Gyermekkori élményeim. Tizenkettedik .

                      Húsvéti locsolás

Március végén jártunk. Úgy fújt a bolond böjti szél, majd leszedte a házak tetejét. Szikrázóan sütött a nap, zöldült a búzaföld, ahol nagyapámmal és a testvéreimmel csutát vertünk. A fiatalok kedvéért elmondom, miből állt régen a csutaverés. Ősszel, amikor a kukoricát betakarították, a szárát is levágták, de a földbe maradt a kukorica töve. Amikor a búza vetése előtt felszántották a földet, ez a kukorica tő, a föld felső rétegére került. Mire eljött a tavasz, ezek a kukorica tövek, a már zöldellő búza közül kilátszottak.  Ezért aztán a gondos gazda, kora tavasszal kiszedte ezeket a kukorica töveket, a „csutákat” a földből, majd botok segítségével ki verte a gyökerek közül a földet és kis kupacokba dobálta, nehogy aratáskor a kaszába akadva gátolják a munkát. A csomókba rakott csutákat,  kocsival, (szekérrel)  behordták  a házhoz, ott kazalba rakták, és egész nyáron  tüzelőnek használták. Nem volt ez könnyű munka! Minden csutáért le kellett hajolni, ki verni közüle a földet. És a kocsira pakolás sem volt leányálom, főként, ha még a hideg böjti szél is besegített. Mondogatták is akkoriba a régi öregeink, „csutaverés nem heverés.” Amiről azonban most akarok írni, az, csak  annyiban  kötődik ehhez a munkához, hogy nagyapám abban az évben, fogadott egy suttyó legénykét, hogy segítsen csutát verni, mivel mi a testvéremmel, még  csak  9-10 évesek voltunk. No ez a legényke, nem nagy segítségnek bizonyult, mert olyan lusta volt, mint a föld!  Úgy dolgozott, hogy hasra feküdt, és amíg a keze elért, addig úgy ímmel-ámmal megütögette a csutákat, aztán hason kúszott tovább, és így „dolgozott” egész nap. Este aztán mondta neki nagyapám, hogy „no Pali fiam, holnap már ne gyere” Mivel iskolában is kellett járnunk, csak délutánonként tudtuk folytatni a munkát, így hát egy héttel később, virágvasárnap végeztünk vele. Nagyhéten már abból állt a munkánk, hogy segítettünk édesanyámnak takarítani, sütni-főzni, készültünk az ünnepre. Tejszínnel kenegettük a széltől cserzett arcunkat, kezünket, hogy szépek legyünk húsvétra! Új ruhát is kaptunk az ünnepre, jutalmul a jó végzett munkáért.  A nagypéntek olyan nagy ünnep volt akkor, hogy nem dolgoztunk semmit, de tartottuk a böjtöt. Igaz, azért nem éheztünk, mert édesapám már kora reggel kukoricapattogtatással kezdte a napot. Elő vette a nagy rostát, aztán a tisztára söpört udvaron kerek tüzet rakott. Amikor már parázsra égett a fa, akkor tartotta a tűz fölé a kukoricával töltött rostát. Mi gyerekek körül álltuk és alig vártuk, hogy a hófehér „ madárkák” kipattogjanak a rostából. Visongva kapkodtuk össze, tömtük magunkba, nem törődve azzal, ha egy kicsit poros volt. Sose tudod  mitől hízol, mondta édesapám a nővéremnek, aki a poros szemeket a tyúkoknak dobálta Mintha már három napos böjt után lennénk, úgy faltuk az illatos csemegét! A szép fehérre pattogtatott kukorica egy nagy cseréptálba került, ezt eszegettük egész nap. De azért, hogy a böjtölésbe éhen ne vesszünk, édesanyám kibontott egy-két üveg befőttet is, mondván ezt meg lehet enni, nem zsíros! Ilyen nehéz böjttel vártuk a húsvéti ünnepeket! Édesanyám templomba ment, édesapám a tanya végén kaszát kalapált és közben fütyörészett. A tanya hófehér falai ragyogtak a tavaszi napsütésben, a meggyfa, ami alatt olvastam, akkor kezdte bontogatni virágait, a méhek már dongva gyűjtögették a mézet. Valami vallásos témájú könyvet olvastam, a címére nem emlékszem, csak arra, hogy színes képek voltak benne, amelyek a mennyországot és a poklot ábrázolták. Gondolom, a kalapálás ütemes csengése, vagy a melegítő napsugár hatása álomba ringatott. Arról álmodtam, hogy láttam a pokol tüzében égni az én szeretett nagyapámat, akinek nagymamám sokszor mondogatta „a pokolba kerülsz még ezért a sok Istenkáromlásért”! Mert szegény nagyapám bizony úgy tudott káromkodni, hogy rossz volt hallgatni! Ahogy felriadtam álmomból, rémülten futottam a nővéremhez, Mariskához, aki a szomszédban volt a legjobb barátnőjénél, Rózsikánál. Kétségbeesetten mondtam. Valamit tenni kell, mert nagytata beteg, meg fog halni és a pokolba jut a sok káromkodás miatt. Mivel ők már nagykislányok voltak, kitalálták, hogy ki kell hozzá hívni a papot, hogy meg gyóntassa. Szépen ki dolgozták a tervet, nem is kell előre megmondani a családnak, mert, már ha ott lesz a pap bácsi, csak nem fogja nagytata kizavarni! Nagyszombaton aztán, mi hárman kislányok, már a feltámadási szertartás előtt felkerestük, Havadi Plébános bácsit. Először csak hümmögött, nem akart kötélnek állni, hogy ő csak akkor mehet gyóntatni, ha a család felnőtt tagjai hívják, meg hát nagytata nem is jár a templomba, Ő, nem akar bajt okozni. Végül mégis addig kérleltük, megígérte, hogy húsvét hétfőn délután meglátogatja nagyapát, mi meg hagyjuk őket magukra. Mindent megígértünk, megnyugodva, hogy meg lesz mentve a bűnös lélek.  Húsvét hétfőn már vidáman fogadtuk a locsolkodókat. Jöttek is a környékbeli fiúk, osztálytársak locsolkodni. Volt, aki szépen illedelmesen, versmondással, rózsavízzel locsolt, mások meg csak úgy a kútnál vödörrel zúdították ránk a hideg vizet Akkoriban, még nem volt szokás a pénzért való locsolkodás, magunk festette színes tojással, süteménnyel jutalmaztuk a locsolkodókat. Délután három óra lehetett, amikor megjött a plébános bácsi. Édesapámék az öcsémmel elmentek rokonlátogatásra, nagymama, olvasni való könyvet vitt az egyik barátnőjének, így hát nagyapát magára hagytuk a plébános bácsival. Engem nem hagyott nyugton a kíváncsiság, titkon belestem az oldalsó ablakon. Legnagyobb megdöbbenésemre, azt láttam, hogy nagyapa és a pap bácsi egymással szemben ülnek a nagy asztalnál és egy üveg bor, meg két pohár társaságában, nagy egyetértésben kártyáznak. Futottam Mariskához, aki szokás szerint Rózsikával játszott a kertben.  Mondtam, hogy én már nem is tudom, hogy ki kit gyóntatott meg, mert a kártya az ördög bibliája!

