Különféle utak...

Kecskerágó Kelemen és Bodzafás János legényemberek egy faluban laktak, Tehénlepényesen. Mindegyiknek volt egy kis háza, kertje. Kelemennek továbbá szekerecskéje is, Jánosnak meg egy csacsija.

Történt pedig ezzel a Jánossal különös dolog, legalábbis Tehénlepényesen furcsállották: nem csak a falinaptárt nézegette időnként, hanem egy vékony kis füzetet is olvasgatott, amelynek az volt a címe: ARANYÁSÓK KALANDJAI. Mesélgette is ezeket a történeteket a kocsmában. A többiek szívesen hallgatták boriszogatás közben, mondták is neki, barátságos nehezteléssel: de tudós lettél te, János!

Eltelt egy év, azalatt János az utolsó történetnek is végére jutott. Ám a másik történet, most már nem a könyvben, hanem a valóságban, ekkor kezdődött. Rábeszélte barátját, Kelement, hogy tarisznyáljanak fel, fogják be a csacsit a szekérbe, és menjenek aranyat ásni.

Okos ember volt Kelemen, mire János harmadszorra magyarázta el neki miként kell aranyat ásni, hát egyből megértette. Annyi volt csak a baj: nem tudták merre vezet az út az aranyat tartalmazó földhöz.

Felültek a kis szekérre, vidáman, bizakodóan. Hosszú utat megtettek már, de még sehol sem láttak útjelzést, táblát, hogy arrafelé van az aranyat rejtő táj. Megkérdeztek egy embert efelől:

-  Hé, koma, merre van az aranylelőhely?! Jó út ez arra?!

Az ember félig süket volt, félig pedig féleszű. Ám amikor kétszer is a fülibe kiabálták a tudakolódzást, úgy gondolta, hogy minden út jó az arany találáshoz, csak kellő ideig kell menni rajta, éppen odáig, ahol van arany. Ebben egyébként igaza is volt. Bólogatott hát, barátságosan:

-  Jó út! Jó út!

A legények köszönték, szekereztek tovább. Találkoztak egy pappal. Őt is megkérdezték:

-  Jó út ez, tisztelendő urunk, az aranylelőhelyhez?!

A pap felvilágosította őket, hogy rossz úton járnak, ha az aranyat, kapzsi módon, a földi életben keresik. Ez rossz út! Mindjárt meg is mutatta a másik utat, amelyik a templom irányába vitt, ott van az igazi arany, az igazi érték. Az a jó út!

Megfordították a szekér irányát a legények, de nem értek el a templomig, mert közben találkoztak egy árokparti emberrel, aki szalonnázott. Nem más volt az, mint Nagyonzsivány Miska, az erdei rabló, aki azonban nem volt finnyás természetű, mert, ha tehette, és nem volt rabolni való, a mezőn is tolvajkodott. Miska látta, hogy a legényektől nincs mit eltulajdonítania, de rossz tréfát azért csinálhat a kárukra, azon egy jót röhöghet. Így válaszolt:

-  Ez az út az arany találásához rossz, de megmutatom nektek a jó utat!

Rábökött egy igen köves, zötyögtető útra, amelyik az erdőn keresztül vezetett, egy szakadék széléhez. A legények köszönték, mert Nagyonzsivány Miskát nem ismerték, azt hitték: talpig becsületes ember, pedig annak már a fejbúbja is hamiskás volt.

Kényelmetlen, velőt rázkódtató utazás volt ez a két legénynek, - hát még a csacsinak! A hegy csúcsa mögött megtalálták a szakadékot. Azt mondta Kelemen:

-  Látod?! Rossz út volt ez! Nem tudunk leszamarazni rajta.

János azonban nem hagyta magát:

-  Ettől még jó út lehet! Benne volt abban az aranyásós könyvben is, hogy gyakran nehéz út vezet a szív boldogságához. Vigyük le előbb a szamarat, utána a szekeret, végül pedig magunkat!

János fogta a szamarat elől, Kelemen hátul. Vitték. Ez azonban nem tetszett a szamárnak. Rúgkapált, iázott. Azt mondta Kelemen Jánosnak:

-  Mondd el neki azt a nyugtatgató versikét, ami benne volt az olvasókönyvedben, attól a Fazék Annapannától! A tanító úr meg is dicsért, amiért szépen elmondtad, mindössze háromszor sültél bele.

János nehezen tudott visszaemlékezni a versre, de azért végül rákezdte:

Nyugodj, te csacsika facsiga!

Ne micézz, ne micázz macira!

Maci jön. Facsigán csacsi áll.

Fülelj rám, csacsikám, gyere már!

