Még sokáig ültem volna, mint egy szobor a padon, ha a gyomrom hangot nem adott volna elégedetlenségének. E miatt az emberi szükséglet miatt döntöttem úgy, hogy felhagyok a mozdulatlansággal és órámra pillantok. Fél tizenegy volt...

3.

-Holnap ilyenkor már Japánban leszek, kedves gésám. Talán ez az egy, ami miatt még mindig itt vagyok…

Még sokáig ültem volna, mint egy szobor a padon, ha a gyomrom hangot nem adott volna elégedetlenségének. E miatt az emberi szükséglet miatt döntöttem úgy, hogy felhagyok a mozdulatlansággal és órámra pillantok. Fél tizenegy volt. Elővettem a mobilom, hogy felhívjam Katit, de csak az üres képernyővel nézhettem farkasszemet. Még a temetés miatt kapcsoltam ki – nem mintha olyan sokan hívnának – és azóta nem vettem elő. Ahogy megjelent a képernyő, legalább húsz nem fogadott hívás és ugyanannyi „Hol vagy Milliekém?” „Nagyon aggódom érted, Millie kincsem!” „Hívjál Millie, drágám” SMS fogadott. Megnyomtam a „visszahívás” gombot, nehogy a néném leszedje fejem, miután hazaértem. A telefon hosszasan kicsöngött, de nagynéném nem vette fel. Hagytam a *****ba, hisz annyira nem érdekeltek Kati „aggódó” szavai és hazamentem, várva a leszúrást.

Nem történt semmi. Az egész házat sötétség uralta. Egyedül a néném hangos horkolását hallottam. Látszott, mennyire „sokkolta” hiányom. Becsuktam szemem egy pillanatra és hatalmasat ásítottam. Legjobbnak tartottam, ha én is lefekszem aludni. Egy darabig csak forgolódtam, de aztán a nap eseményei miatti fáradság győzedelmeskedett. Mélyen aludtam egészen reggelig.

Mint három éve minden reggel - most is Natsuko képe fogadott, mikor kinyitottam a szemem. Ő volt az egyetlen, aki megértett, aki fontosnak tartott. Ezért akartam azt, hogy mielőtt elalszom, és miután felébredek, ő jusson eszembe. Most azonban levettem a falról.

-Ez lesz a helyed, amíg nem érkezünk meg. Gondolom te is várod, hogy hazamenj, gésám. – azzal beraktam őt a bőröndöm zsebébe, ahol biztos nem gyűrődhet meg.

Nagynéném korábban felébredhetett, mivel már a bőröndjének cipzárjait húzogatta. Reggeli után rögtön elkezdtem én is pakolni. Mint anyámék, én sem voltam még külföldön. Nem hittem volna, valaha is elköltözöm innét, azt meg főleg nem, hogy pont Japánba. A Sors ezek szerint mégis tartogat számomra meglepetéseket, akármilyen hihetetlennek is tűnt pár nappal ezelőtt.

A – most már – volt osztálytársaim mindig izgatottan várták az osztálykirándulásokat, amikor több napra mentünk egy másik városba. Engem azonban egyik alkalommal sem hatott meg. Mindig is utáltam csomagolni. Ma azonban másképp alakult ez. Nem volt olyan rossz, sőt egész elviselhető volt még a pakolás is. Mintha élveztem volna a készülődést… Fura…

Taxival mentünk ki a reptérre. Nagyném a két kezét is összetette, hogy ne a tegnapi csotrogány jöjjön értünk – sikeresen. A mostani autó szerencsére sokkal biztatóbb látványt nyújtott. Fejem a háttámlának támasztva, Anna Tsuchiyát hallgatva ültem a kocsiban. „But I want to know my fate before my every hope fades away…”

Az autó csak ment, Budapest utcái fénysebességgel suhantak el mellettem. Hazámtól immár örökre búcsút mondhatok. Semmit sem hagytam hátra. Talán a szürke múltam, amiből eddig nem találtam meg a kiutat. Vajon Tokióban megtalálom a színt, mi születésem óta hiányzott? Ahogy haladtunk, rohanó hazámmal együtt az eddigi éveimre is visszatekintettem. Fekete-fehér, unalmas pillanatokon kívül más nem jutott eszembe. Nem volt semmi emlékem. Csak a megszokott homály. Az egész kép üres volt. Nem volt, mi miatt maradtam volna. Nem, semmit sem hagytam hátra.

Megérkeztünk a reptérre, jegyet váltottunk és vártuk, míg megérkezik a repülő. Nem telt így el sok idő, hamarosan leszállt a gép. Utoljára visszapillantottam a város látképére. Megremegtem. Hirtelen eszembe jutott Ő, kit a temetésen láttam először, és utoljára. Nemcsak a megfejtetlen múltamra nem deríthetek fényt. Őt sem láthatom többé.

Intettek, beszállhatunk a járműbe. Hosszas keresgélés után rábukkantunk helyünkre. Néném jegye az első sorba szólt, az enyém közvetlenül mögé. Úgy tűnt, mindenki elfoglalta már a helyét, a gép azonban még sokáig mozdulatlan maradt.

