A takarítás hasznos tevékenység, csak közben nézni kell arra is: ki mit takarít ki, ki mit takarít be?

A takarításról már máskor is írtam, de csak rövid humoreszket. Most kissé terjedelmesebben írok róla. Maholnap talán, - ki tudja? - esetleg regény lesz belőle, A TAKARÍTÓ EMBER címmel. Sok kicsi sokra megy, ahogy a mondás tartja, habár manapság igazabb mondás lenne: sok kicsi semmire se megy. No de ne filozofáljunk! Victor Hugo is írt regényt A nevető ember címmel, akkor miért ne írhatnék én is, az előbbivel?

Hugo nevető embere nem jószántából nevetett, de rendszerint a takarító ember sem jószántából takarít, akár főfoglalkozása a takarítás, akár családi mellékfoglalkozása. Én a kivételek közé tartozom: szeretek takarítani otthon, igaz, csak bizonyos határig. Mindig tudni kell, hogy hol a határ!

Takarítás közben gondolkozom. Rájövök a könnyen rájöhetőre: az ember egész életében takaríttat, vagy takarít. A csecsemő takaríttat /de egy-két hétig ezért nem tesznek neki szemrehányást/, a gyermek szintén takaríttat /ezért szemrehányást tesznek neki, de könnyedén lehányja a szeméről/. Az ifjú szerelmes szívvágyait takarítja el, ha muszáj. A középkorú kukába dobja a szívvágyak maradékát, közben meg arra gondol: bár lett volna annyi esze, hogy ifjúként megerősíti szívét, és már akkor eltakarítja vágyait. Az időskorú várja, hogy mikor takarítja el őt a Nagy Ismeretlen, és kiderüljön: a Mennyországban /vagy a Pokolban/ szintén takarítania kell?

Lakásunkban nem csak én takarítok, hanem a hangyák is. Ők még nálamnál is szorgalmasabban. Hazatakarítják a péksütemény-, cukor-, keksz- és egyéb morzsákat, de nem csupán a morzsákkal foglalkoznak, hanem a kint maradt péksüteménnyel, cukorral, keksszel és egyébbel is. Nem, nem, ŐK NEM PRIVATIZÁLNAK! Ha privatizálnának, akkor már mindegyiket kidobtam volna a lakásból. Ellenkezőleg! Ők a Hangyaállam nevében államosítanak, a hangyaköz javát szolgálják. No, ez harasó, de érdekes: a só nem kell nekik, csak a cukor...

Egyes kis hatlábú fajták azonban icipicit túlzásba viszik az államosítást, mint egykor Semmit sem jó túlzásba vinni. A műanyag cukros zacskó falát is átrágták! Méghozzá a fáraóhangyák, ezek a nagyító után kiabáló hangya-liliputiak.. No, a fáraó, hát az nem államosíthat, mert egyiptomi fő-főarisztokrata! Lakásosztályellenség! Az ilyeneket Matyi Bácsi sem szerette. Ám az én nagy jó szívem még irányukban is humanista, ne mondják, hogy kutyába sem veszem őket, kitelepítem hát a kutyásugatós autósember lakába, legalábbis azokat, amelyeket el sikerül kapnom, mert mindegyiknek nagyon igyekszik elfelé mind a hat lába. Ez a humánus kitelepítés. Relatíve jól jártak, csak nehogy visszajárjanak.

Porszívó szív, fél zokni eltűnik. Ostoba ormányos! Minek neked fél zokni, amikor lábad sincsen, csak néhány kis, idétlen kereked? Be ne szívd, ormányosom, a házi zugpókocskát! Az védelmem alatt áll. Juhász Gyula is így írt: "Hálót fon az est, a nagy, barna pók". Az szép vers, tényleg, kell a pók, különösen, ha nagy, barna, és est. A "Tiszai csönd" című versében írja, s oly kitűnően fejezi be: "Ma kikötöttünk itthon, álmodók!". Hát, igen, álmodók, kikötöttünk, otthon. Ez még nem volna olyan nagy baj, de minket is kikötöttek ahhoz a kevéske nyugdíjhoz.. No, most törölgetni fogok, de, mivel eszembe jutott a nyugdíjam, előbb a szemem törölgetem.

Hát ez viszont megnyugtató, különösen manapság, ebben a liberálvilágban: fiamból nem lesz királykisasszony! Az, mint Andersen, a Nagy Meseköltő leírta, húsz derékalj, meg húsz vastag pehelydunyha alatt is megérez egyetlen borsószemet, fiam meg..

Itt egy légy. Mint került ide, a kilencedik emeletre? Ez egy szemtelen Piaci Légy a Nagy Piacgazdaságból! Tudod, te légy, hogy mit csináltak Szolzsenyicinnel? Nem, nem azok, akik irodalmi Nobel-díjat adtak neki, te kis csacsi, hanem azok, akik száműzetést adtak neki. Feltették egy repülőgépre, azután irány nyugat, visszselát! Neked nincs irodalmi Nobel-díjad, ezért saját szárnyrepülődön száműzlek a Nagy Piacgazdaság tőkés vállalkozójának lakába. No, lódulj!

Mi van a szőnyegek alatt? Akármi, biztosan nem azok a piszkos dolgok, amiket, valahol egészen másutt, rendszeresen szőnyeg alá söpörnek. Az ormányos majd elintézi. Hát ez meg honnan jöhetett?! Szélsőséggel hivalkodó rovaruraság: zöldinges. Nem a Gebekecskegida Testvérek által kiadott könyvből repült ide? Itt rossz helyen van, annyira rossz helyen, hogy vagy négy-öt emeletet kellene levinnem, annak a zöldinges szimpatizánsnak a lakáslakához. Vigye a fene! Inkább kiröpítem az ablakon, majd megtalálja szélsőségtestvéreit, ha van benne kitartás.

A takarítás ügye e kis lakásban már jól áll. A nagy országlakásban viszont, igaz, rosszul, bár állhatna egy paraszthajszállal rosszabbul is. Hja, a takarításhoz érteni kell ám, azt nem lehet olyan hebehurgyán csinálni, mint ahogy rendszerint csinálják! Most letisztítom a televízió képernyőjét, kívülről. Sajnos, belülről, az adáscsatorna müsoroldaláról, ezt nem tudom megtenni, ott nem is lesz tiszta, mint rendesen, de rendetlenül.

Csengetnek. Hazajött a feleség, annak én vagyok a kulcsember, legalábbis abban az értelemben, hogy mindig nekem kell kinyitnom neki az ajtót a kulccsal. Az is igaz viszont: mindig cipel valamit a kezében, ürügynek, így nem szólhatok semmit. Homályban marad: ha nem cipelne magával semmit, akkor szólhatnék?

(2006)

(Az „Aprócska tűnődések”-ből.)