Egy Alkotótábor pillanatai....

                                Az Anna-Liget vén gesztenyefája

  Kora reggel érkeztem az Anna-Ligetbe. (Szurdokpüspöki)

 Itt már nem érezni a hetek óta tartó afrikai hőséget. A faház előtt, leültem egy fehér műanyag székre, és hallgattam az ébredező reggel változatos hangját. Nézelődtem, szemlélődtem, elmerengtem…az  ember és a gépek kapcsolata!

 A házsarkánál egy fenyő hullatja tűleveleit a piros cserepekre, időnként tobozokat dobál a magasból. Az épület mögött fürtös juhar, és kedves szomszédja egy terebélyes gesztenyefa ad hűsítő árnyékot.

Az Anna-Ligetben állnak még olyan hársfák, akik emlékeznek Gróf Apponyi György uraságra…tornyokkal ékesített, mesébe illő kastélyára. A háború egyik eltévelyedett bombája becsapódott, és magával ragadta a múltat.

Történelem, politika, káosz!

   A kastély romjaiból újra épült a falu. Az évtizedekre elhagyatott parkban, az összefogás erejéből fölépültek a táborozásra alkalmas faházak. Kisdobosok, úttörők lobbantottak tábortüzeket, és csillogó szemekkel daloltak a hullócsillagos égbolt alatt: „Mint a mókus fenn a fán…az úttörő oly vidám… ajkáról ki sem fogy a nóta…”

A Béke szegény gyerekek sokaságát hozta, majd lassan őket is magába nyelte az élet! Gyárakban dolgoztak, termeltek, épült az ország, úgy ahogy tudott. Munkás-paraszt gyerekek előtt kinyíltak az Egyetemek ajtói… „Miénk az ország, miénk a gyár”

Történelem, politika, káosz!

   Az oroszok elhagyják az ország területét, ám egyetlen gyárat sem szerelnek le! A fák lombjai közül elfogyott a nóta, bezárta kapuit a csillebérci úttörőtábor is. Ismét a szegénység oldalbordái zörögnek. Azt mondják: Európába megyünk…de hiszen itt vagyunk Európa kellős közepén! Azt is mondják: Tőke beáramlás…akkor miért lettünk mezítlábas, koldusok?

Sok-sok kérdésre nem találok választ…ám ezzel sokan vagyunk így. A nagy közösségek után, most következik az apró Alkotókörök szétzilálása!

 E csapongó, és fájó gondolatok között tettem föl magamnak a kérdést:” Mi az Élet-em Értelme?”

   A választ, a vén gesztenyefa alatt üldögélve keresem…itt az Alkotótáborban! A madarak elcsendesedtek, mint akik tudják, hogy fontos dolgon elmélkedem! A foltos kis cica egér után szalad a sűrűbe. Lassan melegszik a levegő, fakó kékje lesz az égnek. A vénséges gesztenye levelei között lapozgatom a választ. Ugyan olyan beteg, mint a környezete, ahol él. Keservesen, fájdalmakkal jött a Tavasz, és önmagáért „gyújtott” virág gyertyákat május éjszakáin. Bódító dallamok születtek a dolgos méhek ajkán. Nézem a gyengélkedő fa égbe nyújtózkodó karjait. Fohászkodón, irgalmat és kegyelmet kér a jelenhez, és a holnapokhoz. Felelőssége van a gyermekeivel szemben.- Istenem, milyen csenevészek! Lehet, hogy idő előtt elvetél? Körömnyi méretűek a tüskés, zöld gombócok.-

Egy rozsdafarkú röppen át a rozsdásodó levelek között. A feketerigóval akadt megbeszélni valója. Híreket hoznak a tegnapi viharról.

 A juharfa selymesen suttogó levelei mesélnek a közös múltról, amikor egymás mellé ültették őket. A kis leányka kezecskéit sohasem feledte. Az Ő kívánsága volt, hogy fákat ültessenek az ablaka alá. Milyen szépen zongorázott…szép dallamok pihentek meg a sokasodó leveleken. Azt is láttuk, milyen szépséges hölgy lett belőle. Ah’ be régen volt…majd jött a háború!

   A gesztenyefa reszkető, zizegő hangon válaszol, és ő is az emlékeiről mesél…

A sárgarigó jó hírrel érkezik a hegyek öleléséből: „Az öreg tölgy mindenkit szeretettel üdvözöl. Aggodalomra semmi ok. A tegnapi viharral sikeresen megküzdött!”

A közeli fenyő örömének hangot adva, tobozokat szór a tűlevelek után a piros cserepekre. A föltámadt szellő úrfi gyengéden simogatja le az eső cseppeket a gesztenye barnába sorvadt leveleiből.

Nézem a vén fát, és keresem a választ, amely itt van előttem, mint egy nyitott könyv lapjai. Tudni kell olvasni!

Mi az Élet-em értelme?

