2011.10.30. 15:18, ariadne
Még nem volt veszve semmi. Most kezdődött minden. Február volt, és abban az évben rendkívüli hideg. Jégpáncéllá fagyott az út. Dorina esetlenül, Tiborba kapaszkodva tette meg azt a pár métert a rendelőig, ami az autótól a kórház bejáratáig volt. Messziről érezte a klórszagot, ami mindig is feszültséggel töltötte el.
Kis fülkében vetkőzött a vizsgálathoz, már a cipőjét is alig bírta levenni, majd visszahúzni, hogy mégse mezítláb menjen ki.
Először egy mérlegre állt. Botrányosan súlyos volt, főként az ötven kilójához képest. Aztán az orvos meghallgatta a pocakját. Hosszas hallgatózás után, hosszas csend. Dorina úgy érezte, elsírja magát.
-Csak az anyai szívhangot hallom.-mondta az orvos.
Kicsordult a könnye. Hideg műszereket érzett a hasán.
-Megvan végre. De harántfekvéses. Megírom a beutalót.
Az utolsó hónapot kórházban töltötte el. Idegen emberek között, akik közül sokakat megkedvelt. Mégis a családja látogatása volt a nap fénypontja. Ha érkezett a férje, kezében a tálca süteménnyel, valami különös megnyugvást érzett, biztonságot, amit mindig is érezni akart a házasságában. Érzelmei most egy új dimenzióban nyíltak meg, magasabbrendűek voltak, mint az egykori szerelem, szentebbek és tisztábbak, mint valaha is remélte. Visszavonhatalan és örök elköteleződés a gyermeke apja iránt.
Előkészítették a műtétre. Vizsgálták a szívét, vért vettek, és egy vaskos paksamétával felküldték az orvosához a második emeletre.
Az első lépcsőfordulóban úgy gondolta belenéz a papírokba. Már a taj-szám is szokatlan volt. Fel volt tüntve minden fontos adat, a vércsoport, ha neadjisten vérátömlesztésre lenne szüksége.
-B-s?- Dorina megtorpant. 0-ás vércsoportja volt. Bevillant az agyába a tény, ez nem az ő kartonja, elcserélték. Ekkor kezdett el igazán félni a császármetszéstől. Apás szülést akart, nem egy műtétet.
Nem sokat aludt azon az éjszakán. A baba nagyon rugdalózott a hasában, és felkészítették, ha kirúgja a magzatburkot, azonnal elvégzik a császármetszést, ezért volt kórházban.
Most először, valami jeges félelem kerítette hatalmába. Nyugtalanul forgolódott, próbálta megnyugtatni magát, bár azt mondták, semmi esélye nincsen a spontán szülésre. A reggeli vizit fáradtan találta, mégis megkönnyebbülten, hogy nem történt az éjszaka semmi baj. Az orvos megtapogatta a hasát, és a szeme tágra nyílt.
-Az éjjel megfordult. Ilyen még nem történt.
Dorina olyan érzelmeket ért meg, amikre soha nem számított. Mélységeket és magasságokat. És most valami hihetetlen eufóriát. Dalolt a lelke a boldogságtól. Hazamehetett.
Igaz már csak két hete volt a szülésig, de minden félelmét maga mögött hagyta. Elbúcsúzott a szobatársaitól, sorstársaitól, akikkel együtt volt azon a dermesztő éjszakán, amikor a baba megfordult a hasában.
Jó érzés volt hazamenni, és látni újra a megszokott szobát. Rendezgetni a babakelengyét, a plüssmacit a rácsos ágyban, és várni. Hamarosan el is érkezett az a nap.Tibor vitte vissza a kórházba.
Dorina rengeteg könyvet elolvasott a szülésről, mégis készületlenül érte a fájdalom. Első szüléskor tizenkét, húsz óra vajúdásra számított, de inkább tizenkettőre, nézte a falon az órát, hallgatta a másodpercmutató kattogását. Ólomlábakon vánszorgott az idő. Nem volt még benn az orvosa, reggel hat óra volt. Még három óra kilencig.