Jó ideig vitatkoztunk ezen, majd, én ismét úgy döntöttem, bekukkantok az ablakon. Nagyon csodálkoztam, hogy a „csutaverős” Pali gyerek is ott ül a szobába a kemencepadkán. Láttam, hogy nagyapám pénzt ad neki, aztán visszaül kártyázni. No gondoltam, majd adok én neked te lusta, nem is dolgoztál, mégis pénzért jöttél, a locsolkodásról meg elfelejtkeztél! A konyhaajtóhoz közel, az eresz alatt, volt egy félvödörnyi esővíz.  Felkaptam, és amikor nyílt az ajtó, nagy lendülettel, a kilépőre locsoltam.

Akkor hallottam életembe először papot kiabálni! Mert ne is mondjam, nem a Pali gyerek lépett ki az ajtón, hanem a plébános bácsi! Már ezután nem tudom mi történt, bevettem magam a méhesbe, elbújtam a kaptárok közé és hiába hívtak, szólítottak, elő nem bújtam, amíg édesanyám hangját nem hallottam!  Akkor aztán, sírva vallottam be görbe bűnöm. Azt hittem, kemény büntetést kapok, de mindenki csak nevetett. Így történt ez a nevezetes húsvéti locsolás, amit sokáig emlegetett a család. Édesanyám nevetve mesélte az ismerősöknek, hogy megijedt, amikor látta a kemencén száradó reverendát! Hetek múlva, egy este, odabújtam nagyapám mellé a padkára és feltettem neki a kérdést, amely állandóan fúrta az oldalamat, hogy akkor húsvétkor meg történt-e a gyónás? Jaj Csöszikém, simogatta meg a fejemet, nem az a fontos, amit meggyónunk, hanem amit megbánunk! Azt a káromkodást meg úgy vedd, hogy ha az ember bajban van, vagy tehetetlen, úgy ordít segítségért, ahogy tud! Szegény nagyapám bizony ezután is „kérte a segítséget” az égiektől de én már nem vettem komolyan. Később, ha nehéz volt az életem, ha tehetetlen voltam, bizony én is úgy ordítottam segítségért, ahogy tudtam! Mert hát gyenge az ember!

Lassan ötven éve, hogy nagyapám nincs közöttünk, de most is fülembe cseng a hangja, hogy Csöszikém. Mert hívtak engem azóta,  Szöszének, Pöszének, Bözsinek, Erzsinek, sőt egy ideje ezeket a neveket nénivel is megtoldják, de ezen a néven soha senki nem szólított rajta kívül. Tudom, ha majd eljön az idő, a túlvilágon, legyen mennyország, vagy pokol, már ott vár a kapuba, búzavirág színű szemével rám nevet és azt kérdezi, hát megjöttél Csöszikém?