A legbölcsebb hozzászóló a hozzá nem szóló.

A főbb hozzászólás-típusok igen régiek. Tulajdonképpen már az ősembereknél, a beszéd teljes kifejlődése előtt, megjelentek kezdetleges formában, mint például a harcias helyeslőüvöltés, vagy az elutasító morgás. Gyakorta mindkettőt bánni lehetett, már az akkori időben is, amikor Katona József még nem írta meg a Bánk bánt.

Iskolásnebuló-koromban, Matyi Bácsi idején, amikor kompót olykor volt, de a népség-katonaság komputerről még nem is hallott, a hozzászólás-típusok kis-, közép- és nagygyűléseken kerültek a felszínre, igaz, sokszor ott voltak eredetileg is, igen felszínesen.

A legóvatosabb hozzászólás néma volt, vagy semleges faarccal, esetleg - amennyiben a gyűlés résztvevőjének érdeke fűződött a küszöbön álló, várható irányú döntéshez – csillogó szemekkel, helyeslést mutogató arctükörrel. A ki nem mondott szavakat szükség esetén könnyebb letagadni, mint a légbe röppenteket!

Siker esetére hatékonyabb lehetett a „Csatlakozom-az-előző-hozzászóláshoz!”-  típus. Ebben is ott volt az óvatosság, ha volt elég töltelék a hozzászóló koponyájában, mert az illető megfigyelte az informatikai jeleket az elnöki asztalnál ülő főember fizimiskáján, és csak azután csatlakozott az előző hozzászólóhoz. Voltak, persze, óvatlanul, rosszul csatlakozók is, de ezek vonata olykor csatlakozhatott a Csúnyakősziklásberzenkedő falucskához induló kisvasúthoz, ahová még két akkori biztonsági őr is, személyi szolgálatul, elkísérte őket, és ott azután nagy meglepetésben részesülhettek.

No de hagyjuk a múltat! Komputeres, rendszerváltott (de rendszertelenségét jobban, mint valaha, megtartó) világunkban nincsenek már gyűlések (ha a legtöbb ember meggyűlt gondjaitól-bajaitól, továbbá, ha bizonyos meggyűlt erkölcsi bőr- és bőrtelen betegségektől eltekintünk). A gyűléseket az internet helyettesíti, ahol a gerinces hazafi (európafi, amerókafi, esetleg tágasabban nagyvilágfi) szertartásosan felvesz egy néválarcot (vagy annak idiótául kinéző szószövet-töredékét) és utána magára húzza valamelyik új (egyébként ősrégi) hozzászólás-magatartás elegánsan gőgös úröltözetét, tisztesnek látszó polgáröltönyét, vagy pedig célzatosan (kitüntetésért, kinevezésért stb. célzóan-célzatoskodóan) panaszkodó koldusgúnyáját. A panasz tárgya náluk a múlt: de megjárták ők (családjuk) az elmúlt periódusban (a rendszerváltás előtti korszakban, vagy az előző kormány alatt)! Utóbbiakról írtam A hazugok című tanítómesém, - no, nem azért mintha ilyen történetekből tanulnának az emberek (a becsületes meseíró és történeteinek sorsa Ezópus óta mit sem változott), hanem csak úgy, felesleges kordokumentációnak, passzióból. Egyébként egyes panaszkodók sérelmei vagy véresen igazak voltak, vagy vértelenül azok, - másokét pedig írói képzeletük és kétes erkölcsi színvonaluk szülte, utóbbi dúsgazdag képzeletet irodalmi mezőgazdasági termékeiknél hiába keresnénk. Az is lehet: szenvedéseik igazak voltak, de elfelejtettek megemlíteni néhány apróságot, amit szintén illet volna közölniük… No, de ne bíráljuk őket olyan szigorúan, hiszen utólag megszenvedtek (megszenvednek) azért, hogy a vágyott kitüntetést (egyéni hasznot) megkapják. Gondoljuk csak el: mi mindent kell össze-vissza rinyálniuk! Én ezt, helyükben, még a Nobel-díjért sem tenném!

Vannak, persze, óvatosan duhajkodók is a hozzászólás-típusok között, meg olyanok, akik csupán a funkcionális analfabétát játsszák internetes álarcuk alatt: úgy tesznek, mintha az egyébként világos történet, amit olvastak, túl sötét volna, érthetetlen, - számukra még Ady Endrénél is érthetetlenebb! Lelkiismeretüket ez ügyben nem kell nyugtatgatniuk, mert azt már a rendszerváltás előtt úgy, de úgy elnyugtatták!

Van azonban az internetes hozzászólók között egy nagyon-nagyon kedves típus, aki a Szertelen Szeretet kockázatos kockája helyett inkább az Általános és Elvek Nélküli Szeretet híve. Ő mindenki írásait kedveli, mindenkinek helyesel, mindenkinek kész babért adni, teljesen függetlenül attól, hogy a megdicsért mit írt valójában, és milyen színvonalon. Ez az Írásművek Általános Szeretete, ami mögött talán az emberek kivétel nélküli szeretete bújik meg szent szerénységgel, - vagy nem az, esetleg nem csupán az?

Nem érdemes tűnődni a válaszon, inkább gondoljuk végig: nem volt-e nagyon-nagyon szép Babits Mihály javaslata, amikor végre úgy döntött, hogy előveszi tollát, és ír a háború ellen? Miként is ír Húsvét előtt című versében?

„Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot..”

Ó, Babits, szegény kis, naiv költő! Hol éltél? Itt Magyarországon? Ezen a földgolyón? Mennyei Elefántcsonttornyodban?

Látod, én másként vélekedem, ha ugyanúgy hiába is, mint Te! Szerintem kérdjük, hogy ki volt bűnös múltban, ki az a jelenben, - de valóban nézzük meg, értelmesen, a maga bonyolultságában: bűn volt-e valóban az a bűn, - vagy olykor inkább erény? Hány Erényt kiáltottak ki már Bűnnek Kismagyarországon, éppen úgy, mint a nagyvilágban? Miként változott azután a vélemény ugyanarról, - ha más események, más korok megkövetelték?

Nem jó, ha Bűnnek kiáltanak ki valakik valamit, csupán azért, hogy Fejőstehenet csinálhassanak belőle… Még a valódi Bűn Fejéstehénné alakítását sem helyeslem, és kénytelen vagyok egyet s mást gondolni ilyen alakítókról, alakoskodókról…

Persze, nem várom azt, hogy e kis tréfás-komoly írásnak helyeseljenek azok, akik a Fejőstehén tejét iszogatják… meg esetleg nem csupán azt, hanem azt a  híres Hungaricumot is…

(2011)