Sok új könyvet hozott a Jézuska....

Olvastam egy könyvet

Most, hogy elmúlt a karácsony, rendezgetem a polcon a könyveimet, keresem a helyet a karácsonyra kapott új könyveknek,a kezembe akadt egy régi könyv, amit réges-régen egy régmúlt karácsonyra kaptam, kislány-testvéremtől, és eszembe jutott, hogy ennek a könyvnek története van. Már nem is tudom hányszor elolvastam. Először 1953 karácsonyára kaptam ajándékba Mariska nővéremtől. Akkor vártam első gyermekemet, aki a szüleimnek is első unokájuk lett. Így hát, minden nehezebb munkától megkíméltek. Különben is a tél, a paraszt embernek több szabadidőt engedélyez, mint az év többi része. Már karácsony napján végig olvastam a könyvet. Nem tudtam letenni. Aztán az egész család elolvasta. Én még újév után is újra és újra a kezembe vettem. Meséltem róla a barátaimnak, akikkel cserélgettük egymás között az olvasnivalót. Akkor még, nem volt csak egy kis fülhallgatós rádiónk, moziba is ritkán jutottunk el, így mondhatni, egyetlen szórakozásunk volt az olvasás. Esténként a sárga fényű petróleumlámpa mellett, behúzódtunk a kemence mellé, és sokszor éjfélig olvastunk, vagy beszélgettünk. Ha jó könyv akadt a kezünkbe, azt legtöbbször hangosan olvasta a családból valaki. Ezt a könyvet is hangosan olvasta felváltva hol a nővérem, hol a párom. A könyv írója Gárdonyi Géza, a címe A láthatatlan ember. Ekkor még ez a könyv nem volt más számomra, csak egy szórakoztató, szép olvasmány. Mert olvastunk mi akkoriba Jókaitól kezdve, a filléres regényeken keresztül Dosztojevszkijig mindent. Időközönként, ha eszembe jutott, elő kerestem, és újra olvastam. Mindig gyönyörűséget okozott, és mindig új és új ismereteket szereztem belőle. Aztán egyszer, nem találtam. Kérdezgettem a rokonokat, ismerősöket, de senki sem tudott róla. Mérgelődtem rajta egy sort, fogadkoztam, hogy soha könyvet kölcsön nem adok, aztán elfeledkeztem róla. Évek múlva, a Makói korházban feküdtem heteken át, és ott az egyik betegtársam olvasta ezt a könyvet. Ott a betegágyon fekve, ismét elolvastam. Érdekes módon, már nem csak a szépség és a romantika ragadott meg benne, de kibontakozott előttem a magyar történelem sokrétűsége. Olyan leírása a honfoglalásnak, amit mi iskolában nem tanultunk. Sőt a gyermekeink sem tanultak, illetve, másként tanultak. Időközönként ennek a könyvnek az alapján meséltem a magyarság történetéről az iskolás gyermekeimnek. Emlékeimre hagyatkoztam, hiszen nekem nem volt meg a könyv. Évek teltek el, amíg újra találkoztam vele. A könyves bolt kirakatába nézegettem. Mellette az árcédula: 110 Ft. Nekem akkoriba nem futotta könyvre. Örültem, ha ruhára, cipőre, sőt kenyérre jutott. Így hát, ha arra jártam, csak lestem, meg van e még a kirakatban a könyv?  Egy kora nyári reggel, éjszakai műszak után, nagymosásba kezdtem.

Már meleg volt a víz, a ruhák és a mosógép az udvaron elkészítve, amikor egy ismerős néni benyit a kapun. Tudta, hogy időközönként napszámos munkát is vállalok, hogy pótoljam a keresetett. Nem jönnél ki kapálni?- kérdezte. Fáradt voltam, kicsit álmos is, de hirtelen felötlött előttem a Láthatatlan ember, ott a kirakatban. Mennyit fizet? – kérdeztem. Délután négyig, egy százas, mondta. Elpakoltam gyorsan a mosás kellékeit és kimentem kapálni. A négy órából fél öt lett, de zsebembe a százassal vidáman mentem haza. Mire a férjem és a gyerekek hazaértek, már főt a paprikás krumpli. Kipihented magad? – kérdezte a párom, én meg nem mertem megmondani, hogy le sem feküdtem. Este 10-re mentem dolgozni. Másnap első utam a könyves boltba vezetett. Megvettem a könyvet. Otthon, amíg főt a bableves, elvégeztem a befejezetlen mosást, csak azután feküdtem le, hiszen éjszakára ismét menni kellett a munkába.

Amikor napok múlva, mégis elmondtam a páromnak, hogy vettem meg a könyvet. Életemben először és utoljára mondta, hogy nem vagyok normális. Egy pár napi mosolyszünet után, bejelentettem, hogy beiratkozom a gimnázium levelező tagozatára. Meg is tettem. 1968 nyarán érettségiztem, akkor már három gyermekem volt. Nem volt könnyű az a négy év, volt úgy, hogy úgy éreztem, nem bírom, de olyankor arra gondoltam, nem élhetek úgy, hogy ne tudjak magamnak egy könyvet megvenni. A sors furcsa iróniája, hogy két vizsgámon is a honfoglalásból feleltem. Ma is szívesen olvasok történelmi témájú könyveket. Ha az anyagi helyzetem engedi, meg is veszem őket. Csak az a baj, hogy már nem bírok kapálni, mert ma is meg kell gondolnom, egy óhajtott könyv árát ki tudom e szorítani a nyugdíjamból? Jó lenne még egyszer olyan erősnek és fiatalnak lenni, mint akkor! Most is szívesen kapálnék érte!

Harmadik találkozásom a könyvel, alig pár hónapja történt. Távoli unokatestvérem látogatott meg. Hoztam neked valamit, mondta, és elém tette, azt a régi könyvet, amelyet 1953 karácsonyán a nővéremtől kaptam. Sírva fakadtam, amikor végig gondoltam ennek a megkopott, régi könyvnek a történetét. Sirattam a testvéremet, akitől kaptam, sirattam a szerető páromat, aki bolondnak nevezett a könyv miatt, mégis segített a nehéz, tanulással töltött éveket kibírni. Most, hogy ismét végigolvastam Gárdonyi gyönyörű sorait, arra gondolok, talán ez a könyv volt az, ami engem is írásra ösztönzött. Mert mostanában egyre többször vetem papírra a gondolataimat. Igyekszem olyan egyszerűen, tisztán fogalmazni, hogy mindenki számára érthető legyen. A Franciaországban élő unokám, a közelmúltban átböngészte azokat a kis történeteket, amelyeket még senkinek sem mutattam. Megkérdezte: mama, ezeket mért nem próbálod valahol nyilvánosságra hozni? Á, mondtam, ezek csak mesék. Az a jó, felelte, ezek olyan „gárdonyisak”. Ennél kedvesebb elismerést még soha senkitől sem kaptam, pedig mindig arra törekedtem, hogy az írásaimban ne utánozzak senkit. Lehet hogy nem sikerült? Ha így van, bocsánatot kérek az én kedves ÍRÓMTÓL. nem tudatosan történt!

Azért a „könyvet” mégis újraolvasom, immár negyedik alkalommal!

Az írásaim meg lehet hogy láthatatlanok maradnak, mint Zéta!