Az elefántcsonttorony kétféleképpen is megépülhet...

A társadalmi problémákhoz való viszonyulásról, a közösséggel fenntartott kapcsolatokról sokat írtak már. Több könyvtárnyit. „Előre hát mind, aki költő, / A néppel tűzön-vízen át!” – kiáltotta Petőfi. Ő és társai tudták még, hogy merre van az „előre!”. Hát ma már…

A társadalomtól, a közösségtől való elzárkózásról is születtek írások. „Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg! „– írta Babits Mihály az In Horatiumban, ami, ha nem is kell nála szó szerint így értelmezni, azért kétségtelenül arra mutat: Petőfihez képest Babits egy ideig inkább „elefántcsonttorony-költő” volt. Később is nagy erőfeszítésébe került, hogy felemelje szavát a háborús vérontás ellen (de felemelte, és szerintem éppen ez az erőfeszítés segített neki műremekké tennie Húsvét előtt című versét).

Vitathatatlan: minél gazdagabb valaki, annál könnyebb megvalósítania a társadalomtól való elzárkózást. Nagyon gazdag költő akár az elefántcsonttorony-költészet szó szerinti követője is lehet. Megírja versét a fellegekről a torony legfelső emeletén, és ledobja a kéziratot a torony alján hajbókoló szolgáinak. Máris viszik a nyomdába. Megjelenik saját, fejedelmi köntösű folyóiratában. Kritikusai az égig dicsérik az éghez úgyis közel levőt. Az olvasóival, mint alantas népséggel, a költőmilliárdos nem érintkezik.  

Fiatalkoromban az elefántcsonttorony-költészetet nagyon elítélték. Én is, gimnáziumom irodalom-sztárjaként, és öntudatos DISZ-titkárként. Ítéletem nem változtattam meg. Az elefántcsonttorony azonban máig izgatja a fantáziám.

Egykori ítéletem nem változtattam meg, de sok minden megváltozott. Fiatalkoromban úgy látszott: a nép jó úton van ahhoz, hogy Nép legyen. A rossz útra terelt népféleségben azonban ma már alig tudom felismerni ifjúságom népét. Az, hibáival, vétkeivel együtt is, szeretetre méltó volt. A sokféle ember között sok volt az olyan, aki önzetlenül segített másnak, másoknak. Nekem is. Ez fellelkesített: én is buzgón segítettem másokat. Aki közelebbről ismer, ezt tudja rólam. Igazolni is tudnám a kétkedőknek, - de minek? Húsvét című versemben is felvillan egy pillanatra a fájdalmas fordulat:

„Most, tudom, más idő jött:
másokért tenni szégyen,
s gyenge húsvéti bárány
a nép Mammon kezében...”

Gyenge, de nem hittem volna, hogy ennyire gyenge lesz, no meg azt sem: Mammon ennyire, ilyen hihetetlenül erős…

A képlet egyszerű: jobb, közösség centrikusabb társadalmi rendben (még ha az nem is nevezhető jónak, csak jó irányúnak, sőt, még ha vétkek, bűnök torzítják is jelenét) több a kisebb-nagyobb közösségek, végső soron, a lehetőségek határain belül, az ország érdekeit is szem előtt tartó ember. Rossz társadalmi rendben sem minden rossz, de előtérbe kerülnek azok, sokkal nagyobb arányban, akik szinte csak önhasznukat követik: gőgösködők, törtetők, sőt, gyakran csalók, tolvajok (még ha esetleg csak erkölcsi, és nem jogi értelemben azok). Jobb érzésű emberben utálatot keltenek. Minden társadalmi rendben megtalálhatóak, de még a kevés is sok belőlük, - hát még az iszonyúan sok!

Akik egyénileg és családilag inkább több rosszat, mint jót éltek meg a huszadik század második felében (például kuláklistára kerültek), azok gyakran ma sem képesek tisztábban látni múltjuk társadalmát, meglátni a maga bonyolultságában. Egyéni sérelmeik (miközben később jó dolgok is történhettek velük, de azokat nem, vagy ritkán emlegetik) ma is meghatározzák, hogy mit írnak, mondanak a múltról. Megértem őket, de ez a megértés nem helyeslés. No és hány emberrel inkább csak jó, esetleg nagyon is jó történt ugyanabban a múltban, de a rendszerváltás után ocsmányul viselkedtek! A képernyőn szereplők közül sokat személyesen is ismertem, másokat csak írásaikból, és - miközben az természetes, hogy írók, költők és más értelmiségiek egy rendszerváltás után tömegével öltik magukra a kaméleon-köpenyt, így volt ez a rövid életű 1919-es Tanácsköztársaság bukása után is, dokumentumai megtalálhatóak a könyvtárakban - a pálfordulás méretein még én is meglepődtem. Őket is megértem ugyan, de ez a megértés nem csak a helyeslés hiánya: egyúttal megvetés is.

