Azt hittem, minden jól végződik majd.

                                        Rohangáló agysejtjeim

  Amikor az ember úgy érzi, nincs lehetőség, képtelen megoldani az elébe gördített problémáit, akkor az agysejtjei sebesen rohangálnak, keresik a kiutat. Görcsben a lélek, görcsben a szív, de az akarat az hajtóerő.  A megoldás is elfogadhatónak tűnik.

   Falum fia, aki Németországban dolgozott, talált nekem egy munkahelyet, feketén kell dolgozni  egy vendéglőben. Takarítás és mosogatás, segédkezés a konyhán. Uram Jézus, én meg a konyha, de választás nem volt. Az ottani pénzzel  szétoszlatom a fejem felett tornyosuló fekete felhőket.

  Azt hittem, minden jól végződik majd. Ledolgozom a két hónapot, ami után  megjelenik a napsugár.

  Azonban mért menne minden akadálymentesen? A  baj mindig csőstől jön. A munkahelyemen kaptam egy kis szobácskát, na de nem nyaralni jöttem. Az éjszaka erőszakkísérlettel kezdődött. Rúgtam, vágtam haraptam, majd kiabálni kezdtem, és a szomszéd szobában lakó két horvátországi férfi megmentett. Vendégmunkások voltak. Az egyik felajánlotta, menjek el pár várossal távolabb, ott van a felesége, és térjek vissza haza. Ez a hely nem magányos nőnek való. Elmondtam mért kell maradnom. Akkor ők kerestek egy helyet nekem, ők , akiket akkor láttam először, amikor megmentettek a falubelim karmai közül. Amíg a városban dolgoztak, addig rendszeresen  eljöttek, leellenőrizték, minden rendben van-e. Azt hittem, megmenekültem, de korai volt az öröm. Mentőangyalaim másik városban kaptak munkát,. Elmentek.  A gazda itt is rögtön megváltozott. A huszonnégy órából húszat dolgoztatott velem. Nos nem csak kisegítettem, hanem sütöttem a húst, készítettem a személyzetnek az ebédet. Hajnal négy órakor keltem, takarítottam az egész épületet, kezdtem az emeletről, haladtam lefelé, és tizenegy órára minden ragyogott, mint Salamonnak az a testrésze, és akkor kezdett a konyha kinyitni. Minden rosszban azért van jó is. Munkatársaim is Jugoszlávok voltak, egy tizennyolc, tizenkilenc éves fiú, és nekem akkor egy idős hölgy, pedig fiatalabb volt mint most ahány éves vagyok én. Mindketten szerették, ha munka közben meséltem nekik: elbeszélések, könyvek tartalmával szórakoztattam őket munka közben. Így kerültünk közel egymáshoz. Mikor látták, rögtön összerogyok, segítettek.

  Egy alkalommal  leestem az emeleti lépcsők legfelső fokáról, valamikori dzsúdó tanulásomnak köszönve, „csak”  a bokám lett bunkó formájú.

Na most mi lesz? Az én „drága” munkaadóm, kijelentette: Ebben a pillanatban lemegy a pincébe, felhoz egy 30 kilós zsák krumplit, és ha képes elvégezni  minden feladatot, maradhat, ha nem, menjen ahova akar, meg ki sem fizetem az eddigi munkáját, mert nem dolgozott addig, amíg megegyeztünk.

   Lebicegtem a pincébe, ráültem egy zsákra, és bőgtem tehetetlenségemben, meg kétségbeesésemben. Egyszerre ott termet a fiú. Megszólalt: Ne sírj tanító, én felviszem a zsákot, Te meg amilyen gyorsan csak tudsz, gyere fel a konyhába, nincs bent a gazda, valaki kihívta, Ika néni meg előkészítette a vizet, amibe belehajigálod a krumplit. Ott a szék is, csak gyere, és el ne árulj bennünket, mert akkor mehetünk mindhárman.

  Felbicegtem, leültem, pár krumplit már megpucoltam, amikor belépett a gazda. Leesett az álla. Egyre faggatott, ki hozta fel a krumplit, és én szemrebbenés nélkül hajtottam: én. Soha sem maradt annyi ideig a konyhában. Ika néni ecetes hideg vizes borogatást tett a bokámra. Összeszorított szájjal, de  dolgoztam.

Hetente egyszer hozta a szállító a sört . Na kinek kellett lemenni a pincébe átvenni a sört? Hát nekem.

Köszöntünk, megszámoltuk a ládákat, aláfirkantottam a nevem, és mentem volna felfelé, amikor  elállta az utamat, de korrektül megkérdezte elmennék-e hozzá, sokkal többet fizetne, és csak neki kellene főzni. Naná, gondoltam magamban, meg a többi. Ha jól meggondolom, egész jóképű volt, és korombéli, de ismeretlen emberhez vadidegenben, szó sem lehet róla. Még párszor eljött , de hiába. Egy alkalommal nem egyedül jött, volt vele egy fiatalember, aki alkalmas pillanatban rázta a fejét, nemet jelzett vele. Rámosolyogtam. Másnap ő jelent meg, és annyit kérdezett, mikor fejezem be a munkát ezen a förmedvényes helyen. Azt gondoltam, na itt van, azt hittem jóakaróm, de ez sem különb a Deákné vásznától, bár fogalmam sincs, milyen volt Deákné vászna. Azonban elhamarkodott véleményt alkottam. Felajánlotta a segítségét. Mondjam meg mikor indulok haza, eljön értem és elvisz a vasútállomásra, segít megvenni a jegyet, felültet a vonatra, és máskor jól gondoljam meg, hova megyek. Hálásan megköszöntem neki. Azt hittem elfelejtett, mert azután három hétig se híre, se hamva nem volt az embernek.

Végre elérkezett az utolsó nap. A gazda kifizetett, és akkor feltettem sütni krumplit húst, salátát készítettem. Megkérdezte az ármányosa, kinek készítem az ebédet. Válaszom: Nekünk, mert eddig mindenféle maradékot ettünk.

   Bepakoltam, és mivel a nagyfőnök kijelentette, csak csapvizet vihetek magammal, úgy voltam vele: neked aztán nem fizetek az üdítőért. Mit ad Isten, Ika néni és a fiú, hoztak ásványvizet, szörpöket, azzal: tegyem gyorsan a táskámba, mert a smucigja nem tudja, ellopták. Úgy sem számolja, mennyi van lent a pincében. Közben könyörögtek, maradjak még velük, a gazda biztos örülne, de nekem persze vissza kellett érni a tanítás kezdetére. Elbúcsúztunk, és épp akartam taxit hívni, amikor megérkezett a férfi, aki betartotta a szavát, szóról szóra.

  Hazafelé utazva, az járt az eszemben, ha vízen, és kenyéren kell élni, akkor sem megyek feketén dolgozni soha sehova.

    Végre az én utcámba értem, a szívem gyorsabban dobogott, amikor meg a gyerekeim a nyakamba ugrottak, repült velem a világ. Nem éreztem a súlyukat, csak a szívdobogásukat, meleg szorításukat, anyám úgy szedte őket le rólam.

   Így visszatekintve  rájöttem, agysejtjeim nem a legjobb megoldásig rohangáltak, de már régen megbocsátottam nekik.