...a vámpír csókja folytatása...

Dorina azt gondolta, nem Tibor anyjához ment feleségül, itt az ideje, hogy a saját életüket éljék, úgy döntött, ahol csak lehet, kikerüli az anyósát. Sok más egyébbel volt elfoglalva, újszülött volt a kisfia, főiskolára járt, és árulta a házát is falun, mert már nem fért bele az idejébe a föld gondozása. Volt idő, amikor csak falun tudta volna elképzelni az életét. De most a realitások kettészakították álmait. Ábrándjait a hajnali kakasszóról, a balzsamos reggeli levegőről, a lenyugvó alkonyi napról, amely az égig érő napraforgóvirágok szirmain, vörös ragyogással hinti szét vöröslő fényét. Persze illuzió volt. A falusi élet nem teljesen azt jelenti, amit egy városi lélek elképzel. Az egész napos álldogálást a buszmegállóban, az állatokhoz való kegyetlen emberi hozzáállást, a mindennapos lopásokat, mind-mind számításon kívül hagyta. Most már nem fért bele az életébe. Örült, hogy végre vevőt talált, egy fiatal házaspárt, és látta a szemükben a saját álmait, amelyek soha nem váltak valóra.
Eladta a házat, nagy engedménnyel, de így is milliókért.
Tibor egyszer az életben, egy felsőkategóriás autót szeretett volna. Dorina megfeleni akarásában belement a vételbe. Szerette volna boldoggá tenni a férjét.
Valóban gyönyörű volt az autó. Különleges zöld, hatalmas, és amennyire Dorina értett hozzá, minden extrával fel volt szerelve.
-Szeretném megmutatni anyámnak.-mondta Tibor és Dorina ezt sem bánta.
Megálltak anyósa háza előtt. Lebbent a függöny, Mária néni kinézett, majd felismerte a fiát. Nem sokára nyílt az ajtó, és kijött a ház elé. Felragyogott, amint meglátta fiát az új autóban. Tibor büszkén mosolygott.
Mária néni a szívére tette a kezét nagy csodálatában. Körbe járta az új szerzeményt..
-Istenem, mennyire szép! Végre van egy családi autónk!
Dorina arra gondolt, vajon hogyan is értheti ezt, és kit ért család alatt?
-Büszke vagyok rád fiam, lám, vitted valamire!
Tibor arca megdicsűlt. Dorina látta azt az örömet, amire mindig is vágyott, de soha, egyetlen tettével sem érte el Tibornál. Egyedül csak az anyja szép szavai tudták boldoggá tenni.
Később, Tibor elmondta anyja okfejtését, amiért az ő kizárólagos érdeme ez az autó. Dorina nem tudta volna eltartani a szánalmas kis gyeséből magát és a gyerekét, ha Tibor nem támogatja őket. Dorina felélte volna a ház árát. Hát így van ez. A férje érdeme. Sokáig ismerkedett a szóval, soha nem is gondolt arra, kinek mi az érdeme egy házasságban. De azt jól tudta , ami Tiboré, az az anyjáé is. Ezek a szabályok.
De nem volt hajlandó tudomásul venni ezeket a tényeket. Idegesítette, hogy valaki, aki gyűlöli őt, rendelkezik a férjével és a vagyonával. Hogy van valaki, aki eldönti a tulajdonviszonyokat, és ha eljön unokanézőbe, tapogatja, két ujja közé dörzsölve a függöny anyagát, a bútor kárpitját, elég jó anyag-e.
Egy napon Tibike is eljött látogatóba. Dorina szerette a fiatalokat, így elbeszélgettek. Majdnem családias volt a hangulat, amikor Tibike megszólalt.
-Amióta apám elvett téged, egyfolytában eltűnnek a családból a pénzek.-mondta számonkérően.
Dorinában megállt az ütő, ekkora pofátlanság hallatán. Soha az életben semmit nem kaptak, semmilyen alkalomra Mária nénitől. Legyen az házasságkötés, gyerekszületés, vagy csak egy szimpla születésnap. Egy ebédet, egy lepedőt, semmit.
Dorina felállt és kiment a szobából. Kezdett nagyon elege lenni.
Legszívesebben azt is elfelejtette volna, hogy valaha felszállt arra a buszra, ahol megismerte Tibort. Akkor minden másképpen alakult volna.
De nem tudta elképzelni, hogy mástól lenne gyereke, aki nem pontosan ilyen lenne, mint a kisfia. Ennek így kellett lennie. Meg volt ez írva a Sors könyvében.
Dorina kétségbeesetten kereste az utat, ahol elhatárolódhatna Tibor családjától, de mégis valahogyan egyben tarthatná a házasságát. Tibor ezt úgy élte meg, hogy a felesége utálja az anyját. Ez számos konfliktus forrása lett. De az asszony minden formájában igyekezett elkerülni Mária nénivel a találkozást.
-Féltékeny vagy, mert az anyám nem csak a tied.-mondta egyszer Tibor.
-Csak az enyém? Gondolod, hogy Mária nénit csak, és kizárólag magamnak akarom?-kérdezte elképedve Dorina, és arra gondolt, ekkora sületlenséget még életében nem hallott. Úgy érezte, kezd teljes képtelenségbe fordulni ez a történet. Mert hát ilyen nincs. És mégis van.
Igen, távol akarta tartani magát anyósától, mert soha nem kapott tőle semmi jót, áthatolhatatlannak tűnő falakat emelt közéjük, és minden energiáját bevetve igyekezett fiát visszacsatolni a régi házasságához. Az első perctől fogva nem fogadta el őt, és most már Dorina sem fogadta el az anyósát. Menthetetlenül és visszafordíthatatlanul megromlott köztük a viszony.
Tény, hogy nem tudta volna egyedül felnevelni a kisfiát. Olyan színvonalon, biztosan nem, mint a férjével. Szerette a gyereket, nem dönthette el, hogy apa nélkül nőjön fel.
Mély kútba zuhant, amelyből nem látta a fényt. Nem is gondolt már egykori, álmodozó önmagára.
Nem ment már egyáltalán az anyósa közelébe.Tibor egyedül hordta unokanézőbe a kisfiút, és Dorina fájdalmasan látta, hogy a hétvégi programok lassacskán már csak arról szólnak, hogy férje beül az új autóba, magával viszi a kisfiát, imádott anyját, és kimennek Mária néni szőlőjébe. A férje pizzát rendel és remekül eltöltik a napot. Talán irigységet is érzett.
Ha ezt szóvá tette, mindig ugyanaz volt a válasz.
-Miért, te nem akarsz velünk jönni!
Anyósa elrabolta tőle az egész életét. Egyszer sokáig maradtak el, és Dorina megcsörgette Tibor mobiltelefonját. Anyósa vette fel, Dorina nagy örömére. Már a hangjába is beleborsózott a háta.
-Miért hívogatod a fiamat?-kérdezte lesújtó hangon Dorinát.-Ez az én fiam privát telefonja.
Aztán este a férje is számonkérte a hívásért.
-Tulajdonképpen mi közöd van neked énhozzám?
Dorina az idegességtől úgy érezte, összeesik. Fogta a gyereket és magával húzta a fürdőszobába. Megnyitotta a csapot, és hallgatta a víz zubogását, de túlharsogta valami ismeretlen zakatolás a szíve táján. Sírni tudott volna.

