-töredék- 

a történetek csupa kihallgatózások...

Egy padon

            Délelőtt fél kilenc volt, mikor csöngettek Ferenc ajtaján, egy későtavaszi, bódult-részeges péntek reggel. Telis-tele túlcsordult virágillattal, bőségtől megzavarodott bogarakkal, új életet rikoltó madarakkal. Egyesülésektől, születésektől volt párás a lég, szabad gondtalanság illata szállt a színek szárnyán. Mindez beivódott a legapróbb szövetekbe, a legkisebb pórusokba. Kivéve egy helyet: ez az érzék-orgia tökéletes ellentétben állt az idős férfi lakásával. A falakon belül félhomályos, kopott, barna volt minden. Por nehezült rá, és tette tompává a tárgyakat, és az egyetlen embert. Lassú, nyikorgó, dohos volt már ő is, ahogy egyre jobban hozzáidomult a környezetéhez. Semmi nem szűrődött át a külvilág nyártól viselős burjánzásából, mintha egy másik kirakós darabkája lenne a kopott öreg a kopott kockában. Lassan nyitott ajtót. Halotta a csengőt, felnézett a tejeskávét melegítő mikró ablakáról, csak úgy, a plafon felé. Így jobban tudott a hangra koncentrálni, nem zavarta meg a kényszeres számolási ingere. (A tökéletesen jó langyosság tizenhét forgás a gépben.) Először arra gondolt, hogy íme, egy újabb tünet.

- Egy új élmény, Feri: fülcsengés. Jobb, mint a fülzúgás. Ezzel még csak-csak el lehet élni valahogy – ekkor újra hallotta a csöngést. Rájött.

- Ne haragudjanak uraim, egészen elfelejtettem ezt a hangot, olyan régen nem nyitott rám senki – mondta a két fiatal rendőrnek, akik majdnem rés nélkül kitöltötték a szűk ajtókeret lehetőségeit.

- Miben segíthetek?

- Elnézést a zavarásért uram, de meg kell kérnünk, hogy hagyja el a lakást.

- Miért? – kérdezte Ferenc, és egy pillanatra bizsergést érzett. Homályosan eszébe jutott egy tüntetés, és valami pitiáner vandalizmus. Jobban mondva jelképrombolás. De az mégsem lehet, gondolta. Az még a régi rendszerben történt, és egy fiatal ember követte el.

- Bombariadó. Ne ijedjen meg, ez csak óvintézkedés. De ameddig a füstölgő hátizsákot… Akarom mondani, ameddig a veszélyhelyzetet meg nem szüntetjük, addig az ön érdekében…

- Mondják azt, hogy nem találtak itthon – csukta volna be az ajtót Ferenc.

- Azt nem lehet. Hozza, amit fontosnak tart, mi itt megvárjuk, és ha gondolja, segítünk lejutni.

- Nem tart majd hosszan. Gyönyörű az idő, egyet sétál addig – mondta a másik rendőr.

            Túlságosan világos és elviselhetetlenül hangos volt minden odalent. Négy társasház lakói egy apró mellékutcában nyüzsögtek, javarészt a rendőrségi zárószalag körül, hátha látnak valamit. Volt olyan, aki már munkába indult, épp csak leskelődni maradt kicsit. Olyan is akadt, aki éjszakai műszak után aludt volna el végre. Ők látszottak a legbosszúsabbnak. Néhány kismama terelgette köztük a gyerekét, vagy kereste a kiköpött cumit. És volt egy tanuló csapat is, egy pad körül zsinatolva. De javarészt Ferenc korabeli férfiak és nők ücsörögtek a padokon. Jó kedéllyel beszélgettek, vitatkoztak, és főleg egészségügyi gondokat osztottak meg egymással. Általános hallásproblémáik miatt a hallgatóközönségtől sem sajnálták a történteket, hadd okuljon mindenki.

- Mi a helyzet, Ferikém? Már a saját lépcsőházadból is segítség kell, hogy legyere? Újra a tériszonyod, igaz?  - szólalt meg egy hang az iskolatáskás csoport mélyéről. Idős férfi emelkedett ki a gyerekek közül, és indult Ferenc felé. Nem használt botot a járáshoz, de azért ő is megfontoltan közlekedett. Dús, ősz haja volt, egyenes tartása, és a ráncai egy kedves ember vonásait örökítették meg az arcán.

- Viszlát Jóska – mordult a férfira Ferenc, és már lépdelt is tova.

- Emlékszem, bepisiltél, mert annyira féltél a magasban – követte rendületlenül József.