A csacsi nem méltányolta Fazék Annapanna gyerekvidámító költészetét, sőt, egyik kiszabadított lábával úgy megrúgta Jánost, hogy annak még egy hét múlva is meglátszott a helye. Hanem azért ketten csak levitték a csacsit a szakadék aljához, ha nehezen is. Kikötötték egy fához, hadd legeljen! Utána lehozták a szekeret is, de azt már okosan, mert darabokban. A lehoztal így könnyebb volt, az összerakás nehezebb. Talán elvesztettek egy alkatrészt?

A csacsi elment a fától, ameddig a kötél engedte, de ott már valami mocsárféle volt, mert a szamár félig belesüllyedt. Kihúzták, de beleizzadtak. Kelemen megint rákezdte:

-  Rossz út ez! Mint adna nekünk aranyat, ha még a szamarunkat is el akarja lopni tőlünk?!

János azonban megint fordított egyet Kelemen észkerekén azzal, hogy kijelentette:

-  Velünk nem fog egy közönséges mocsár kibabrálni! Nem babra megy a játék! Meg kell találnunk az aranyat.

Kihúzták a csacsit az iszapból, befogták a hátul kissé megroggyant szekérbe, azután eldöcögtek a mocsár szélén, onnan pedig egy jól kiépített kerekek alá való következett. No de még más is következett, mert egy hatlovas hintó. Cifra uraság ült a bakon, le is vették a kalapjukat a legények nagy tisztelettel, mert a tehénlepényesi ember tudja kit mi illet meg. A hintó megállt, akkor derült ki: az uraság nem a bakon ült, hanem belül a hintóban, egy fekete bőrű, selyemruhás gyerekkel. Milyen fehérnéptől szerezhetett be ilyen feketét?

Utóbbira nem maradt titokban a válasz, mert az úr rájuk ismert, ők is rá. Nem más volt az, mint Bingyemböngyöm Jóska, akit kiskorában ők néhányszor megvertek, amikor egy iskolába jártak vele, de nem sokszor püfölték el, csak hetenként kétszer. Jóska azután elköltözött a szüleivel valami nagy vízen túli országba. Oda nem ment utána sem Kelemen, sem János, veregetni. Most csodálkoztak: ez a Jóska is éppúgy megnőtt, mint ők, úgy látszik mindenütt megnő az uborka, ha kap elég vizet! A viszontlátás örömére Jóska hintóstól, ők szamarastól bemellékutaztak a Becsületes betyárok névre hallgató csárdához. Itt kiderült: az a fekete bőrű fiú nem Jóska gyermeke, hanem inasa. Jóska a nagy vízen túli országban meggazdagodott, és most hazajött dicsekedni. Azt mondta a két legénynek:

-  Képzeljétek el mi lett belőlem! Bankár! Tudjátok, hogy mi az?

-  Én tudom, - vágta rá János. Bank kár miatt vesztette el a nagybátyám a tocsokvárosi házikóját, mert odalett a bankba tett pénze, nem tudta kivenni a bankból. Siránkozott is!

Bingyemböngyöm Jóska akkorát nevetett, hogy még a boroskancsó is táncba kezdett a tölgyfaasztalon:

-  Hahaha! Én bankárt mondtam! Az olyan okos ember, hogy még a mások sárga csikóiból, azaz aranyaiból is fel tud nevelni magának egy gyönyörű ménest.

A legények is elmesélték neki, hogy ők meg aranyat szeretnének ásni, de sehogyan sem találják az arra alkalmas helyet. Jóska mindjárt úgy fellelkesedett, hogy még a két legény poharából is felhajtotta a benne levő bort:

-  Ide figyeljetek, bikficek! A jó út a tengeren keresztül vezet, hajóval, azután tovább vasúttal, végül háromnapi kutyagolással. Akkor elértek az én egyik birtokomra, aminek se vége, se hossza Kutyafarokforgatóföldön. Azt még a villámok is annyira szeretik, hogy, ha tehetik, mindig beléje ütnek. Ott azután annyi aranyat áshattok ki, amennyit bírtok, a nagyobbik része ugyan az enyém lesz, mert enyém a föld, de azért ti is kaptok valamicskét... vagy valamicskát, ne féljetek! Tartsunk össze mi, tehénlepényesiek, akikre annyira szeret rátehénkedni a világ! Adok nektek annyi szalonnát és kenyeret, hogy nem haltok éhen, azt lefogadom! Sőt, még két ásót is...

