...nem a győzelem ad igazi örömet...

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisfiú, úgy hívták hogy Marci.
Ez a fiúcska nagyon szeretett bújócskázni, mindig a legagyafúrtabb helyekre rejtőzött el, nem is találták meg soha egykönnyen a pajtásai. Sokszor, a játék végén, feladva a rejtekét, ő bújt elő, nevetve és győztesen.
Az udvar tele volt nagyszerű búvóhelyekkel. Fákkal és bokrokkal, ott volt zeg-zugos titkaival a csűr és a pajta. Mind-mind fel nem fedezett kuckó, egy bújócskázó kisgyerek számára.
Egyszer aztán a baromfiólban bújt el. Arcán huncut kis mosollyal, hallgatta az őt keresgélő társait. Összekucorodott, amikor egy csapat liba tért vissza az óljába, és riadt gágogással jelezték, betolakodó van közöttük.
Marci megpróbálta csitítgatni őket, a szájához emelt ujjal pisszegett, de annál hangosabban gágogtak az oktalan jószágok. Követve a hangzavart, hamarosan meg is találták őt a gyerekek. Marci mérges volt a libákra, zajos riadalmukra, mert elrontották a játékát. Oda volt a megszokott győzelem.
Ősz volt már, november eleje, és korán leszállt az est. A kisfiú rosszkedvű volt a vacsoránál. Amikor lefeküdt, még akkor is a bújócska járt a fejében. Mérges volt az árulkodó libaseregre. Győzelemre számított, és lám, őt találták meg legelsőnek. Mellébújt az anyukája. Betakargatta,megpuszilgatta morcos kis arcát. Marci elmesélte neki az árulkodó libák esetét. Ezer csillag ragyogott az égen, és a sárga fényű telihold bekacsintott az ablakon. Az anyukája megsimogatta Marci buksi kis fejét és rámosolygott.
-Most én is elmesélek neked egy történetet. Szent Márton legendáját, Elmondom, miként árulták el őt a libák. Jól figyelj rám, mert minden szava színigaz.
Marci tágra nyílt szemekkel hallgatta a mesét. A szoba csendjébe belopódzott a tűz duruzsolása, a parázs halk pattogása, és érezte anyja ölelését. Magába szívta az éjszaka ezer meghitt hangulatát.
-Hol volt, hol nem volt, élt egyszer, nagyon régen egy vitéz, Márton volt a neve. Apja kívánságára a római császár katonája lett. Francia honban sok győztes csatát megjárt, de a szíve csak egyre szomorúbb lett. Látta a harcmezőt, és látta a háborúzó embereket. Különösen hideg tél volt abban az esztendőben. Nagy pelyhekben hullott a hó, számtalan csillogó kristállyal virágzott az ablakokban a jégvirág. Mintha a szívek hidegségét sugározta volna a tél.
Jeges szélvihar kapta fel a tiszta havat, és Márton vitéz arcába szórta. Ő összehúzta magán a kabátját, de a hideg így is a csontjáig hatolt.
Így érkezett Amiensbe, a város kapujába. Itt megállt, megigazgatta magán köpönyegét, de hiába, nagyon hideg volt. Megitatta megfáradt lovát, és tovább indult a zord időben. Még mindig havazott, amikor elébe került egy félmeztelen koldus. Éhes volt és fázott. Márton, a száz csatát megjárt hős vitéz szíve összeszorult ennyi nyomorúság láttán. Kardjával kettévágta kabátját, és a felét a koldusnak nyújtotta. Abban a percben melegség járta át a szívét. Az emberség és a szeretet melege. Amikor csatákban járt, a győzelem mámora soha nem volt ennyire édes.
Aznap éjjel különös álmot látott. A hóviharban újra szembejött vele a félmeztelen koldus, fény lengte körül, és amikor nekiadta kettéhasított kabátját, megállt a havazás. Isten hangját hallotta, és olvadni kezdett a hó. Megszűnt a hidegség.
Az álom hatására Márton soha többé nem ment ki a csatatérre, és a jó cselekedeteknek szentelte az életét. Jótetteinek hamarosan híre ment, mindenki szerette, és püspökké akarták szentelni. De az igazi nemes tett nem vár hálát. Így Márton sem kért hírnevet és jutalmat cserébe. Elég volt neki az a mosoly, és szeretett, amit a rászoruló emberektől kapott.
Egy napon a keresésére indultak páran. Márton úgy érezte, hogy nem méltó a püspöki címre. Jó szándéka és segíteni akarása, hitte, hogy nem egy szent munkálkodása, hanem csupán emberi cselekedet. Szerénységében elrejtőzött az őt keresgélő atyafiak elől. Éppen egy libaólban bújt el, ahol úgy gondolta, hogy sohasem találnak rá. De a libák hangos gágogása elárulta rejtekhelyét, és hamarosan megtalálták.
Még azon a napon püspökké avatták. Emlékét megőrizte sok-sok nemzedék. Soha nem felejtették el őt, Mártont, a megtért vitézt, aki megjárt már száz csatát, ismerte a háború kegyetlenségét, és tudta jól, nem a győzelem ad igazi örömet, hanem az emberi jó cselekedet.
Azóta is minden évben, Márton napján megemlékezik róla a nép,tiszteletére megkóstolva a sült libát, jelképezve azt a napot,amikor hangos gágogásukkal elárulták az embereknek, hol rejtőzik Márton, a jó vitéz.
Szárnyaló vadludakon érkezett az álom. Fények táncoltak az éjszakában, és Marci lehunyta a szemeit. Már aludt, de érezte, ahogyan átöleli valami különös melegség. A szeretet melege.