Egy páratlan szív

Csodaszép május végi alkonyat volt. A nap szerelmes izzó csókokkal búcsúzott a mától, bíborszínű fátylat húzott maga után. Zsongott a természet. Szeretem a tavaszt. Minden évben ugyanazt látom, mégis új csoda járja át a lelkem. Az újjászületés, a megújulás varázsa, ilyenkor új erőre kapnak a remények. A kóbor szél jázmin illatot terelgetett maga előtt. Finom édes virágillat hívogatóan csalogatott. A lelkem mélyén született egy sugallat, valami titkos üzenet egy láthatatlan világból. Nyugtalan voltam. Azt suttogta a rejtélyes hang, öltöztesd tested, lelked ünneplőbe, mert különös ajándékot adományoz neked az éj. Életem első olyan pillanata volt ez, mikor a szívhangja erősebb, mint az ész.

Elindultam, még magam sem tudtam, merre visz az utam. Pásztorommá fogadtam a kíváncsi, pajkosan tekergő szelet. S mint, pimasz kamasz eljátszott az úton velem, göndör fürtjeim kócolta, ruhámra hullámokat rajzolt. Ha arcomon aggodalmat látott, langymelegével rám lehelt. Így lépdeltem a sejtelmes ismeretlen felé. Közben rám sötétedett. Egy erdei úton haladtam, itt, még fenségesebb illatpompával lepett meg csavargó barátom. Az akácok mézes lehelete keveredett a jázminéba. A délcegen álló faóriások ágkarjai parányi fészkeket tartanak, melyben a legszebb szerelmes szerenádokat énekelik a kiscsalogányok. Magával ragadott, és elbűvölt az éjszaki erdő. Már magam sem tudtam hol járok, valahol messze a farengeteg belsejében. Utam egy erdei tónál ért véget. Egy vidáman csörgedező kis patak hordja bele a kristály vizét. Elsétáltam a torkolatig. Ekkor hirtelen vaksötét lett. Sötét és néma csend. Elhallgattak a madarak. A szél sem mocorgott, levelek sem zörögtek. Félelmetessé vált a visszhangos némaság. Valami születik, jött egy sugallat, valami, amit az éj neked tartogat.

Csillogó ezüstpalástba öltözött a Hold és királyi méltósággal vonult égi trónja felé. Ezüst fényével átfesti a fákat, leveleket. Ezüst vizet szállít a kispatak, ezüstös habokat hány a tóba. Az éj uralkodója a fényével mesés ünneplőbe öltöztette a tájat és a szívemet is. A némaságot hálaénekek törték meg. Az ezüst patakon a tó felé egy hatalmas ezüst hattyú úszott, körötte apró madarai. Ahogy közelebb értek akkor láttam, hogy mindegyik hátán, ezüst szárnyaik között áll egy hegyes fülű, angyalszárnyú, gyermekarcú lény. Ők énekelték csengő hangon a hálaénekeket. Beúsztak az ezüst hullámokat fodrozó tóba. Elakadt lélegzettel néztem a bűbájt. Halk zene szólt, ismerős dallamok, egy keringő. Mintha csak fák között elbújt volna egy zenekar. Valaki megfogta a kezem. Érintése, olyan ismerős volt, pedig még sohasem láttam, sőt most sem. Arcát árnyak takarják. Átölelt és táncolni hívott. Bátortalanul léptem utána, de ő nem engedett el. Táncoltunk a parton, majd a vízen, ezüst habok között. Egyre szorosabban ölelt magához, és csonka lelkemhez odaforrott az ő lelke. Életembe elcipelt űr, hirtelen megtelt édes érzéssel. Visszatértünk a partra, egy forrócsókkal búcsúzott. Most már nem csak éreztem, hanem láttam is, hogyan forr össze két lélek eggyé, egy izzó tűzvonal mentén.

A telefonom zenéjére ébredtem. Kábultan ültem az ágyam szélén. Minden olyan valóságosnak tűnt, és olyan hamar el is tűnt. Miféle játék ez? Olyan csalódottnak érzem magam, mint a gyermek, mikor elveszik a kedvenc játékát. Soha nem volt álom rám hatással, sőt nem is emlékszem rá, ha felébredek. Ez más volt. Válaszokat kerestem.

Egy parkban olvasgattam egy padon. Jól esett a fák hűs árnya a melegben. Mellém ült egy középkorú úr. Feltűnően nézte az újságom, láttam rajta, hogy beszélgetni akar. Hamar kiderítettem, hogy egy lélekbúvár. Elmeséltem neki az álmom, melynek hatása alól nem tudok szabadulni. Figyelmesen, türelmesen végig hallgatott. Az álmom jó példája annak, amiben ő szentül hisz. Valamikor, a lelkek test nélkül éltek, és egy egészet alkottak. Nagyon erősek voltak, de gonoszak is. Viszálykodtak egymással. Ezt látva az Istenek, akik ezt már nagyon unták, büntetésül, kettéválasztották őket, és elküldték a Földre, hogy testet öltve keressék meg egymást, mert igazán erősek, csak akkor lehetnek, ha egyet alkotnak. A csonka lelkekbe magvakat vettek, a vágy, a sóvárgás, a hiány magvát, hogy, örökre emlékeztessen a feladatodra. Végül megteremtették az ezerarcú szerelmet, mely állandó kételyben tart. A szív nem érvel, csak érez, szüntelenül dobog, hol lassabban, néha hevesebben. A lelked párja egy varázzsal tölti el tiédet. Ez semmisemhez hasonlítható.