Belül, legbelül érezte, ez nem fog menni...

Hangok

Bokk…Kinyitotta őszűlő szempilláit, és az ablak felé tekintett.

Bokk… ismétlődött meg a hang, feszülten figyelt, próbálta beazonosítani mi ez, és vajon honnan jön. A szél belekapott a nyitott ablaktábla oldalához húzott függönybe, amely integetni kezdett, cakkos aljával hol ide, hol oda csapódott.  A huzat – merengett, miközben tudatában próbálta beazonosítani a zaj eredetét. Talán eldőlt valami… Beesett arcára kiköltözött az erőlködés, ahogy próbált oldalt fordulni, kiemelni fejét a süppeteg párna mélyedéséből.

Na – mondta ki hangosan – felkelek. Ez a művelet nemrég egy pillanat műve volt csupán, most idesítően sokáig tartott, amiért igazán nem tudta kire haragudjon, magára, az orvosokra, vagy a jóistenre. Önmagára, mert nem kímélte az egészségét, az orvosokra mert nem tudták meggyógyítani, vagy az egek urára, aki ezt a sorsot rámérte. Lassú, aprólékos, féloldalas mozdulatokkal papucsba bújt, de ülve maradt.

Bokk… hallatszott megint, de most egyfajta zörgésféle is párosult hozzá. Mintha valami gurulna…

Nézte az ablakot, amely olyan távolinak tűnt, majd bizonytalanul felállt. Már lassan fél éve tartott ez a béklyó. Újra kellett tanulnia járni, és még most sem megy igazán. Szentesi doktor szerint örülnie kell, hogy ennyivel megúszta a szélütést.

Na hiszen – elmélkedett sokszor ezen a mondaton – méghogy örüljek. Én, aki kiszaladtam a világból, ha kellett.

Januárban kegyetlen fagyok voltak, az egész falu egy nagy korcsolyapályához hasonlított. A postára igyekezett, kezében a befizetendő számlákkal, amikor a csúszós úton elesett. Próbálkozott, de nem sikerült felállnia. Marci a közeli pékségből kiszaladt hozzá, próbálta talpra állítani, sikertelenül. Végül bevitték a sütöde előterébe, leültették egy székre és hívták a mentőt. Akkor már nem tudta felemelni a jobbkezét. Ez nem törés mama – mondta a mentőorvos – be kell vigyük a kórházba.

Sztrók…, a mentőautóban hallotta ezt a szót először. Azután elég sűrűn.

Bokk… Utána megint a guruló hang. Magához húzta a járókeretet, összefogta  fehér köntöse elejét, és bizonytalan léptekkel, akár egy lassított felvétel, elevickélt a nyitott ablakhoz. Mint mostanában mindig, örömmel vette a nap erőteljes sugarait egy-egy alkalommal ha találkozott velük, mert melegítették. Nyár volt, mégis fázott. Próbált úgy állni, minnél nagyobb részét érje az éltető fény. Baljával maga mögé utasította a kreppfüggönyt, amely körbevette alakját. Egy külső szemlélőnek bizonyosan feltűnt volna a szürke porta kis ablakjában kirajzolódó törékeny alak, amely egy megifjúdott koszorúslányéhoz volt hasonlatos. Ez az eset azonban nem fordulhatott elő, ugyanis a zárt kis udvarba, és a hozzá tartozó aprócska kertbe avatatlan szem nem láthatott be. Körbeölelte a magasra törö bukszus a kerítések melett.

Patty… ez másfajta zörejnek hangzott. Tágranyílt szemmel nézett a hang irányába. Aztán egyszerre felderült a ráncos arc, két függőleges barázda jelezte a mosoly megestét.

Hát persze – motyogta, amint a kockakövekből kirakott  gyalogjáróra meredt, –  hogy ez eddig nem jutott eszembe. A kövezeten egy érett kissé ellapult körte hevert, arról a jól megtermett gyümölcsfáról hullott le, amely a fáskamra mellett zöldelt. Érdekes, féloldalas koronát növesztett ez a növény, egy része benyúlott a kis épület teteje fölé, másik koronacikkelye az udvar felett integetett a szélben. Micsoda mennyei gyümölcsöt termett ez a fa, még Feri a férje ültette. Messze máshonnan hozta az akkor még kis csemetét, amely mára meglett sárgás kérgűvé cseperedett. Az ápolgatás, dédelgetés, trágyázás, miegymás megtette a hatását.

Bokk… Megvagy… – lett egyre vidámabb az asszony, amint a sufni tetejét nézte. Az előbbi hangot is egy kövecses csemege okozta, amely koppant a tetőn, majd csámpás módon elindulva lefelé belekóválygott az ereszcsatornába. Ez volt hát az a guruló hang, amely a koppanást követte. Hiába, az erős szél folyamatosan tizedelte a fánlakó pirossaszöld termést.

Nézte, bámulta a fát, és lassan elkomorodott. Ki fogja összeszedni ezeket a lekivánkozott gyümölcsöket, no meg ami még száron van? Mégsem maradhatnak szanaszét, elfogyasztatlanul, rohadásra kárhoztatva.

Talán Klári a lánya?

Nem, tőle mégsem vághatja el, hiszen nemrégen távozott haza. Több hónapot itt töltött vele, amikor a kórház rehabilitációra végleg hazaadta, azonban lejárt a kért fizetetlen szabadsága, és a lány nem mert ujjat húzni munkaadójával, vissza kellett menjen dolgozni. Százhetven kilométer – gondolta – messze van, meg ott vannak a gyerekek is.

A gyerekek, akiket kimondhatatlanul szeret. Ikrek, két cserfes kislány. Visszafordult, ránézett az asztalon lévő ovális képkeretbe foglalt unokáira, és elhomályosult a szeme. Régen látta őket.