Mire a két legény észbe kapott, Jóska már el is adta Kelemen szekerét, de János szamarát is "otthagyta a többi szamár között", vagyis pénzzé tette. Ment a hajó, ment a vasút, ment a kutyagolás, ment a nyílvessző... Utóbbi a rézbőrű emberektől ment bele Kelemen bőrtarisznyájába, de János kiszedte a bicskájával.

Három évig ásogatta a két legény Bingyemböngyöm Jóska földjét. Aranyat nem találtak, de a szalonnát, amit addig szerettek, mivel folyton azt kellett enniük, megutálták. Három év után azonban rájuk mosolygott a szerencse, ha nem is aranyrögök mosolyával, hanem Bingyemböngyöm Jóska komor, szigorú ábrázatával:

-  No elegem volt belőletek, ingyen szalonnán élők! Itt van egy kis pénzecske, menjetek isten hírivel, de nehogy visszajöjjetek hozzám isten hírivel! Mi, tehénlepényesiek, úgy tarthatunk leginkább össze, ha betartunk egymásnak, és népesítgetjük ezt az egész földgolyóbist. Az én földemen háltatok három évig, erdőn, mezőn, hegyen, völgyön, árokparton, - de nem számítok fel sem háláspénzt, sem hálapénzt!

Örült a két legény, hogy végre megszabadult Jóskától. Búcsúzóul szívesen elverték volna, de nagy úr lett belőle, maguk bánták volna meg...

Abból a kis pénzből, amit Jóskától kaptak, vettek egy kertre valót ott, ahol a legolcsóbb volt. Ott volt a legolcsóbb, ahol a madár sem jár. Építettek rá egy kunyhót. Kigondoltak egy tervet: káposztát ültetnek, beleteszik egy nagy kosárba, beviszik a négynapi járóföldre levő faluba, ott eladják, és a kapott pénzzel, ami már nem teher, visszajönnek. Ezt megcsinálják minél többször...

Nekiálltak felásni a földet, hogy azután káposztát nevelhessenek benne. Ástak, ástak. Találtak köveket, köveket, és megint csak köveket. Ezt követően találtak vasládát, vasládát, és megint csak vasládát. Azt mondta Kelemen:

-  Bolond emberek laktak itt valamikor! Az egyikük köveket dobált ide, a másik vasládákat!

János azonban más véleményen volt:

-  A köveket a hegy dobálta ide, de a vasládákat valóban emberek. Utálatos kinézetű, rozsdás ládák, de van csúnya leány is, akinek arany a szíve. Nézzünk csak bele a ládák szívébe, akarom mondani a belsejébe!

Belenéztek mindháromba. Hát belül olyan szép arany- és ezüst ékszerek voltak, hogy Kelemen is, János is minden vasládának három csókot adott.

Az ékszereket nem Bingyemböngyöm Jóska bankjába vitték megőrzésre, hanem a vasládákban hagyták, de a ládákat nem hagyták ott a hegynél, hanem szerkesztettek egy kézikocsit, azon húzták, húzták, húzták. Később vasúton, hajón, majd pedig hatlovas hintón utaztak. Hová? Hát haza, Tehénlepényesre!

Hű, ott azután volt ámulás! Bámult a bíró, a bíróné, a tanító, a tanítóné, a patikus, a patikusné, a falu minden leánya, legénye, gyerkőce, kutyája, macskája, egere. Kelemen és János azonban nem sokáig bámulták az őket bámulókat. Egyre megházasodtak, kettőre a pénzt okos dolgokba fektették. Lett a falunak étterme, ahol az óriási, tehénlepényre hasonlító lepényeket árulták, a rátett áfonyalekvárral. Szálloda is épült, ahonnan szép kilátás nyílt a környező rétek jámboran legelésző teheneire, meg egy kacsaúsztató tavacskára. Háromra már saját költője is lett a falunak, mert ott települt le Nyughatatlanszívű Rozáliácska, akinek verse így dicsőítette Tehénlepényest:

Falunk, ahol most élek én,

oly szép, mint egy tehénlepény!

Hol találsz tájat, ily lapost,

s ilyen sok ötletes lakost?!

Kutyát ugattat egyikük,

másik ezért fejére üt,

de a kutyus sem tétlen ám,  -

fognyom az ütő popsiján!

Ám béka ugrál, béke jön,

macskanyávogás ránk köszön,

s látom, örömkönnyeken át:

enyém e gyönyörű világ!

Leányosan, legényesen,

élj itt, tehénlepényesen!

Idősen itt üsd el időd:

tehén bámul rád délelőtt.

A délután is oly mesés:

vár rád a birkabégetés!

Itt az eső is úgy csorog:

szinte-szinte áhítozod.

Itt más a hő, itt más a hó, -

itt mindig vidám HALIHÓ!