...a vámpír csókja folytatása...

Varázslat volt az a négy nap. Berobbant a tavasz, és kinyíltak az ibolyák a kórház udvarán. Dorina euforikus hangulatban volt. Mindenhol, mindenben a kisfia ragyogó kék szemét látta. Tudta jól, ilyenkor minden kisbaba szeme kék, de annyira hasonlított Tiboréhoz, hogy biztos volt abban, kék is marad. A házasságuk is új meghittségeket élt át, valami hihetetlen nagy átminősülést, amely örökre megpecsételte a kapcsolatukat. Most már elválaszthatatlanok volta, soha ekkora mértékben nem voltak közel egymáshoz, mint közös gyermekük születésekor.
Dorina soha nem hitte volna, hogy ekkora érzések, amiket átélt létezhetnek. Mégis.
Boldog volt. Ha lehunyta a szemét, látta a kisfia arcát, ébredezett benne, valami mély anyai szeretet, ami több volt minden szerelemnél, szeretni akarásnál. Végre szerethetett, amennyire csak bírt. Ott volt abban a pillanatban, nem villant be gonoszul a múlt és a jövő. Anya lett. És semmi nem vethetett árnyat szép érzéseire.
Nem érdekelte, hogy ő fizetett mindent. Az orvost, a babakocsit és a gyerekágyat, a töméntelen sok apróságot, amiről utólag derült ki, hogy teljesen felesleges volt. Nem érdekelte, hogy amikor kapta azt a pakli receptet, Tibor anyja összehúzott szájjal hallgatott. Nem érdekelte, hogy a gyerek születésekor Mária néni egy szórólapot adott ajándékba, és elmagyarázta, merre van a bolt.
Akkor érkezett meg a diákhitel, és jókor jött nagyon a pénz. Alig merte a kisbabát a kezébe venni, fogta, mint törékeny porcelánt és átadta Tibornak. Haza indultak. Férje elsírta magát, magához ölelte a kisfiút, mintha soha többé nem akarná kiadni a kezéből.
Elsöprő perce volt ez az életnek. Egyszeri és megismételhetetlen. Kicsordult Dorina szeme sarkában egy könnycsepp a meghatottságtól. Soha többé nem voltak ennyire közel egymáshoz, mint azon a napon.
Most már hárman voltak. Az első hetekben ki sem mozdultak a lakásból. Az újszülött minden kis pisszenésére, felriadtak éjszaka. Dorina látta, Tibor is ugyanígy érez, és a közös érzés még jobban közel hozta férjéhez. Nem is értette, hogyan történhet meg, hogy annyira sokan elválnak a gyermek érkezése után.
A legelső útjuk Mária nénihez vezetett az újszülöttel. Tibor meggyőzte, hogy a gyermeket fosztaná meg attól, hogy nagyanyja legyen. És arról, hogy mostantól minden más lesz.
Hosszasan szólt a csengő, felverte a környék csendjét a kutyaugatás.
Dorina, hallotta anyósa hangját, ahogyan kiabál, és csitítgatja a tajtékzó ebet.
Aztán kinyílt az ajtó. Dorina nem bánta volna, ha azon a napon bezárja a kutyát, mert rájuk ugrált, hab csorgott a száján. Ő, magasra emelve a babát, majdnem hanyatt esett, a ráugró, sáros lábú kutya, kitörő üdvözlésétől.
-Brúnó!!!!-rikácsolta Mária néni.-Most van itt az ideje, azért ideges.
Dorinának, így utólag átgondolva, akkor kellett volna sarkon fordulnia, hiszen a legelső látogatásuk időre volt megbeszélve, és Brúnó vacsoraidejét máskorra kellett volna szervezni. Nem neki, és az újszülöttnek kellett volna alkalmazkodni a kutyához. De annak idején, annyira vágyott a jó viszonyra, hogy ezt nem gondolta át egészen. Mária néni arcán mosolyt látott, unokájáért nyújtotta karjait, és Dorina szeretettel átadta a babát.
-Nézd Brúnó, mink van nekünk!-mondta, és lehajolva a kutya felé tartotta az újszülöttet. Brúnó, mert itt volt az "ideje", éhes volt, ideges és féltékeny, a gyerek felé kapott. Dorina hallotta a fogai koppanását. Ijedtség és remegés öntötte el. Az arca lángolt a dühtől. Kikapta anyósa kezéből a gyereket és rákiabált.
-Maga mit művel?! Hogyan képzeli?!
Mária néni segélykérően Tiborra nézett. A fia belekarolt, de még odahajolt Dorinához és a fülébe súgta.
-Több tiszteletet!
Bementek a házba. Dorina, ölében a kisbabával, a kanapéra ült. Vele éppen szemben, a vakablakban, újonnan kitett, nagyméretű fényképek sorakoztak. Nem lehetett nem észrevenni.
Tibor első felesége, Gizike fényképei, nagy felbontásban. Gizike az élettársától született második kisgyerekével. Gizike, és Tibike, a kisfiúval.
Dorina felállt a kanapéról. Indulni készült az újszülöttel. Az arca kivörösödött.
-Most kaptam őket. És különben is a gyermeked anyja. Ugye milyen aranyos a képen a kisfia?-mondta Mária néni.
Tibor csak hallgatott. Dorina most először érezte úgy, hogy nem állt ki mellette, hanem anyjával hallgatólagosan elvárják tőle, vegye tudomásul, hogy már nem kaphat szerepet Tibor életében, egy szerep van, az is be van töltve. Dorina haragot érzett. Anyósa iránt, de a férje iránt is, mert egyszer s mindenkorra összetörte a hetek óta tartó varázslatot.
Késő estig veszekedtek aznap.
 

Folytatása következik...