-Mindig ennyit várni a felszállás előtt? – hajoltam előre „drága” rokonomhoz.

-Nem, nem kellett ennyit várni sose. – ingatta fejét a néném. Látszott, ő is minél hamarabb Tokióba akart érni. – Biztos nincs itt még meg mindenki.

Amint ezt kimondta, abban a momentumban megérkezett a személy, akire eddig vártunk. Az a személy, aki bizony nem a pontosságáról híres, hisz ez a feltevés tegnap is beigazolódott. A gépen Ő állt ott, majd leült az utolsó sorban maradt üres helyre.

Milliónyi érzés motoszkált bennem, megkönnyebbüléstől kezdve a hüledezésig ezer hangulat játszadozott – az eddig hófehér, most pipacsvörös – arcomon. Majd megint csak azt a szörnyű szúrást éreztem szívemben, ami akkor is rettentően kínzott. Most még jobban. Sőt. Százszor annyira. Pillanatnyi dermedtségemből megint néném ébresztett fel.

-Milliekém, kapcsold be a biztonsági övet, nem hallottad? Felszállunk.

-Tessék? – ráztam ki fejemből a kábulatot. – Hogy felszállunk? – utóbbi kérdésem teljességgel értelmetlen volt, mivel a gép már haladt előre készen arra, hogy felemelkedjen.

Különös volt a repülés. Míg el nem értük a kívánt magasságot a fülem szokatlan módon bedugult és mintha hányinger tört volna rám. De aztán ez is hamarosan elmúlt. Utazás alatt csak rá tudtam gondolni. Arra, hogy újra láthatom. Arra, hogy a Sors miért játszadozik velem, mint holmi babával. Arra, hogy mit akar velem az élet. Arra, hogy talán máskor is láthatom majd Őt. Arra, hogy talán mégis megtudhatom, rejtélyes múltam…

Az aprócska kijelzőn felbukkant Japán látképe. Egész eddig nem is néztem, mi felett repülünk el. Most viszont meglepődtem. Immár új otthonom tárult elém.

-Köszönjük, hogy a hármas számú tokiói járatot választották! – mindenki tapsolt. Ezek szerint megérkeztünk. Az izgalom majdnem minden lehetséges formája kerített hatalmába, miután felfogtam az egészet. Kicsatoltam a biztonsági övet. Az ülésekbe kapaszkodva furakodtam át a nyüzsgő emberektől zsúfolt gépen. Elsőként akartam kiszállni és megpillantani imádott országomat. Sajnos azonban ezzel már megelőztek. Mikor kinéztem az immár nyitott ajtón, láttam Őt, amint taxiba száll és eltűnik a reptérről. Valószínű, most láthattam utoljára. Megpróbáltam nem erre gondolni, hisz ebben a pillanatban én is ráléptem – életemben először - a Japán földre. A talaj lábam alatt, az ég fejem felett, még a levegő is más volt körülöttem. Japán levegő… Mindet sokkal kellemesebbnek éreztem az otthoninál. Egy hatalmas táblán ez állt: Kon’nichiva!

Legszívesebben nagynénémet hátrahagyva rohantam volna a nagyvilágba, hogy minden apró pillanatnak részese legyek ezen a csodálatos helyen. Őrült hideg volt az idő, jeges fuvallatok rohantak végig a városon, engem viszont egy cseppet sem zavart ez. Az se érdekelt, hány óra lehet vajon, vagy egyáltalán milyen nap, mert ámulatomban még ezt is elfelejtettem.

-Millie, gyere, amíg nem jön meg a taxi, addig bemegyünk az épületbe, hisz itt meg lehet fagyni! – hátrapillantottam. Kati néni volt az, aki mögöttem reszketett bundás kabátja ellenére is.

Egy padon ültünk, miközben vártuk a fuvart. A padon – rajtunk kívül – egy férfi várt újságot olvasva. Igazi, Japán újságot. A folyosón megszólalt egy hangosbemondó. Annak ellenére, hogy nem értettem a szöveget buzgón figyeltem, mit mondhatnak, remélve, felismerek pár szót. Hiába, a szöveg sehogy se akart értelmet nyerni számomra. A kutya idő miatt egyre többen kényszerültek be. Az emberrengetegtől nem lehetett haladni se, hisz mindenki magának akart utat törni. Elképedve néztem körül. Ennyi különböző embert egyszerre még sose láttam.

-Mindjárt jövök, kimegyek a mosdóba. – szóltam Katinak, egyrészt azért is, hogy szabaduljak a tömegnyomorból. Ha úgy gondoltam, ezzel megoldok mindent, tévedtem. A mosdóban majdhogynem annyian várakoztak, mint a folyosón. Rengeteget kellett várnom, míg sorra kerülök. Az első élményem a japán vécével volt, melyen több gomb lehetett, mint otthon a mosógépünkön. Jó ideig vacilláltam, míg végre meg mertem nyomni valamit, remélve, hogy nem rontom el a hiper-szuper klotyót. Lenyomtam azt a gombot, amire pár csepp víz volt rajzolva. „Szerencsémre” nagy adag vízsugár csapta meg a pofám.

