Ha kopogni kezdenek az esőcseppek, kopog a klaviatúra is....

Csiga énem

Esik.

Nem zuhog, csak amolyan állandó, szemerkélő ütemben áztatja a kertet. A piros virágú növényeim nagy, húsos tányérlevelei  bólogatnak, hajlanak a föld felé, amint telítődik érdes felületük a cseppekkel, mintegy leöntik magukról. Aztán ismét félig felfelé állva kérik a következő zuhanyadagot. Be kellene hoznom az újságokat a postaládából – elmélkedem.

Veszem az ernyőt, cipőt húzok, és kilépek az előkertbe. Az első lépésemnél észreveszem, tele a fű, a járda csigával. Kicsik, növekedőek, kifejlett pédányok igyekeznek a vizes talajt kihasználni, hogy eljussanak céljuk felé, amelyet egyedül csak ők ismernek. Nedvesség nélkül ez bizony nehezen megy nekik. Oldalazva, esetenként szökellve próbálom  kikerülni őket. Sokan vannak, a frász törne ki, ha egy recsegő hang azt jelezné, rátalpaltam valamelyikükre. Végre elérem a postaládát, kezemben a tartalmával azonos módon, cikk-cakkban jutok vissza a teraszig. Vizes ernyőt, cipőt le, irány a száraz lakás.

Kinézek a kertbe, és elgondolkodom.

Valamiféle hasonlóság érzés kering az agyamban, amely hajaz a haslábúak és a magam világához. Tudom, van aki undorodik ezektől a nyálkás, szarvacskás, spirális házukat cipelő jószágoktól, én tisztelem, sőt kedvelem őket. Több tulajdonságuk is megejtő számomra. Először is sohasem sietnek, bár ez az ő nézőpontjukból nem biztos, hogy igaz. Lehetséges, náluk a csusszanás száguldásnak számít. Békések, még senki nem látott csigaháborút azt hiszem. Azonkívül megejtő ez az esős időszakhoz való alkalmazkodás, aminek persze az ő szempontjuk szerint praktikus okai vannak. Viszont a csapadékmentes napokat, heteket különleges módon töltik. Felkapaszkodnak valami függőleges helyre, és odaragasztják magukat házastól, mindenestől, majd mozdulatlanul várnak. Vajon mit csinálhatnak odabenn? Talány. Ha azonban az esőcseppek kopogni kezdenek a házikó falán, azonnal életre kelnek. Ja, és nem dőlnek ám be a locsolásnak, nem ám. Pontosan meg tudják különböztetni  a kerti tömlőből spriccelő víz hangját, az égből érkezőtől. Láttam egy puhatestűt speciális filmfelvételen, amint eszik, hát elragadó. Valljuk meg, nem nézegetjük a csigák táplálkozását, annál is inkább, mert még aki kiváncsi is lenne erre a műveletre, az sem látja az apró szájat, amint egy fűszálon csemegézik. Egyébként pedig milyen rejtélyes, ahogy nőnek, egyre nagyobb lesz a házikó a "fejük felett", pedig a mész alapú spirál nem tágul. Tehát elhagyják, lecserélik valahogy, valahol, és növesztenek méretesebbet.

Mindjárt eláll – közlöm magammal.

A nyitott ablakon át figyelem, amint az előbújó nap fényei játszanak a felszáradóban lévő fűszálak cseppjein. Gyémántos ez a ragyogás, Fogynak a barátaim, fogynak. Menedéket keresnek a keritéslábazaton, a ráboruló levelek alatt. Adott a függőleges fal, ráadásul a félig takaró zöld levelek miatt nem forrósodik át. Rövidesen megkezdődik a feltapadás. Szóval a saját hasonlóságaimat keresem ezekben a házcipelőkben? Meglehet. Van is jónéhány. Mindjárt itt van a csúszkálás mint olyan, meghatározott időben. Mikor is? Mondjuk amikor írásiam kiadóját keresem. Nyálka helyett verseimen, prózáimon csúszom. Már hogy nem túl gusztusos? Mondjuk az sem egészen nevezhető annak, hogy az alkotásokat az elkövetőtől, mint tőlem is, ingyen, esetleg valami szánalmasan kevésért szeretnék megkapni. Ahogy megyek, hónom alatt a paksamétával, összetalálkozom csiga, illetve (bocsánat) szerzőtársammal, aki hasonlóra panaszkodik. És a hírnév, a megjelenés az semmi? – kérdezem szarvaim kitolva. Amikor esőtlen, vagyis ihletmentes napok következnek, felragasztom magam a monitorra, és várom, hogy essen. Bezárkózom házamba, senki nem tudja, mi történik itt benn. De én igen, ha kopogni kezdenek az esőcseppek, kopog a klaviatúra, és egyszerre elkészül, aminek el kell készülnie. Úgy, ahogy. Olyan, amilyen. Ja, és én sem dőlök ám be akármilyen eszement ötletemnek. Ilyenekkel tele van a lomtár.Közben eszem néhány útilapu nagyságú hamburgert, persze salátával közötte, már csak a zöld miatt. Egyébként meg békés természetű vagyok, ha rajtam múlna soha nem volna háború, akár csigáéknál. Nőni már nem növök, legfeljebb összébb megyek kissé, ezért lehet, hogy magas rezsijű csigaházamat kisebbre fogom cserélni.

Nézd, elállt az eső, már a nap is kisütött – eszmélek,  keresni kezdem a szarvacskás jövő-menőket, de már egyet sem látok.

Feltapadtak.

Bezárkózóm, visszacsusszanok a gép mögé, és feltapadok én is.