Aztán egy napon kirándulni voltak. Egymás mellett mentek, de már nem fogták, úgy mint régen, egymás kezét. Hallgattak.Velük topogott a kisfiú. Meg-megálltak, ha a gyerek rácsodálkozott egy-egy különös formájú kavicsra vagy színes falevélre.
Volt aznap az erdőben valami furcsa, régen nem érzett nyugalom. A fák lombja megszűrte a napfényt, amely itt-ott felizzott az erdei ösvény mellett elterülő tavon. A vakító csillanások furcsa vibrálása megsajdította Dorina szívét. Vízimadarak tűntek fel, majd tovaszálltak. Lágyan fodrozódott a végtelen víztükör. Milyen szép! Lassan kibontakoztak benne a régen elfelejtett érzések. A festészetre gondolt. Az ifjúságra, amikor még élt benne a születés előttről hozott misztikus kód, amikor még érezte minden szívdobbanásában az alkotásvágyat.
Vajon hol lehet a régi festőállvány? Lefesthetné most ezt a tájat. Nézte a játszadozó fényeket, és magába itta a fenséges látványt. Arra gondolt, hol van az a lány, aki valamikor annyira gyönyörűségesen festett? Hol van az az érzés, amikor libabőrös lesz a karja, egy elkészült kép láttán?
És akkor rádöbbent. Megfáradt és kiégett asszony lett belőle. Férje szemében egy veszekedő, és a rajongva szeretett anyjára gyűlölködő nő. A lelke egy gazos kert. Elveszítette önmagát.


Folytatása következik...