Patty… hallotta megint. Megtámaszkodott az ablakpárkányon, merengett egy darabig. Rövidesen érik a szilva is. Ez a gondolat még inkább felzaklatta. Két fa is volt a ház mögött, onnan ahol állt nem látszottak. Vajon mennyi termés lehet rajtuk? Aztán ránézett a faliórára, mindjárt dél, jön Karcsi, hozza az ebédet, délután pedig a szomszédasszony. Minden héten egyszer jön a  terebélyes Juli, elmosogat, elviszi a mosnivalót.

Tényleg Karcsi.

Ha megkérné biztosan összeszedné a termést, talán még a fáról is lekapkodná. Hol is van a létra?  Ja persze, a sufni mögött. Lassan visszabotorkált az ágyhoz, beleivott a reggelről megmaradt teába. Rendes fiú – állapította meg magában – szolgálatkész, büszke lehet rá a hivatal. Ismét az öreg ingára nézett, hallgatta a bágyadt ketyegését. Bezzeg ha tudna menni úgy mint régen, nem kellene segítség, nem bizony. Dehát hol van az már? Amikor felvetődött, mi lenne ha otthonba költözne, hallani sem akart róla. Itt születtem – mondta a lányának – azt akarom innen vigyen el a kaszás. 

Belül, legbelül érezte, ez nem fog menni.

Nyiiic… ezt a hangot ismerte, a kiskapué. Fel is tűnt a karcsú szocális munkás alakja  pillanatokkal később az ajtóban.

  – Csókolom Viola néni, hogy van? Itt az ebédke… – hadarta egyszuszra a fiatalember – Finom leves, süti is van. Na jó étvágyat! A másik ételhordó? – nézett kérdően az ágy szélén ülő törékeny asszonyra.

  – A spájzba, a kampón. Karcsika – kezdett bele – megtenne valamit? Tudja, hogy milyen nehezen mozgok, összeszedné a lehullott gyümölcsöt? Magának adom szívesen, ingyen nem kérek érte pénzt. Esetleg a fáról is… Tudja sajnálom, meg aztán… – elakadt. Látta férfi arcán a visszautasítást.

  – Ne haragudjon drága, de állandó rohanásban vagyok – leakasztotta az edényeket – nekem ilyesmire nincs időm, most is mennem kell, és hát nem vagyok egy nagy gyümölcsös, talán majd elküldöm a Géza kollégámat, bár annak meg a lába…

  – Nem érdekes – mondta csendesen, átfogva a köntösét Viola – majd meglátom… mindegy.

Becsukódott az ajtó, felállt tett két lépést,  leült az asztalhoz. Maga elé húzta a lábast, figyelte ahogy a zsírkarikák úszkálnak a leves tetején.

Bokk… Megint feltámadt a szél. Evett pár kanállal, de nem kívánta. Az almássüteménybe is csak belekóstolt.

Felajánlom Juliskának – ötlött fel benne az elhatározás – Béla a férje pálinkát szokott főzni a gyümölcsökből, annak egészen biztosan kell majd.

Ettől szinte feldobottnak kezdte érezni magát. Ott a kosár a spájzban a polcok alatt, abba össze is szedheti. Az ereszből is ki kellene vadászni a belegurult körtéket.

Majd mondom neki – fűzte tovább a gondolatait. Visszalépett az ágyhoz, lassan végigdőlt és becsukta a szemét.

Nyiiic… Felriadt. A kiskapu! Fektében az órára pillantott, a  kismutató már majdnem a négyesen állt.

Elaludtam – futott át rajta – ez Juli lesz.

  – Jónapot Viola – köszönt a szélte-hossza egy asszonyság, amint belépett – Mi újság? Van szennyes igaz-e? – nem várta meg a választ – mindent aggyék ide, mert elutazok két hétre a húgomhoz – azzal levette a ruhásláda tetejét – mosogatnivaló ennyi? – mutatott kérdően az asztalra.

Az asszony bólitott, és figyelte amint a bőszoknya ide-oda táncol, miközben tulajdonosa mosogatni kezdett a kopottas vajdlingban.

Bokk… Ránézett a szomszédasszonyra.

  – Juliskám, szólna a Bélának, szedje már össze a körtét az udvaron? Ami a fán van azt is. Jószívvel adom, tudom mennyit segít nekem, nem is tudom hogy köszönjem meg…

  – Bélának? – állt meg a nő kezében a bögre – Elvonón van, hát nem mondtam? Így hogy nincs idehaza, végre elmék a húgomhoz, már fél éve is megvan, hogy láttam.

Fél év, mennyi minden történik ennyi idő alatt – gondolta Viola.

  – Magának sem kell? – próbálkozott bizakodva.

Amikor a széles csípőjű asszony ránézett, már tudta a választ. Figyelte, amint kiönti a mosogatólevet az udvar végében.

  – Esetleg egy-két szem, majd holnap indulás előtt átgyüvök érte – vette a hóna alá a szennyesruhát – Na isten áldja.

Közben alább hagyott a szél, és mintha a koppanások is elfogytak volna.

Másnap fáradságos munkával előkotorta a füles kosarat, várta Juliskát de nem jött. Lassan sötétedni kezdett.

Patty… Megint a járdára – emelte fel a fejét. A függöny végiglegyintette az ablak szárnyait, majd a párkányt kezdte simogatni a szürkületben, ahogy a  koraesti fuvallat hullámoztatta.

Bokk… Mélázva nézte a kreppcsipke imbolygó játékát.

Mégis bemegyek az otthonba… – motyogta maga elé félhangosan.