2011.04.16. 16:32, Elonor
A szilágypéri templom és tornya
Valahol két domb között,
A Szilágyság peremén,
Az Érmellék közepén,
Egyenlő távolságra Zilahtól,
Debrecentől és Nagyváradtól,
Eldugva, van egy kis község.
Ezen kicsiny község közepén,
Kövek, erősítette domb tetején,
Áll egy kálvinista templom.
Rózsakertes udvarára belopózom.
Óvatosan, settenkedve lépkedek,
Itt tanyázó ősi lelkek fel ne ébredjenek.
Megérkezvén ziláltan lefekszem a fűre,
A templom testet s lelket pihentető tövébe.
Kíváncsi, de fáradt szemeimet becsukom,
Közben a „Te benned bíztunk”-t dúdolom.
Lassan mellettem hatalmassá nő a kőfal,
Oly magasra, hogy a végtelen időről vall.
Gondolatban körbejárom egyszer, százszor,
Megközelítem, mint egy világ-járta vándor.
Ó, a büszke torony, a hatalmas,
Csúcsán a csillag s a szélkakas!
Gyermeki lelkünk mesebeli vágya,
Vadgalamb-odúként szív magába.
Itt a pillanat, felszaladok a toronyba,
És lemarad a föld mögöttem inogva.
Tőlem megijednek, elrepülnek a galambok,
De köszöntenek helyettük a büszke harangok.
Kitekintek a zöldre festett ablakokon,
S lám, előttem a világ, egy nagy vadon.
Négy ablak néz minden irányba, el messze,
Fel az eget metsző dombra s le végtelen alföldre.
Innen, ha letekintek a híres Érmellékre,
Balról Kazinczy Ferenc, jobbról Ady Endre,
Majd Fráter Lóránd, Számadó Ernő
És Károli Gáspár, integetnek felém köszöntve.
Egy másik ablakból a dombok felé nézek,
Onnan, pedig Kölcsey Ferenc integet.
Istenem, vajon nekem integetnek?
Nem, nem hiszem, tőlük túl távol lehetek.
Természetesen nem, mert mögöttem valaki áll:
Budai Ézsaiás, az első magyar tanár.
Kezében toll, Csokonai dolgozatán javít,
Míg a többi tanítványnak is besegít.
Gondolom a lentiek, ide tartanak tanácsot kérni,
Velük Marton Lili is, ki a „birtok kút”-ból jön
Ihletet és örökkévalóságot meríteni.
Érdemes vagyok e helyre, itt állni e körben?
Belekapaszkodhatok e szellem örvénybe?
E körbe érdemes én nem vagyok, nem is kétkedek
És a toronybeli nagyság elé térdelek.
Érzem, amint hajamat megsimogatja,
Biztatásul a tollát nekem is, átadja,
Örökségül megtartom, vagy leejtem,
A választ, az életem végéig keresem.
A meghatódottságtól és a felelősségtől megijedtem,
A toronyból rohanva, a templomba menekültem.
A templomban sokan vannak, szép rendben,
Külön a férfiak s a nők, kik főkötőben.
Kölcsey himnuszát éneklik szépen,
Fölállva, kiegyenesedve, eltökélten.
Én is beállok közéjük, énekelek.
Csak együtt, egymásért,
Az élőkért, a holtakért,
A még meg nem születettekért,
És egy sokba szakadt nemzetért.
Csönd. Majd megszólaltat Kazinczy,
Aztán versben a hinni akaró Ady.
Majd az Apostolok könyvéből az Ige,
A magyarázat is szép magyarsággal ízibe.
Majd a pap fölemeli karját, vele palástját,
Mind alatta állván magunkba szívjuk áldását.
Ismét az orgona szól, majd imádkozunk,
Mivel itt élők és holtak itthon vagyunk.
Érzem, hogy a mienk a templomunk,
Így akarjuk ezt, velünk a mi Urunk!
Már nyugodt vagyok, ébren nézek a toronyra,
Mint megcsókolt menyasszony a nászajándékára.
E templom, megtanított az örök élet titkára:
El kell jönni Budai Ézsaiással az Úr óráira!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Ezt a meglepetést!
Köszönöm drága Erika!