-Ó, hogy a &@%!+đ”**@###đĐŁł%/!=@***@@!!! – azt hittem, mindjárt belerúgok a pimasz szerkezetbe. Meg voltam győződve, a japánok csakis azért találták ki ezeket a – számítógépnél is okosabb – vécéket, hogy a gyanútlan külföldieket bosszantsák vele.

Most már csak azt kellett kitalálnom, hogy kell elzárni a –még mindig - hihetetlen sebességgel zúduló víztömeget. Megnyomtam egy újabb gombot, ami az előbbi mellett volt, hátha azt már eltalálom. Nem lehetett nehéz kitalálni, hogy ezúttal sikeresen megtaláltam a lehúzó-gombot. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ez a vécé-rendszer kizárólag az idegenek ellen készült. Nagy nehezen sikerült megoldanom a „problémát”. Fejemről még mindig ömlött a víz, mikor végigmentem a folyosón a többieket mulattatva. „Megnézném, ti mikor boldogulnátok ezzel az izével!” – mértem végig bosszúsan a rajtam gúnyolódó arcokat.

-Látom, vécén voltál. – fordult felém nevetve néném, majd megnyugtatott, hogy ő – sőt minden ismerőse, aki ebben az országban próbált szerencsét – megtapasztalta e „átkot”.

Eközben megérkezett a taxi, mely sokban eltért a magyartól. Nekem - tapasztalatlan külföldinek - furcsa volt, hogy az összes autón, jobb oldalon helyezkedett el a kormány. A reptértől néném házáig legalább két órát utaztunk. A máskor hosszúnak tűnő utazás most igen kis ideig tartott. Nem tudtam volna unatkozni, hisz egész végig az ablakon át néztem ámulattal a város óriás épületeit, zsúfolt utcáit, beszélgető embereit. Olyan más volt itt, mint otthon. A mínusz fokok ellenére legtöbb arcon mosoly bujkált. Mindenki vidám volt, ragyogó szemekkel nevetett a világba. Az egyik utca sarkán két kisgyerek játszadozott boldogan, míg máshol az öregek beszélgettek kacagva. Majd pedig egy buddhista szerzetes tűnt fel, hatalmas papírtekercset cipelve. A komor felhők közül lassacskán előbújtak a napsugarak, melyek beragyogták Tokiót.

Az autó leparkolt egy régi kőépület előtt.

-Megérkeztünk! – hangzott nagynéném megkönnyebbült sóhaja.

Kiszálltam a kocsiból, majd végigmértem új otthonomat. Egy 15 emeletes ház utolsó szintjén lakott néném. Az épület kívülről nem mutatott valami biztató látványt. A vakolat sok helyen lekopott. A magas ház olyan hatást keltett, mintha ide-oda dülöngélne. Hiába, vagy ötven év telhetett el a megépítése óta. Egyedül csak a parkoló rítt ki, amit újonnan építettek ahogy egyre többen közlekedtek autóval. A parkolóban levő kocsik viszont legalább annyi idősek lehettek, mint a lakóház, néném fekete Suzukijának kivételével.

A kapu bánatosan nyikorgott, mikor kinyitottuk. Attól féltem, beszakad. Lift persze nem volt, nem értem, miért is vártam egy ilyen „őskövületben”. Így gyalog kellett felmennünk, egészen a tizenötödikig. Útközben összefutottunk a ház egyik lakójával, aki japánul kérdezett valamit rokonomtól. Nem volt túlságosan elragadtatva nagy bőröndjeim látványától. Nem ő volt az utolsó, aki rossz szemmel nézte ideköltözésemet…

-Mit kérdezett? – faggattam nagynéném.

-Semmi különöset. – sóhajtott. – Majd megszoknak téged.

Néném lakása is a ház hangulatához illett. Szürke, kopott falak, régi bútorok, pókhálók rengetege fogadott, amint beléptem. Hiába lett kitakarítva – szobám se festett másképp. Stílusa koránt sem passzolt ízlésemhez, így elhatároztam, hogy első dolgom lesz teljesen átalakítani azt. Vigaszt egyedül a kilátás adott. Semmi nem ért fel az elém táruló képpel. Felhőkarcolók, plakátok ezre nézett vissza rám. Távolban a lemenő nap sugarai táncoltak az óceán csillámló habjain. Messziről a tokiói tv torony emelkedett ki méltóságteljesen. Immár én is részese lehettem e varázslatnak. Amit eddig csak a laptopom képernyőjén csodálhattam, egyszerre itt termett előttem. A nap már lement, mikor eszembe jutott, hogy ki kéne csomagolnom, hogy holnap időben érjek a suliba. Rögtön abba a zsebbe nyúltam először, ahova Natsukot tettem. Óvatosan kivettem a képet, és azonnal felraktam az ágyam előtti falra.

-Íme új otthonod, gésám. Gondolom te is örülsz, hogy végre a hazádban lehetsz. Holnap nagy nap vár ránk. Majd meglátod, Natsuko.