Nem csak a nép feledékeny, olykor még a varázsló is...

Isten háta mögötti falucska feletti kis dombon épült házban varázsló lakott három állatával: kutyával, macskával, kakassal. Varázslónak talán nem a leghatalmasabbak közül való volt, de szórakozottságból-feledékenységből bárkivel felvehette volna a versenyt. Például: egyszer vadászni ment és szembejött vele egy medve. A bundás igencsak megijedt, de a varázsló úgy elgondolkodott valami csudabűbájon, hogy a medvét összetévesztette az erdésszel. Vállon veregette a mackót, megkérdezte tőle, hogy s mint szolgál az egészsége, és adott neki egy tábla csokoládét.

Ez a varázsló ritkán ment le a faluba, de ha lement, mindig bemutatott egy-két hipp-hopp-tréfát a gyerekeknek, felnőtteknek: malacokat táncoltatott, galambokat reptetett a szép leányok kötényébe, egyszer pedig kakukkot bírt rá bűbájos igéivel, hogy félórácskát kakukkoljon a toronyórán. Nem is volt nála népszerűbb ember a faluban, még polgármesternek is meg akarták választani, de ezt a megtiszteltetést udvariasan elhárította.

Volt a faluban egy hihetetlenül szép és jószívű leány, aki körül nemcsak a legyek, de a legények is, ha tehették, ott legyeskedtek. A varázsló el-elbeszélgetett a leánnyal, és távoli tájakon tett útjairól olykor hozott neki ajándékot is: mosolygó fényű korsót, amelyik rögvest kacagni kezdett, ha vízzel töltötték meg, tyúkocskát, amelyik húsvét előtt aranytojást tojt, de máskor csak ezüsttojást, egyszer meg kis kerti törpe-szobrot is. Ez utóbbi látszólag közönséges szobor volt, de annyiban mégsem, hogy minden eső előtt befutott a házba, nehogy megázzon.

A leány, akit Álomházi Évának hívtak, ámult az ajándékokon, mégis hiányérzete volt. A kapott ajándékokat szívesen odaadta volna a varázsló egyetlen csókjáért, mert beleszeretett ebbe a fura legénybe.

Egyszer csak eltűnt a varázsló, már három hónapja senki sem látta. Nagy hatalom a szerelem: olykor a leányszív félénkségén, szemérmességén is győzedelmeskedik. Illik, nem illik, Álomházi Éva hívatlanul is elment a varázsló házához. Meg kellett tudnia: miért nem jön be a faluba ez a szívének oly kedves legény? Jaj! Lehet, hogy másik leányszív rabul ejtette?

A ház ajtaja tárva-nyitva volt: a szórakozott varázsló elfelejtette becsukni. A három állat elmondta a leánynak, hogy gazdájuk Ázsiába ment. Könnyes vaúk, miákolások és kukurikúk közepette mesélték el: azt sem mondta nekik, hogy bű vagy bá, csak elment. Éva leány szemébe is könnyek gyűltek, elsírta az állatoknak, hogy ő meg szerelmes lett a varázslóba, nem élhet nélküle, - most mit tegyen?

-  Tudod mit? - vakkantotta a kutya. Ha megígéred, hogy jó gazdasszonyunk leszel, mi segítünk a te szívdolgodon. Te viszont segíts majd a miénken: nekem jó nagy, húsos csontokat adj, a macska hadd iszogasson tejet az egérpecsenyére, a kakasnak meg hozd el az aranytojást-ezüsttojást tojó tyúkot, amit a varázslótól kaptál, ne legyen társ nélkül. A legfontosabb pedig: tégy róla, hogy hosszabb időre ne kóboroljon el a gazdánk!

Megörült Álomházi Éva a felajánlott segítségnek, örömmel elfogadta és kissé bizakodóbban tért vissza szülei házához, bár továbbra is erősen aggódott a varázsló miatt. Varázsló, varázsló, de azért neki is óvakodnia kell ettől-attól!

