orosz95
Csend van az utcában. Mélységes, halotti csend.
Már mindenki eltávozott valamerre ünnepelni.
Alig egy óra, és vége az óévnek.
Két árnyék áll az utca közepén. Nemrég érkeztek meg. Messziről.
Végre annyi kínlódás után, azt gondolták, megengedhetik maguknak elmenni valahová a családdal. Valahová távol. Kikapcsolódni.
És úgy is tettek.
De másnap délelőtt érkezik a telefon.
A férfi összecsuklik a hír hallatán. A kávéscsésze csörömpölve törik össze a konya padlóján.
„Megyek utánatok. A házatoknak vége. Tűz volt.” Hangzik az éteren át.
Hirtelen gyászos hangulat ereszkedik alá.
Levegőt kapkodva mondja el a pár szót a körülötte lévőknek. A fájdalmat és a kínt vágni lehet. Asszonya keze ellilul a szék karjának szorításában, próbál lábon maradni, de a remegés erősödik. Elkapják és leültetik. Zokogását megállítani nem lehet.
„A gyerekek” villan át a férfi agyán, és dadogva megkér valakit, pakoljanak össze nekik, és a lányait „készítsék” elő. Ők nem szabad megtudniuk semmit. Csak haza kell menni. Ennyit mondjanak a kicsiknek.
A többiek próbálják csitítani, marasztalni őket, úgyis most már nincs mit tenni, de a családfő hajthatatlan.
„Haza kell menni!” tőr elő. „Nem érdekel!”
S mint búskomorság megtestesítői, többet egy szót sem szólva az asztal mellet várja a két felnőtt, hogy utánuk jöjjenek.
A várás és utána a haza utazás, eddigi életük legnehezebb pillanatai.
Hasított a fájdalom.
Gyerekeket útközben otthagyják egy ismerősnél, és ahogyan közeledtek a város felé, úgy nőt a szorongás.
„Mi vár, rájuk? Tényleg „az” történt? Nincs már otthonuk? Annyi év keserves munkája oda?” És még sok ezer szomorú kérdés.
A környék utcái lezárva. Csak gyalog mehetnek „haza”.
Haza? Tág fogalom a nagyvilágban, de ha már csak a csillagszálló marad, akkor elvész.
És most ott állnak.
A nő és a férfi.
A cudar hidegben. Az utca közepén. A romok előtt.
Bánat, a bú, a keserűség, a szenvedés, a feketeség öleli át lelküket.
Szótlanak. Csak a sírás fojtogatja szívűket. Hiszen földönfutók lettek.
Az utcában honoló pisszenéstelen világ, még komorabban nyomja vállukat.
„Keresztjük” súlya alatt nyögnek.
Még a kutyájuk sem ugat. Az is temet.
A falak kormosan, kiégve merednek a sötétben.
Csak könnyek koppanása hallatszik a fagyott földön.
Telnek a percek, az órák.
Harangszó dübörög át a levegőn.
Éjfél. És az ég kivilágosodik.
Tűzijáték hangjai és fényei töltik be a mindenséget.
Egymásra néznek.
„Újra kezdjük?”
A felelet rövid.
„Igen”
Nagy sóhajtással megfordul a házaspár.
Letörlik a könnyeket, és kivonulnak az utcából.
Az ismeretlenbe.
Az új életbe.
Együtt.
Szorosan.
Kéz a kézben.
És egybeolvadva a két árnyék elenyészik az éjszakában.
A szerző oldalára.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Fájdalmas történet.
Gratulálok!
Szeretettel: oldwolf