Rosszul végződő mesék helyett ma....

A picike kígyó apja nem a Kígyókirály volt, mint annyi mesebeli kígyócskának, hanem csak kibújt a tojásból, közönséges kígyóként, és véletlenül mindjárt be is csúszott egy sima falú gödröcskébe, amit parasztszekér vágott az útba.

Nem volt túl mély a kocsikerék vájta nyom, de a kis kígyó még két hüvelyk hosszát sem érte el, nem tudott kisiklani belőle. Ha megint arra jött volna egy szekér, szétlapította volna. Kígyóvadász állatok is fenyegették. Szerencséjére azonban Kertetugró Dani ment arra, jóképű, jólelkű, szorgalmas, a természetet szerető legény. Tenyerébe vette a kis kígyót, igen tetszett neki. Gondolta: meg kellene mutatnia másnak is, mielőtt elengedi.

A legközelebbi erdőszéli házban Sasoserdős Erzsébetet, azaz Böskét pillantotta meg. Odament, köszöntötte, és megmutatta a tenyerében kígyózó kis állatot. Még versikét is költött hozzá:

Kígyócskát láthatsz itt, épet,

Sasoserdős, szép Erzsébet!

Nekem köszönheti, hogy él,

s nem ment át rajta a szekér.

A lányok általában nem kedvelik a kígyókat, ami végeredményben érthető, hiszen vannak mérges kígyók is, amelyeknek harapása veszélyes. Ám utóbbiak nem éltek azon a tájon. Böske már egy ideje szerette volna, ha Dani udvarolna neki. Nem csak igen szép leány volt, hanem okos is. Úgy vélte: ha érdeklődést mutat az iránt, ami iránt a legény is, az közelebb hozhatja hozzá Danit. Felkiáltott hát:

-  Ó, milyen kedves kis kígyó! Gyönyörű!

Daninak jól esett a leány elismerése, elővette a nagyítóját, azon keresztül is mutogatta a leánynak a kígyócska bőrét, fejét, farkát. Hirtelenében gondolt egyet: ez a kis kígyó segíthet neki a szép leány szívének megnyerésében. Így szólt:

-  Örülök, hogy tetszik a kígyócska. Persze, el kell engednem, mert védett állat, de én mentettem meg a pusztulástól, ezért jogom van az ünnepélyes kígyóelengedés szertartására. Ahhoz viszont egy leány is kellene, így írják elő a régi könyvek.

-  Hát biztosan van olyan leány, akit meg akarsz hívni az elengedéséhez... - mondta Bözsike, de a szíve hevesen elkezdett dobogni.

Dani azonban őt kérte fel: kísérje el az ünnepélyes pillanathoz, a liget szélén, ahol magas a fű, elengedhetik. Oda is sétáltak, ám Dani közölte: illik szerencsét kívánniuk a kígyócskának, meg egymásnak is, annak pecsétje meg egy csók kell, hogy legyen.

Bözsi leány illendőségből kissé szabadkozott, de végül beleegyezett egy baráti csókba. A csók talán kicsit több is volt annál, amit baráti csóknak szokás nevezni. Utána Dani hazakísérte a leányt, és segített fát aprítani. A leány meg pompás lángost sütött, amiből Dani kettőt megevett, kettőt meg Bözsike becsomagolt neki.

Másnap az erdőbe ment Dani, fát vágni. Az erdőben valamiféle pocsolya volt, abban kis zöld levelibéka. A mesékben ilyen békákról gyakran kiderül: elvarázsolt királylányok és, ha valaki megcsókolja őket, könnyen visszaváltoznak királylánnyá. Daninak esze ágában sem volt a kedves kis békát megcsókolni, ám így morfondírozott az esze másik ágában: ha erre jönne egy szekér, és annak kereke átmenne a pocsolyán, rá a kis békára,  -  hát akkor ez a kis béka olyan lapos lenne, hogy csak na! Megmentem ettől a szekeres balesettől!

Az erdőnek azon a tájékán nem volt út, így szekér sem járt arra, de, valóban, ha szekér járt volna arra, és a békácska még ott van...

Tenyerébe vette Dani a kis békát, elvitte Bözsinek megmutatni: lám, ezt a kis békát is megmentette! Kis versikét is költött hozzá:

Kedvel téged, nem csak néha,

hanem mindig, ez a béka.

Brekegése remekelés...

Jöhetne az elengedés!

Ám azt mondja békuci-dal:

ahhoz ő téged is akar!

Bözsi egy kicsit, illemből, húzódozott, sok a dolga, - de azért látszott: nem lesz nehéz Daninak rábeszélnie őt, hogy ott legyen, amikor Dani a békát elengedi.

Az erdőszélen picike tavacska volt, betették a békát a vízbe. Régi szokás, mondta Dani, hogy ilyenkor a fiú átöleli a leányt, és kétszer megcsókolja. Ha ezt a szokást megszegnék, az boldogtalanságot hozna... Bözsi kicsit szabadkozott, de végül beleegyezett egy baráti ölelésbe és két baráti csókba. Az ölelés is, a csókok is túlmentek azon a határon, amit barátinak szoktak nevezni, - ha Sustorgó Mari néni arra járt volna, és meglesi őket, akkor bizony elterjesztette volna, hogy Dani szerelmes Bözsikébe, de Bözsike sem ellenzi a dolgot. Ám Sustorgó Mari néni nem arra járt éppen, hanem a kukoricásban.