Múltak a napok, a leány gyakran vitt eleséget az állatoknak. Egyszer csak a varázsló is megjelent. A kutyának hozott egy kis darab koromfekete ázsiai kenyeret, a macskának könyvecskét az ázsiai egerek különc szokásairól, a kakasnak pedig bambuszpálcikákból összetákolt tyúkszobrocskát. Mindhárom állat sokkal értékesebb, használhatóbb ajándékra számított, de hát ajándék lónak ne nézd a fogát! Ezt kapták, ezt köszönték. A kutya viszont szemrehányóan rávakkantott a gazdájára:

-  Csak úgy elmégy Ázsiába, azt sem mondod: vaskalap! Ne feledd el: Álomházi Évának három csókot ígértél, ha megérkezel! Ne maradj vele adós!

-  Igazán?! - csodálkozott a varázsló. Hoztam neki ajándékba egy ázsiai rongybabát, de ha megígértem a három csókot, meg is kapja! Jó, hogy mondod, erről az ígéretemről teljesen megfeledkeztem!

Másnap a leány megkapta a rongybabát is, a csókokat is. Ez utóbbiakból nem is csak hármat, mert a varázsló nagyon belemelegedett a csókolódzásba. Álomházi Éva olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Persze, a csókoknak örült elsősorban, de azért az érdekesen kifestett arcú, biztatóan kacsintó szemű rongybaba is nagyon tetszett neki.

Hazament a varázsló. Evett, ivott, aludt, vadászott. Három nap múlva cicája figyelmeztette:

-  Ígértél Álomházi Évának egy szép gyűrűt! Ne felejtsd: az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó!

-  Ezt ígértem volna?! - csodálkozott a varázsló. Biztosan igazad van! Elfelejtettem! Megyek is a faluba, viszem a gyűrűt!

Kiválasztott a ládafiókból egy csinos aranygyűrűcskét. Gyémánt ragyogott rajta, nem hivalkodóan nagy, de nem is túl kicsiny.

Álomházi Éva örült a gyűrűnek, de még inkább a hozzá járó csókoknak, kedves szavaknak. Látta már, hogy az állatok nagyon ügyesek és megtartják, amit ígértek.

A varázsló igen jókedvűen tért haza, bár szórakozottabb volt, mint valaha. A puskát és a kutyát vadászni küldte, de ő maga elfelejtett utánuk menni. A lábasnak megparancsolta, hogy főzzön csudabudakását, de, úgy látszik, rosszul mondta el a bűvös receptet, mert sem a kutya, sem a macska, sem a kakas nem volt képes enni az elkészült kotyvalékból. A varázsló sem, de ez sem vette el a jókedvét.

Három nap múlva a kakas szemrehányó hangon rákukorékolt a varázslóra:

-  Hej, még mindig nem vetted fel az ünneplő ruhád?! Megígérted Álomházi Évának, hogy ma megkéred a kezét a szüleitől! Mi lesz a lakodalmatokkal, ha ilyen feledékenyjónás vagy?!

-  Hűha! - kapott a fejéhez a varázsló. Csakugyan így történt?! Úgy kiment a fejemből a dolog, mintha sohasem ígértem volna ilyet! Igazad lehet pedig, hiszen a sok csók és az ajándékba vitt gyűrű után biztosan ezt ígérhettem neki, nem mást!

Álomházi Éva szülei kedves és derék legénynek tartották a varázslót, tudták, hogy szórakozott, de azt is: arany szíve van. Örömmel egyeztek bele a házasságba.

Szép volt a lakodalom, csodaszép. A leányt boldogsághoz segítő állatoknak: a kutyának, a cicának és a kakasnak ettől fogva nem lehetett oka panaszra. A kutya rendre pompás csontokat kapott, a cica mindennap édes tejecskét, a kakas pedig büszkén vezetgette ide-oda az aranytojást-ezüsttojást tojó tyúkocskát, bár az - így kérte már tőle gazdasszonya - rendszerint közönséges tojásokat tojt, de szép nagyokat.

A varázsló ezután is megfeledkezett olykor erről-arról, de szép és kedves felesége számon tartotta a dolgokat, nagyon is! Hamarosan leánykájuk játszogatott már az ázsiai rongybabával, és nagyokat kacagott, mert varázsló papája a rongybabát néhány percre hol csipcsiripes kismadárrá, hol pedig ugribugri nyuszivá változtatta.