- Öt éves voltam, és te… Hagyjuk. Menj csak vissza a kis csoportodhoz.

- Nem láttalak három éve. Nem hagyom ki ezt a remek alkalmat.

- Ne kövess, ha mondom… - sziszegett hátra, és baktatott tovább, a lehetőségeihez képest. Lassan a park legtávolabbi csücskében voltak, távol mindenkitől.

- Mert mi lesz…? Álljál már meg! Igaz, hogy bot nélkül megyek, de a szívem nehezebben bírja. Leültek mindketten, a pad két legtávolabbi pontjára. Hangosan szuszogtak, próbáltak levegőt kapni.

- Bombariadó, he? – vakkantotta Ferenc. Elővette a cigarettáját, és rágyújtott.

- Az. Valaki fel akarja robbantani a gimnáziumot. Biztos forrásból tudom, hogy a tizenkettedikesek témazárót írtak volna matematikából.

- Azok kik? – nézett fel először Ferenc.

- Miről beszélsz? Meg is süketültél már, vagy mi van? A végzősök azok, csak most így hívják…

- Honnét tudod a dolgozatot?

- Az egyik tanítványom mondta – vette le a kalapját József, és kezdte legyezgetni magát.

- Te vén kéjenc, mit csinálsz azokkal a csitrikkel?

- Korrepetálom őket, az anyád úristenit! Nekem nyugdíj után is megmaradt a pedagógiai vénám.

- Persze, mert volt valaha is... Miért nem kaptál akkor soha osztályt, mi?

- Ha még lenne valami a fejedben, emlékezhetnél, hogy igazgató helyettes voltam.

- Hja, nyolc évig – köpött egyet Ferenc, pedig már évek óta füstszűrős light cigarettát szívott, a lányai kérésére. - Kilenc osztályt vittem végig. Kilencet! Ki tudod számolni, hogy az hány év, te matematikus!

- Fogd be, te fasz – elővett ő is egy doboz cigit. Szintén light. Rágyújtott.

- Azt hittem, már nem dohányzol. Az infarktusod után…

- De. Dohányzom. Nem hittem, hogy tudsz az infarktusomról. Valahogy egyszer sem emlékszem rád a kórházból. Nem láttalak a szobában, miközben haldokoltam.

- Ne dramatizáld túl. Élsz – csendben pöfékeltek tovább mindketten.

- Lányaid? – kérdezte József.

- Megvannak.

- Nem úgy kérdezem… Mi van velük?

- Férjhez mentek. A nagyobb kétszer is. De most úgy tűnik, nincs velük gond. Három unokám van. Gyönyörűek. Mind fiú. És mind az apjára hasonlít.

- Inkább, mint rád.

- Három teljesen különböző kinézetű unokám van – dörmögte tovább Ferenc.

- Van fényképed?

- Van. Fönt. A legkisebb kínai. Félig. De azért látszik rajta. Most mit csináljak?

- Egészséges, nem? Akkor meg…? – csapott a térdére József - Meg se kérdezed, mi van velünk?

- Nem.

- Te fasz – köhögött fel.

- Nem akarom tudni – nyomta bele botjával egyre jobban és jobban a földbe a csikket Ferenc.

- Hány évtizednek kell még eltelnie, hogy abbahagyd végre ezt a beteges féltékenykedést?

- Kivárom, míg Kriszti megözvegyül.

- Kellene, mi?

- Nekem kellett volna elvennem. Először én… - Ferenc hangja elfojtódott a dühtől.

- Még mindig? Neked már volt egy feleséged. Sajnáltam, hogy meghalt. De boldog voltál vele. Szeretted. Egy évvel a halála után voltunk. Nem szerethettél bele Krisztibe. Csak vigaszt kerestél volna. Míg én…

- Ezt mondtad akkor is, hogy igazold magad.

- Mert akkor is ezt gondoltam.

- És ha én azt mondom, ha már korábban öt évvel…?

- Azt akarod bemesélni, hogy szerelmes voltál belé, miközben tanítottad? Az osztályfőnökeként? Nem ilyen vagy, Feri. Soha nem tetted volna meg. Évával soha.

- Nem tudhatod…

- Ismertelek. Lehet, hogy tetszett. Akkoriban elnézegettük a végzősöket. De ennyi. Én még csak észre sem vettem Krisztit. Pedig milyen szép volt már akkor is…

- Ne beszéljünk róla! – kérlelte Ferenc. Már nem olyan kemény hangon.

