Legyetek tekintettel az őrangyalotokra, neki is szüksége van néha a pihenésre.

A közeli, szürke, durva, érdes felületű betonoszlop mögé visszahúzódott az árny. Lágyan omló ruhája szürke, mint a cement. Úgy olvadt bele az őt takaró oszlopba, mintha ahhoz tartozna, mintha abból lépett volna ki, mintha maga is az oszlop része volna. Vékony teste árnyékot sem vetett.
Csak a levegő vibrált másképpen körülötte, másképpen, mint az élettelen tárgyak körül, ám azt nem látta senki. Csóka láthatta volna, neki van hozzá szeme, érzéke, de ő nyújtva feküdt, mély álomban, húgyos nadrágjában, szétvetett lábakkal.
Feje alatt a járda fertelmes mocska bűzlött. Csikkek, papír-fecnik, almacsutka, fémdoboz, rongydarab, madártoll és ki tudná megmondani hajdan mi volt darabok. Csóka a kórjával járó hagymázos álmát álmodta.
A járókelők kikerülték nagyívben, fejüket finnyásan félrefordítva. Nem piszkálta őt senki. Vékonyszálú, világos hajszálait csak a feltámadó szél birizgálta.

− Tessen má' pár forintot adni, éhes a gyerekem! Nem tudok neki kenyeret se venni! Nagysád! Isten áldja meg a jóságáér'!
− Az íz egye ki a szíved gyökerít, van pofád egy tízessel! − mormogta a távolodó járókelő után.
− Bezzeg a rihes kutyádnak, annak tyúkhúslevest főzöl, hogy rohadna meg az a ronda dög is veled együtt, mázolt csúfság!
− Tessen má' pár forintot adni… − szólt fel sem nézve, csak a mellé érő férfi cipőjét látva.

−Tessen má'… − kezdte volna újra, de a fényesre suvickolt cipőkben felismerte a „gazdáját”. Az asszony gyomra összeugrott, csillogó, nagy szemei összeszűkültek, barna arcán elhaltak a rózsák, elszürkült a félelemtől.
− Nagyobb átéléssel, mert kitaposom a beled este, ha keveset hozol! Megint hogy ki vagy öltözve, tiszta blúz, tiszta haj!
A szagod, mint egy drogériáé! Nem megmondtam, ne fürödj meg! Este ezért is kapsz! Nem fogod fel, hogy az emberek a szagod alapján sajnálnak, vagy utálnak? −sziszegte az öltönyös-nyakkendős ember.
− Nagyságos úr! Én kunyerálok itten, egész nap! Ha vetnek valamit, vetnek, ha nem, hát nem vehetem ki a zsebükből!
− Miért csicsázod ki magad, mint a bazári majom? Világoskék blúz, tiszta, mint a patyolat! Nem megmondtam, hogy rongyosan, koszosan dolgozz! Ezért levonásod lesz! Két nap nem kapsz egy fillért sem!
− Mé'se ehet meg a tetyű! Antúl, hogy tiszta a testem, mé' lehetek szegény! E'takarom a kendővel, így-e!
− A pofád befogod, csinálod, amit mondok, vagy véged van! Megúsztatlak ribanc!
− Jaj nagyságos úr, nem feredek én, nem én! A hajamba is töreket szórok, csak ne tessen engem elemészteni! Mostan me' ijedtemben, el kéne menjek a budiba. Szaladok oda is, vissza is.
Meg sem várta, hogy mit mond erre a férfi, futott az aluljáró illemhelyére. Szíve a torkában dobogott, a víz szakadt róla. A forró nap után, még fülledtebb lett az este, hiába lengedezett a bizonytalan szellő, csak a poros, forró levegő mozdult kissé.
Az asszony bezárkózott a bűzös helyiségbe. Tornacipőből hasított papucsa csupa csatak lett a földön szétterülő vizelettől.
A lehajtott WC ülőkére ült. Kelebéből előhalászta Z. Kovács pénztárcáját.
Megszagolta. Különös, sosem érzett illata volt. Gyakorlottan nyúlt a készpénz rekeszébe.
− Ötvenezer! Jaj Idesjóistenem, ötven! − megszédült az örömtől. Haza menek! Haza! -- zúgott a fülében a vér.
Kíváncsian kinyitotta a középső részét is a tárcának. Kártyák, kis kártyalapok.
−Minémű kártyákat gyűjt ez a csávó? − töprengett.
Egyet kihúzott. Fehér háttér előtt élénk színekkel, pirossal, kékkel festett Jézus.
− „Jézus, akit érettünk megostoroztak.” − böngészte a hátára írt szöveget.
Keresztet vetett, megcsókolta a képet.
−Uram atyám, budiban imádkozni, bocsáss meg nékem Istenem! −eszmélt fel révületéből.
A pénztárcát a földre dobta. A képet és pénzt elrejtette a szoknyája belsejére varrt, titkos zsebébe.
− Erisszé itten keresztül! Erisszé! − könyörgött a hájában fuldokló, tokás, kövér WC-s néninek, aki a női és a férfi WC-t elválasztó képzeletbéli demarkációs vonalon terpeszkedett egy fémszéken.
− Nem eresztelek, riherongy! Dzsoni szétverné a pofámat, hát kell az nekem!
− Adok egyet, ha kimész és megmutatod neki, hol fekszik a kábszeres! Addig én elosonok.
− Mé' mi a pálya? Olajra lépsz a Dzsonitól? Úgyis megtalál! Janót is meglelte! Hallottam a rádióban, most fogták ki a…
− Linka! Linka, a retkes anyád! Tolassál kifelé, mert bemegyek érted, hajadnál fogva húzlak ki! Mit tetvészkedsz ennyi ideig? Lásssalak, amíg szépen beszélek, mert úgy megrúglak, antú-kódulsz eztán!
Linka a zsírgörgeteg markába nyomott egy ezrest.
− Eridj! Eridj! − tuszkolta kifelé.
− Aszongya Linka, dolga van még, nem tud felállni, úgy megy a hasa! −törekedett kifelé, szuszogva, oldalazva az asszonyság az ajtón.
Négy kitellett volna belőle, olyan, mint a férfi, aki már éppen belépni készült az ajtón. A kövér nő a szeme sarkával csippentett a másik bejárat felé. Dzsoni, mint a villám, úgy pattant a kilépő Linka elé.
Kezében a damilra fűzött ólomgolyók, akár rózsafüzér is lehetett volna. Nem az volt. Ez a Dzsoni által „kifejlesztett” fegyelmezési eszköz, ahogyan a sötétöltönyös, fényes cipős úr nevezte: nevelő-nehézség volt.
Elkapta Linka karját, ütni-vágni kezdte, a hátát, a fejét.Linka nem mert sikítani, hang nélkül tűrt. Homlokán elindult lefelé egy gyors folyású vércsík.A közeli vonatállomásról a villamoshoz igyekvő tömegből senki sem vette észre, hogy egy jól öltözött férfi, egy rongyos szoknyás fiatal nőt ütlegel. Igyekeztek szapora léptekkel elérni a felüljárón közelítő villamost.Csóka felült. Az oszlop mögül a szürkeség másik oszlop mögé libbent.
A kövér nő visszanyomakodott a nyilvános WC-be. Felfogta a felmosóvödröt, hogy tessék-lássék takarításba kezdjen.
Dzsoni zühölte Linkát. Linka térdei meg-megrogytak már, de állta a verést, lábon állva, vérző fejjel, szótlanul.
Az est sötétsége elkerülte az aluljárót, a poros, gyér fényt adó lámpák fényükkel alkonyatot hazudtak.