Ismerősek valahonnan?

Bolondok képtára

  V/I. Bandi

Ha valaki farmernadrágot szeretett volna beszerezni a hatvanas-hetvenes években, két lehetőség kínálkozott. Vagy ismerősök által nyugatról behozott indigóst vehetett, – persze ha volt ilyen ismerős – vagy a közismert módon kilátogatott a "tangóra", ahogyan a használtcikk piacot hívták akkortájt az Ecseri úton. A piacon meg lehett venni, amit az állami üzletekben nem, bazár volt az a javából. Minden fellelgető volt itt, gombostűtől a léghajóig. Az árusítás jogáért fizetni kellett, többet-kevesebbet. Tehetősebb kereskedők fedett épületekben próbáltak túladni portékáikon, kevesebb cuccal rendelkező társaik kinn a szabad placcon található asztalokról kínálgattak. Végül a csóróknak tábla hírdette: "Járva-kelve árusítás itt", és valóban ,tálcákkal a nyakban zsibárusok róták a köröket, várva hátha valamelyik kiváncsiskodóból  előbb utóbb vevő lesz.

Egy alkalommal kilátogattam magam is, már nem emlékszem mit kerestem, de mint általában hosszan elidőztem. A különleges hangulat és sokszinűség bámészkodásra késztette az embert.

Megálltam egy régi érméket, órákat áruló bódé előtt, mindig vonzódtam az effajta tárgyakhoz.

 – Jónapot miszter, a közepébe spriccel? – szólt mögöttem egy mély, rekedtes hang.

Megfordultam.

Közepes termetű férfi állt velem szemben, fején svájcisapka olyannyira behúzva, hogy a két füle szinte vízszintesen meredt kétfelé. Nyár elején jártunk, rajta mégis hosszú, kopottas-szürke, pecsétes nagykabát, a lábán bakancs. Kezében egy régi kisméretű faliórát tartott, felém emelte, és fürkésző kis szemeivel hamiskásan rám nézett.

 –Vegyen órát nálom, olcsón megszámítom! – mondta, miközben folyamatosan vigyorgott.

Elkönyveltem, összehozott a jósorsom egy félkegyelművel. Zavartan néztem rá, aztán valamit motyogtam, hogy nincs pénzem, vagy hasonlót, amikor a stand kövér tulajdonosnője kiugrott a kuckójából, és rárivallt.

 – Bandi, már megint itt esz a fene? Visszamész a sorra, vagy szóljak a piacfelügyelőnek?

Szegény pára elkomorult, összevágta a sarkát, hátat fordított és akár egy baka, elmasírozott.

 – Nem kell foglalkozni vele uram, – fordult felém az asszonyság – dilis. Úgy mesélik állítólag magyar tanár volt, de valami okból bekattant. Néha összeszed ezt azt, aztán itt próbálja eladni. Mikor rájön a dili, versekben beszél, meg ahogyan látja katonásat játszik. Nem veszélyes, csak erőszakos olykor, de mocskos szája az van.

Nem szóltam semmit, látszólag elfoglaltak a kirakott érmék.

 – Talán szemtelenkedett magával? Mert szólhatok a…

Nem vártam meg hogy folytassa, megráztam a fejem, és gyorsan odább álltam. Valahogyan mindig írtóztam még a tudatától is, hogy szerencsétleneket vegzáljak, ráadásul szórakoztatónak találtam az egyéniségét, miért is ártanék neki?

Utánanézve ahogy elhaladt láttam hogy megáll, és egy nő orra alá dugja az órát.              

Szóval így ismertem meg Bandit.

Aztán jóval később megint összefutottunk. Egy másfajta piacon, még pedig a nagycsarnokban. Hétvégi bevásárlást végeztem szokás szerint, visszaemlékezve igen sokan voltunk. Júniusi hőség volt, a vasvázas komplexum ontotta magából a nyár összegyűlt melegét.

Egyszerre látom, hogy a tömeg körül áll valakit, közelebb megyek. No nézd, ez a Bandi az elmaradhatatlan nagykabátban és sapkában.

 – Aki nem lép egyszerre, nem kap pi..t estére! – kiabálta harsány hangon, és szabályszerűen menetelt hozzá. Az obszcén versikét folyamatosan hadarta, közben tisztelgett időnként, és bakancsát a földhöz verve mint egy honvéd baka masírozott. Ránézve megállapítottam, semmit sem változott. Az érdeklődők körbevették, és a tisztes távolságot tartva követték, jókat mulattak rajta. Látszott, élvezi a helyzetet. 

Majd egyszer csak minden átmenetet nélkülözve elcsendesedett, és eltűnt az egyik oldalkijárón át. Kámforrá lett egy pillanat alatt.

Múlt az idő, sokáig nem láttam, amíg egy napon – nem fogják kitalálni hol –  budán egy piacon  hozott össze vele a jósors. Karácsony előtti bevásárlási lázban égett a főváros, a Fény utcai csarnok környékén úgy nyüzsgött a sok ember, akár a felzaklatott hangyaboly. Állok az egyik zöldséges stand előtt, háttal nekem félig előrehajolva valaki a levesbevalók között kutakodik. Ez a kabát… Felegyenesedett, persze ő az, a Bandi. Mindkét kezében egy-egy jól megtermett sárgarépát tartott. Idősödő, kifent öreg nő válogatott mellette. A rá annyira jellemző vigyorral fa dáma felé nyújtotta a gyökereket, és rekedtes hangján már nyomta is a rigmust.

 – Mit enne, mit enne, ez kakasf.sznak jó lenne! –  mondta fennhangon a maga stilusában, majd tisztelgett a répákkal, végül a nő kosarába dobta azokat. Az először nem tudta mire vélni a dolgot, pár másodpercig meredten állt. Egy pillanat alatt eltorzult az arca, kikapta a két gyökeret, és éktelen rikácsolással ütlegelni kezdte vele a férfit, aki megtermett volta ellenére  összegörnyedve védekezett. Közéjük álltam, szétválasztva őket odasúgta a mamának.

 – Bolond, ne bántsa, nem akart rosszat.

A bevörösödött matróna felaljzottan elviharzott.

Bandi kiegyenesedett, rám néztek az apró szemek. Nem vigyorgott úgy mondta, most rím nélkül.

 – Nem kellett az óra miszter, pedig megérte az árát.

Ott álltunk egymással szemben egy minutát, a pillantásunk találkozott, azután sarkon fordult és eltűnt a tömegben.

Miközben csak néztem utána, azon gondolkodva hány éve is már annak, hogy a "tangón" felajánlotta az időmérőt nekem megvételre, hat… hét? Elképesztő, hogy emlékezett rám, hiszen akkor legfeljebb jó egy percig ha tartott a "kapcsolatunk". Vajon mi lehet egy ilyen emberf fejében?

Ki tudja, meri eldönteni az egyes emberről bolond-e?

Ezen lamentáltam egy keveset, majd egy belső mosollyal  a lelkemben tovább indultam.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt.