Tizenötödik történet ....

Amikor rossz útra tértem

Ha nagy ritkán felmegyek a faluba valamit elintézni, vagy vásárolni, mindig akad jó barát, vagy ismerős, aki mondja: Úgy örülök amikor olvasom a Krónikába vagy az ujságban az írásaidat. Persze ilyenkor én is örülök az elismerésnek, és megint leírok egy történetet. Van közöttük vidám, és szomorú. Írtam már a gyermekkoromban történtekről, a nehéz munkás évekről, a nyugdíjas évek magányáról, de még arról sosem írtam, hogy történt, amikor életembe először, rossz útra tértem. Hiába is tagadnám, megtörtént!

Nem voltam több 15 évesnél, már kimaradtam iskolából, nem voltam még nagylány, de már kicsi sem. Ha valami munkát kellett elvégezni, azt hallottam, elég nagylány vagy már hozzá, de ha moziba kéredzkedtem, akkor meg azt mondta édesanyám, kicsi vagy ráérsz még moziba járni! Emlékszem, sokat lázadoztam miatta, nem sok eredménnyel.

Emlékszem, Vízkereszt napján történt, valami sikeres filmet vetítettek a moziba. A barátnőim már mid látták, elmondták, hogy hányszor csókolództak a filmen a szereplők. Nagyon szerettem volna én is megnézni. Sok rábeszélésre meg is kaptam rá az engedélyt, de csak azzal a feltétellel, ha nagymamánál maradok éjszakára, és csak reggel megyek ki a tanyára, ahol mi laktunk. Meg is ígértem, komolyan is gondoltam, de amikor vége lett a filmnek, még éppen csak szürkült, gondoltam ha jó kilépek, még sötétedés előtt kiérek a tanyára. Szedtem a lábam szaporán, ami igen szükséges is volt, mert a januári hidegben úgy éreztem, rögvest megfagyok. Ropogott a csizmám alatt a hó, potyogott a fákról a zúzmara, a köd meg olyan gyorsan leszállt, hogy azt vettem észre, semmit sem látok. Amikor elhagytam a vasútállomást, át értem a kanális hídján, gondoltam most már csak arra kell figyelni, le ne térjek a kövesútról. Az út két oldalát terebélyes eperfák szegélyezték. Olyan sokszor végig mentem ezen az úton, hogy minden fát, bokrot, kilométerkövet ismertem. De most semmit sem láttam, hát egészen közel mentem az út széléhez, és szinte tapogatva mentem egyik fától a másikig. Közbe figyeltem, hátha valahára meglátom a tanya világító ablakát. De semmit sem láttam! Számolni kezdtem az eperfákat, tudtam, hogy 71 fa van a tanyabejáróig. Valahogy mégis eltéveszthettem a számolást, mert a hetvenegyedik fa után hiába néztem, tapogattam, az út szélén csak a hótakaróval borított szántóföldet találtam. Már kezdtem kicsit félni, hogy nem találok haza, amikor úgy éreztem mégis megtaláltam a haza vezető utat. Elhagytam hát az eperfák biztonságos útmutatását és letértem az útról. Füttyentettem a kutyáknak, ahogy  máskor is szoktam, de most még azok sem jöttek elém. Fáztam, féltem, ráadásul annyira kellett pisilni, hogy nem bírtam tovább, lekucorodtam elvégezni a dolgom. Amikor felálltam, már nem tudtam hol vagyok. Gondoltam, visszamegyek a kövesútra, és fától fáig tapogatva, vissza megyek a faluba. Sokáig tapostam a havat, kiabáltam, fütyültem, de nem találtam meg a hazavezető utat! Pár lépés után, jeget éreztem a talpam alatt, és ahogy tapogatva lehajoltam, fagyott zúzmarás nádat találtam. Akkor már tudtam, túl mentem a tanyán, mert az érbe járok, hát megint megfordultam. Hogy meddig mentem így kétségbe esve, nem tudom, azt hittem több órája tévelygek.  Már hangosan sírtam, amikor közeli kutyaugatást hallottam, majd egy nagy bozontos bundájú kutya lihegését éreztem. Tudtam, hogy nem a mi kutyánk, mégis mentem utána, fogva a bundáját. Egyszerre csak valaki megfogta a vállam. Nomija, nomija, hallottam egy mély férfihangot. Megállt bennem az ütő! Atyaúristen, én már Romániába vagyok, gondoltam elkeseredve, és már futásnak eredtem volna, amikor meghallottam, magam mellett egy kislény hangját. Te vagy Szöszikém? Akkor a felemelt viharlámpa fényébe megismertem Asztalos Katikát és az édesapját, Pali bácsit, akit faluszerte, a dadogó beszédje miatt, Hepre Pali bácsinak hívtak. Nagy kő esett le a szívemről, tudtam, hogy barátok közt vagyok. Egy jó kilóméterre tőlünk volt a tanyájuk Noneríj, neríj, mondogatta Pali bácsi, míg beértünk a kis tanyába. Mire kicsit felmelegedtem, a köd is ritkult egy kicsit. Nogyere, nogyere, mondta Pali bácsi, haza viszlek. Kati is felöltözködött, míg az apja előhozott egy ütött kopott szánkótSubát terített rá, mi meg Katikával rátelepedtünk. A viharlámpát maga előtt tartva nagy léptekkel indult a szánkóval Pali bácsi, a csikorgó havas szántóföldeken át a mi tanyánk felé. Mi meg, már minden bajt elfeledve boldogan élveztük az éjszakai szánkózást. Amikor betoppantunk a tanyánkra, már 9 óra felé járt az idő. Szegény édesanyám, szólni sem tudott, csak sírva, nevetve ölelt magához. Hazahoztam a lánt, nincsbaj nincsbaj, mondogatta az öreg.  Édesapám meg, aki azelőtt soha meg nem büntetett, most örvendezés helyett, lekevert egy fülest, úgy hogy azt hittem csillaghullást látok!  Meg sem mertem szólalni, tudtam, bűnös vagyok, meg azt is, az önfejűségem a halálomat okozhatta volna, ha Pali bácsi meg nem talál!  Édesanyám rakta rám a kemencén melegített dunnát, míg álomba nem sírtam magam. Reggel aztán jött a fejmosás. Soha le ne térj az útról, ne menj mindig a magad feje után, hallgattam a szülői intelmeket. Fogadkoztam én, ígértem hogy soha többet, és komolyan is gondoltam. És azóta is a hosszú életem során, ha valamit elvétettem, ha „letértem” a helyes útról, eszembe jutott az édesapám intő szava: Sose térj le az egyenes útról!

Most a 2010 év hajnalán, édesapám szavára emlékezve arra kérek mindenkit, ne térjetek le az egyenes útról, mert ha egyszer valaki eltéved, nehéz hazatalálni!

 2010 január.