Lassan átalakul előttem a kép. A sorvadt gesztenyelevelek helyén embereket látok. Nők, férfiak, gyerekek. A bőrük színe vegyes. A világ összes részéből érkeztek. Egyetlen dolog van, ami közös bennük: Valamennyien az Életfájába kapaszkodnak! Az Életfát szolgálják örökös körforgásban. Akinek eljött az idő, azt elengedi az Életfa. Ezer és ezer holt test hullik alá, és porlad szét testük minden másodpercben. – Porból lettünk, porrá leszünk!-

Változik a világ égen és földön. Ez alól egyetlen élőlény sem kivétel! Növények, állatok, emberek.

Ezt a vén gesztenyefát is a levelek milliói éltetik. Szolgálják tavasztól-őszig. Télen, mély álomba merül. A nagy baj akkor van, ha az ember megjelenik a fűrészgéppel, vagy nagy erejű vihar tombol a térségben!

Hamarosan búcsúzik a nyár, integet a sok vándormadár. Gímszarvasok harsogják föl az erdő csendjét. Az őszi kikerics terít lila szőnyeget. Színesre pingálja magát a vadkörtefa, arany ruhát ölt magára az amerikai-diófa. A vadszőlő bordó fürtjei díszítik az öreg ház málladozó falait.

A Tél Fejedelme jeges, fehér palástját teríti szét a hegyek hátán. A köd, mint óriáskígyó tekereg a völgyek mélyén. Kristály-ruhát kap a héjakút mácsonya, és minden fűszál a réten. A muflonok egymást melengetik, amikor mínusz tündérek röpködnek a fenyves erdőkben.

Márciusban Tavasz úrfi után sóhajtozik a sok sárga mellényes kis madár. Hóvirágok bújnak elő, és őket követik a többiek. Lila ibolyák, tavaszi kankalinok, héricsek.

Sokan lesznek, akiket a Tavasz úrfi nem hív táncba! Őket a Halál csontos karja öleli át, és járja el a haláltáncot. Az áldozat végül kap egy fekete palástot. Attól a pillanattól az Ő szolgálói lesznek. Ilyen szolgálókkal telnek a vén gesztenyefa rogyadozó ágai. A fa utolsó jaj- kiáltását várják, hogy magukkal vihessék…az elmúlásba!

A feltámadó szél összekócolja az ősz hajamat, nyakamra lehel egy csókot, és nevetve tovaszalad a szomszédos dombtetőre. Onnan még visszakacsint rám a kilátó mellől.

Ismét a jelenben vagyok, eltűnt az előbbi, különös látomás!

Fehér felhők alacsonyan sietnek a fakó-kék égen. Az éltető Nap komótosan járja a tegnapi útját. Élet és Halál! Éjszaka és nappal! Az elmúlás és a kezdet!

A kérdésemre a választ megkaptam: Én is egy beteg levél vagyok az Életfán!

Eljött a holnap éjszakai égzengéssel, villámlással. Alacsonyan suhanó felhők díszítik az eget.

Az Anna-Ligetben ülök egy fehér széken a vén gesztenyefa árnyékában.

 Vermes Ádámot nézem, hogy milyen szeretettel alakítja, formázza a saját fejét, amely agyagból születik.

   Jobb oldalamon az asztalnál Radics Marci simul bele a papír rostjaiba, ott laknak a pozitív, és negatív hősei: egy megszeppent gyermek, egy hisztérikusan üvöltő anya, mögötte a sok torz lélek…apró vonalakból születik egy drámai nagy egész!

Csapó Lajosnak a juharfalevelei suttognak, hogy szépet, és békességet fessen. Az ecsethegyére tegye a soha el nem múló nyár színeit, fényeit. Ott omladozik a veszendő tanyavilág!

Kiss Károly szertartásosan tömi pipáját, majd tüzet lobbant, és illatos pipadohányból kupolát von maga köré. Nincs már külvilág. A sápadt vászon színeket kap, közben forgolódnak a gondolatok…spanyol táncosok, hallani a temperamentumos zenét. A szoknya libben, fekete cipő sarka koppan…a tánc örök marad a vászon fogságában!

Homolai Sándor barátunk is megérkezett. Ő az, aki az egészséget „osztogatja” a hangtálak segítségével. Ha leszáll az est csillagköntösében, megszólal a didgeridoo hangja. Az éjszakai démonok ellen védelmező kupolát von fölénk, hogy védelmezze tündérálmaink.

Az Anna-Liget haldokló gesztenyefája több éve, boldogan figyeli az Alkotótábor szeretetben ölelkező, termékeny szép napjait. Az embert, aki nemcsak rombol, hanem maradandót alkot. Ő sem él hiába…a festő ecsetjére is reá került…reggel, amikor frissen, üdén ébredt, és a levelek között megpihent a Fény.

Megjegyzés: Az Alkotótábor Művészeti Vezetője:

            Csapó Lajos és Kontra Marika Szvita

AMME- Szigethalom- 2011. július.