Valami gépre kötötték. A szülésznő két oldalról megnyomorgatta a hasát.
-Alszik a baba. Fel kell ébreszteni.
-Ezek csak jóslófájdalmak. Egészen biztos,hogy nem ma fog szülni.-mondta egy orvos.
Jóslófájdalmak? Visszavitték a kórterembe, és eléhúztak egy zöld paravánt. Az ablaktalan helyiségbe tűzött be a korai napsütés. Dorina kinézett az ablakon. A szomszédos háztetőn szökdécselt egy madár.
-Tik-tak.-hallotta a másodpercmutatót. Hány óra lehet? Szomjas volt, de nem ihatott. Felfordult a gyomra. Rosszul volt, fájt mindene. Kikapcsolta a telefonját. Órák múltak így el. Aztán megérkezett az orvosa. Könyörgött neki valamilyen fájdalomcsillapítóért. De meggyőzték, hogy nem szül. Alacsony a fájdalomküszöbe. A gép nem tévedhet. Így telt el az egész nap. Estefelé egy ápoló szólt, hogy keresik a recepción telefonon. Valahogyan felkelt.Tibor kereste, hogy kapcsolja vissza a telefonját. Visszafelé menet térdre esett. Négykézláb tett meg pár métert, de a folyósón összeszedték. Egy látogató ijedten nézett be az üvegajtón.
Ott volt újra a paraván mögött. Elfogyott az önuralma. Már nem csak magába fojva, a párnát harapva sirdogált. Hangosan sóhajtozott.
Valaki, a paraván másik oldalán, lehetett még a kórteremben, mert nemtetsző cccc-gést hallott, minden fájdalmas sóhajtása után. Dorina megpróbált csendben maradni, amikor megindult a szülés. Huszonhárom órája vajúdott.
-Hívja a férjét!-mondta az orvos, és máris ott feküdt a szülőszobán. A mennyezeti lámpa krómszegélyében látta magát, és arra gondolt.
-Ez az a perc.
Megérkezett Tibor. Higgadt volt. Mindig is irigyelte a lélekjelenlétét. Most mégsem tudott magával mit kezdeni. Megfogta Dorina kezét és simogatni kezdte. Dorinát minden idegesítette. Pörögtek az események.
-Hasznája ki a fájást!-hallotta az orvos hangját.
Milyen fájást? Minden egy fájdalom volt. Reccsenést hallott, majd az élő hús hersegését, de már nem érezte a fájdalmát. Az orvos vágott. Aztán soha nem elfelejthető érzés volt a születés perce. Tudta, most már kint a feje, a válla, és megszületett.
-Fiú....
Felsírt. Ezt már Dorina csak messziről hallhatta, két szülésznő elvitte a kicsit magával, velük ment Tibor is, és ő kettesben maradt az orvossal. Azt hitte vége van. De mégsem. Várták a méhlepényt, aztán összevarrták. Érdekes, de még csak fáradtságot sem érzett. A babát Tibor hozta be, fehér kórházi pólyába bugyolálva. Olyan bizalommal nézett rá, ahogyan csak egy csecsemő tud nézni. Végre a karjaiba adták. Anya lett.
Már az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy az újszülött az apjára hasonlít. A hasonlóság új távlatokat nyitott meg kapcsolatukban. Fia mosolyában, apja vonásait is rajongásig szerette. Aznap kivirult a tavasz, és ő annyira boldog volt, mint még soha életében.
Anyósa is meglátogatta. Ő büszkén megmutatta az üvegfalon át a kisfiát.
-Tiszta anyja, semmit sem hasonlít rád.-jegyezte meg Mária néni, de Dorina ezt nem hallhatta. Mindketten ragyogtak a boldogságtól.
Folytatása következik....
Én sem értem, mitől lettek ekkorák a betűk, csodálkoztam is amikor beillesztettem, de fogalmam sincs hogyan sikerült :)
puszi:ariadne