Mégis: a kapitalizmus építette meg számomra az elefántcsonttornyot, no, nem materiális, hanem átvitt értelmében. A nép számomra már egyre inkább csak egy elképzelt nép, amelyben több a jót akaró, igazságot kereső-követelő, becsületesen gondolkodó, mint az ezekkel ellentétes tulajdonságokat megtestesítő. Egyszer Nép lesz ugyan a mai tömegek utódaiból, de én azt már nem érem meg. Attól félek: még unokáim sem.

Írok, persze, én is ledobom kényszer-elefántcsonttornyom magas, de szegényesen berendezett szobájából, a legfelső emeletről, egy-egy versem kéziratát. Nem a fellegekről szól ugyan, vagy nem csupán arról, hanem az igazságról is, de a valóságos népet nem érdekli, mert az nem is nép. Elképzelt népem pedig csak bennem létezik, egy távoli jövő látomásaként. A jelen valóságában ilyen alkotó, - mint egyik versemben utalok is erre - nem találja a helyét:

„Végül a költő is csak játszogat:

lemondót, bízót, vár holnapokat,

melyeket, titkon, megunt várni már,

s csüggedőt, mikor károg a határ,

őszben nyaral, nyárban sírva fakad,

télre ébred fehér dal-fák alatt,

népet szeret és népet megutál,

(s a nép bámul, ostoba birkanyáj),

Istent játszik, mert ember nem lehet

(nem engedik az embertelenek),

Ördögre vált, ablakon bezörög

(de nyelvet ölt rá kis komisz kölyök),

Prófétát színlel, új jövendölőt

(könnyű ez, csak: ne jósolj jobb időt!),

azt mímeli olykor: hazája van

(s bevallja: nincs, de az is hasztalan)… - ”

(Tűnődés az Anyagról)

A tömegeknek azt a törni-zúzni kész töredékét, számbelileg majdnem mindig igen kis részét, amelyiket különböző háttér-okok kivetkőztettek emberségéből, és összeverődötten akár gyilkolni is képes (a kődobálás másokra önmagában is ilyen potenciális veszély) csőcseléknek szokták nevezni. A csőcselék létrejöttét illetően többféle, de rendszerint a „népből” származik, elkeseredett emberek tömegéből, egyik versem (Csőcselék) azonban figyelmeztet a „másik csőcselékre” is, arra, amelyik ravaszul felhasználja ezeket az embereket saját céljaira:

Megvetem, - mégis, szomorúság itt benn

érte is szunnyad fel-felsebzett szívben,

mert tudom mitől ostoba és gyáva,

kiktől kenődik szét az aljassága,

kik tettek kócot nagy, borzas fejébe,

szemébe szennyét ki hordta, tetézte,

követ, ha dob, valójában ki dobja,

kik esküdtetik hamis holnapokra,

hazug zászlókat kik adnak kezébe,

vétke (övé is bár) kiknek a vétke,

kik fosztották ki és mutatnak másra,

gyalázata kiknek gyalázkodása,

kiknek bábja, s felejtik összetörten,

ha kihasználtan meghal gúnyos csöndben...

...mert azt is látom, mit tagadón láttok,

míg járjátok az "én nem látom"-táncot,

míg harangoztok buzgón jobbra-balra

(hadd bámuljon a bim-bam-éhes balga!),

míg érveket kreáltok, ha a kéreg

reped, s nem fed be félelmes egészet:

a csőcselék mögötti csőcseléket.

Igen, láttam erre példát, csőcselékre és csőcselék mögötti csőcselékre, elszomorítót, az elmúlt évtizedben is, kényszer-elefántcsonttornyomból kitekintőn.

A költőnek nagyon nem jó elefántcsonttoronyban élni, valószínűleg még akkor sem volna az, ha elsősorban milliárdos, és csak másodsorban költő, - de utóbbiként is valóban az, nem pedig köldöknéző művek gőgösködő török basája. Ha költő, akkor neki az ilyen elefántcsonttorony: börtön, mert a költő igazat akar látni, és láttatni. Nem elégedhet meg a szabadság látszatával, sőt, az még kínzóbbá teszi számára az elefántcsonttorony-létet:

„…minden Látszat-szabadság
csak az Ördög hazája,

az inge tűz a lelken,
az öröme is szégyen,
s a Látszaton túllátók
hazátlan messzeségben.”

(Látszat-szabadság)

(2011)