- Nem cigiztem, csak te voltál! – suttogta József közelebb hajolva és hadarva.

- Miről beszélsz?

- Kriszti, ott! Nem dohányzom – nyomta meg a hangsúlyt, de ekkor már meg is jelent egy nő mindkettejük látószögében. Egy apró kutyát húzkodott maga után. Vékony alkatú, még mindig eleven kék szemű asszony lett Soós Krisztiből, a negyedik B-ből. Sportos ruhájában, egyszerű, kontyba csatolt hajával jóval fiatalabbnak látszott a két öregúrnál. Pedig egy évtized sem volt köztük.

- Nem akar mellettem jönni. Én nem tudom, mi lelte ezt a dögöt. Szégyen! Két pedagógus, és még egy kutyát sem képesek megnevelni…! - mondta elcsigázott hangon Józsefnek. Ekkor pillantotta meg Ferencet.

- Szia Kriszti! – köszönt a férfi, és próbálta lecsillapítani a szívverését. Nem akart Jóska előtt infarktust kapni.

- Szervusz. Feri, csak most ismerlek meg! Gyere, hadd csókollak! Jaj, Bertike, ne! Nem szabad! Rossz kutya! – a csók megtörtént, de gyorsra sikeredett, mert aztán az ebet kellett letessékelni Ferenc öléből. Aki látszólag ott jól érezte magát. Ő volt az egyetlen teremtmény, aki négyük közül így érzett.

- Ülj le drágám! – kérte József.

- Kettőtök közé, szabad? Köszönöm. Bertike, leülni. Ül, Bert! Bertold, kérem! – és ez hatott. Mind ültek. Mind csendben.

- Szóval… Fiúk, mi ez az öreges csoportkép?

- Bombariadó – mondták egyszerre.

- Micsoda?

- Nyugodj meg, semmi komoly. Valószínűleg a srácok. Nem akarnak a termekben rohadni ilyen szép nap.

- Hogy beszélsz, édes férjem? – mosolygott az éles kérdéssel Kriszti hangja.

- Igaza van – bólintott rá Ferenc.

- Melyikőtök cigizett? Hadd hallom!

- Én. Csak én. Rossz szokás – tette el Ferenc a dobozt, amit épp elővett volna.

- Igaza van. Mondtam, hogy leszokhatna. Az ő korában…

- Jól nézel ki, Kriszti – motyogta Ferenc.

- Köszönöm. Te viszont siralmasan. Nem mondom, hogy az uramra olyan büszke lehetek, de te Ferikém… Elhanyagoltad magad. Pedig itt vagy, kellemes özvegyember, saját lakással, nyugdíjjal, tündéri unokákkal. Tudod, egy kicsit meglestelek. Nem téged, de a gyerekeidet igen. Az interneten van ez a közösségi oldal…

- Hagyd csak, ennek mondhatod! – jött meg József hangja.

- Miért lettél szőke? Te mindig is barna voltál… - terelte el a szót Ferenc.

- Mert szőke feleségem még nem volt – vágta rá József.

- Ez is latba került, amikor választottuk – kacsintott a férjére, és bólintott egyet, a szemeiben már sokkal több komolysággal. – Tudod, ennyi előnye van, ha az ember parókát visel. Van vörös is. Azt még nem mertem felpróbálni.

- Pedig biztos istenien állna az is… - nézett rá Ferenc. Mégis elővette azt a dohányrudat.

- Nem látszik, hogy paróka, ugye? Eddig nem vették észre…

- Hogy vagy, Kriszti? Jól? És mégis, mióta…? - megváltozott Ferenc arca.

- Három hónapja. Rutinvizsgálat volt.

- Ne beszéljünk erről drága, ha nem akarsz. Te meg ne most érdeklődj felőlünk! – csattant fel József.

- Hagyd csak. Engem nem zavar… Meggyógyulok. Csak az orvosok még ezt nem tudják. Szkeptikus egy fajta.

- Igen, meggyógyulsz – bólogatott József.

- Elnézést a zavarásért! – szólalt meg az egyik fiatal rendőr közvetlen előttük. Egyikük sem vette észre, hogy jött volna. – Ugye önök is a bombariadó miatt…? Közölnöm kell, hogy vége van. Vaklárma volt. Az iskolások tehették… Ha gondolják, nyugodtan menjenek csak vissza a lakásaikba.

- Köszönjük. Egy kicsit még maradunk, hiszen olyan szép napunk van – mosolygott a fiatalemberre Ferenc. És a tavaszból lassan nyár lett.