Dani hazakísérte Bözsit, felvágott neki egy nagy halom fát. Közben a leány apja és anyja is hazaérkezett. Az apa, Károly bácsi, vidáman mondta a leányának:

-  Dolgoztatod ezt a szegény legényt, ingyenmunkásként? Legalább hívjuk meg vacsorára!

A meghívást Dani örömmel elfogadta, különösen, hogy ünnepi gulyásleves volt, túrós csuszával, mert a leány anyjának, Kati néninek volt a születésnapja.

Dani néhány nap múlva a patakparton kapálgatta a földjét, és hát mit lát egyszer csak a patak vizében? Picike teknősbékát. Rögtön eszébe jutottak csókváltásai Bözsikével, ezért elhatározta a teknősbéka megmentését, hiszen ha a túlpartról bámuló nagy bika belelépne a patakba, és rálépne pont erre a teknőcre, hát akkor  -  kemény páncél ide, kemény páncél oda! - hiába volna az a menedéket nyújtó teknő...

Fogta Dani a kis teknőcöt, sietett vele Bözsikéék házához. A leány éppen a kertben szorgoskodott, ám Dani láttára odament a kapuhoz. A bájos kis teknős nagyon tetszett neki, hát még az, amit Dani hozzáversikélt:

A patakból kivettem.

Bájos kis páncélos, nem?

Vad bikától megijedt.

Láttunk mi már sok ilyet...

Azt mondja e kis teknős:

-  Dani! Lehetnél te nős!

Van egy leány: csodaszép,

kedves,  -  kérd meg a kezét!

Vele együtt vigy oda,

hol nem bámul ló, bika...

Elvitték a kis teknősbékát a patakhoz, oda, ahol nem volt sem bika, sem tehén, sem ló. Bözsike már nagyon beletanult az állat elengedési szokásokba. Ezúttal felesleges volt számolni a csókokat. Ami azonban valóban felesleges volt: Sustorgó Mari néni őket bámuló, kíváncsi tekintete a kukoricásból. Bár ki tudja?! Szegény öregasszonynak is joga volt egy kis örömre. Megzörrent a kukoricás, hát látják: fut Mari néni a falu felé, sebesen, pedig a múltkor de panaszkodott a fájós lábaira!

-  Jaj! - mondta Bözsike. Szájára vesz most engem a falu Mari néni szájáról!

-  Ezen segíthetünk! - nevetett Dani. A falu nem vesz a szájára, ha elveszlek feleségül, ha pedig elveszlek feleségül, akkor, ígérem, gyakran a karomba veszlek, így ni, mint most!

Bözsike nem tiltakozott, hanem beleegyező csókot adott, ráadásnak. Dani hazakísérte. Bözsi nekiállt vacsorát készíteni, Dani meg vágta a fát, örömteli lendülettel.

Napnyugta tájt megérkeztek Bözsi szülei. Apja, Károly bácsi, a köszönések után, évődőn szólt oda leányának:

-  Te megint nagyon dolgoztatod ezt a szegény ingyenmunkásod!

-  Már nem ingyenmunkás! Ma este kikéri a bérét, méghozzá ezerszeresen többet, mint ami azért a kis tűzifa-készítésért járna! - nevetett Bözsi.

-  Hát igen! - vallotta be Dani. Ennek a szép leánynak a kezét kérném magától, Károly bácsi, meg az édesanyjától, Kati nénitől.

-  Lám, lám! - nevetett Károly bácsi. Tűzifát készítettél, és közbe tűzbe hoztad a leányunk szívét... No de azért beleegyezünk, ugye, anyjuk?! Jöhet a lakodalom! Csak azután nehogy rossz fát tegyél a tűzre, Dani, a házasságban!

Dani az utóbbit megígérte, - és meg is tartotta. Kettőjük természet iránti szeretetét a házuk kéményének tetejére fészket építő gólyák is méltányolták, mert gyönyörű kisbabákat hoztak nekik. Dani ezért verset költött a gólyákról:

Amikor babát hoz a gólya:

ajándékával int a jóra.

Szívből kettő kell a babának,

s cserébe boldogságot átad.

Kéményünkön tudja a gólya,

hogy kell a mama, papa csókja!

Kell egymásnak, kell a babának,

kell egy tisztább holnap-világnak,

remény-virágnak, tavasz-kertnek,

miről a gólyák kelepelnek,

kell a nyártól búcsúzó ősznek,

s mikor tél-gondok itt időznek...

Kelepeld hát holnap-világnak,

nagy madár:  -  Várlak! Várlak! VÁRLAK!

Nem gondolom, hogy Dani verse utat talál a világirodalomba, - de szerzője a legnagyobb családi kitüntetésben részesült. Gyönyörű felesége ugyanis megcsókolta érte, és szerelmes évődéssel nevetett:

-  Te kis Petőfim!