- Valami baj van uram? Miért hápog úgy, mint egy megnémult csuka? Azt hiszem, mégis inkább pisztr

ángra emlékeztet... Valamikor, maszkmesterként dolgozhatott,
esetleg színészeknek tanít pantomimot? Gyönyörű az arcának gumimozgása. Ilyen szép, szabályos oldalspárgát egy 90 kg-os férfitól, a maga korában még soha nem láttam. Tőlem, ha gondolja, az egész oktatást folytathatjuk így, csak nem tudom, hogy fog akkor megtanulni síelni. Lesz szíves hangosabban egy kicsit!- szólt az oldalspárgázó hegyi Bellfegorhoz.
- Hallom, hogy valamit -érdekes nyikorgón-, meglehetősen szapora lélegzetvételek között ismételget, de nem értem. Várjon segítek felállni, én sem hallok már a legjobban.
A talpra állított tanonc, csendes nyüszítésből, fokozatosan hangosodó, keserves ordításba kezdett.
- Miért nem segített fel? Szétvitte a sí a lábaimat!
- Ugyan kérem! Ez itt sílecke, én azt hittem, maga tornászbajnok és előlazításul, az egész oktatást lábizom nyújtással akarja végighallgatni. Akkor most maradjunk így függőlegesen!
- Könyörögve kérem, tanítson meg, hogy ne spárgázzak még egyszer, soha többet az életben! - nyögte a tanonc.
- Na idefigyeljen, ide a két szememben! Amennyiben a lécek enyhén V alakban állnak, mint ahogy most is magánál, akkor spárgázni fog. Várjon, elkapom!
Még idejében sikerült, csak egy fél spárgányi terpeszkínba csuklott a tanonc. Nyüszíteni már nem mert, fogait összeszorítva megköszönte.
- Megjegyeztem kérem, de ha tényleg párhuzamosan rakom ezeket a léceket, elindulok lefelé.
- Figyeljen! Minimális fordított V-be tartsa a léceket, ha nem akar sem spárgázni, sem elindulni. Ez még szégyen is siklás közben.
- Bocsánatot kérek, nem teljesen világos a magyarázat!
- Tehát, amennyiben a lécek hátul közel, elől távol vannak egymáshoz, akkor stabilan álldogál, mint most is. Ne tessék kérem lecsücsülni! Vegye már komolyan ezt
a leckét! Várjon, felsegítem! -derékból előredönti- Most a szemeimbe tetszik nézni és megtanítom síelni. A lesiklásnál igen fontos, hogy a lécek párhuzamosak legyenek, ellenkező esetben a lábát törheti. Nem ajánlatos szlalomozni, annak megtanulásához, azért kell néhány óra, viszont a lesiklást itt helyben elmagyarázom. Derékból előre dönti magát, a botokat hónaljba szorítja és nézi azt a pici pontot ott lent. Látja?
- Igen, nagyjából akkora mint egy mákszem.
- Az a célpont, oda kell eljutni.
- Mikor?
- Most nem sokára, ha megtanítottam síelni. Ha nagyon lehajol gyorsít, ha kicsit felegyenesedik, lassít. Teljesen függőlegesen ne tegye, veszélyes! Mindent megjegyzett?
- Eddig mindent, most már kezdhetnénk az első leckét!
A tanonc ilyen arcot még soha nem látott, de az oktatóját ellepte az értetlenség. Rövid ideig adáshiba felirat villogott a homlokán, majd lassan visszatért -előbb a sapkája és a sörénye közé- és óvatosan szivárgott vissza, fejébe a tudat.
- Mélységesen félreértjük egymást, az oktatás megtörtént. Jól nézze meg azt a pici pontot, amit az előbb mutattam.
- Ott lent a szakadékban?
- Nem szakadék ez, tanulópálya. Mindent úgy csináljon, ahogy tanítottam! Javasolnám a sílécek párhuzamosra helyezését, mert vagy spárgázni fog, vagy hasra esni, netán hanyatt. Egyik sem célszerű!
- De mivel? Az előbb mondta, ha párhuzamosak ezek a francok, akkor elkezdek lesiklani.
- Tegye már végre, amit mondtam! -förmedt homlokára igazított szemüvege alól, szigorúan összefutott szemöldökkel a tanoncra. Kényelmesen megkerülte és hátulról adott neki egy határozott, nagyon
egyértelműen előre mutató lökést. Utána kiáltotta.
- Legyen nyugodt, az ötven méter széles szakadékot, bármilyen lassan is suhanjon, biztonságosan szeli át!
A "nem tudok repülni, nem akarok meghalni" jajkiáltásból és sűrű S.O.S-sek –szapora-, agyhullámról, éterbe rebbentéséből, az oktató már semmit sem érzékelt. "Zúzmarás jó napot"-ot köszönt a következő önként jelentkezőjének, kezet szorított vele. Az egyre távolodó lesikló irányába mutatott.
- Látja? Őt is most képeztem ki. Gyorsabban, mint nálam, sehol nem lehet megtanulni a lesiklást.
Újdonsült újonca boldog mosollyal nyugtázta, egy hirtelen lécre csücsülés előtt. Az oktató nem tudta hová tenni ezt a viselkedést.
- Ma mindenki meg van bolondulva? Az egyik spárgázik, a másik üldögél, a következő talán már úszni is fog itt.
Egyes számú tanonc, tudományát jégverésbe kényszerült kamatoztatni. Pár perc alatt, a "segítség meghalok" kiáltozások abbahagyása után, előbb halálfélelme, majd az egész testét elborító bizonytalanság röppent szét. Mellette, negyed sebességgel, ide-oda cikázó pancsereket leelőzve, előbb csúcstartónak érezte magát, majd szeme sarkából látta is, amint előbb az Európa-csúcsot, majd a világcsúcsot dönti le lábukról a rájuk fröccsenő hó. Aztán, a jövőben keletkező, összes felsorakozó csúcsok, aléltan estek össze a bajnok suhanásától. Földön kívül röppenő űrhajósnak képzelte magát, azzal a felsőbbrendűségi tudattal, hogy neki nincs szüksége semmilyen védő közegre, űrhajó nélkül is csodálatosan száll a kozmoszban. Egyre közelebb ért úti céljához, a menedékházhoz. Előbb egy borsó, majd mandulaszem nagyságúra dagadt, a dió méretnél, tökéletesen kivehető menedékház formájú lett. Ahogyan közeledett, előbb az épület részei lángoltak aranyba öltöztetve, a hó által visszavert napsugarakban, majd a csendesen sétáló, vagy teraszon üldögélő turisták is egyre kivehetőbbek lettek.
- Azt a mindenit - gondolta -, hogy fogok megállni? Ezt az oktatóm, két teljes szóval elmagyarázta, de nem emlékszem mi a teendő. Örülnék, ha kifeszítenének egy hálót, különben...
A gondolat befejezésére nem volt ideje. Mint gömbölyű ágyúgolyó vágódott a gerendaépületnek, amit becsapódással tarolt. Átsuhant a társalgón, a túlsó oldalon ki és még boldogabb lett, a kugliban is ő a bajnok. A gerendák szálltak az ég felé, semmi kétség, hogy minden létező pontszámot felülmúlt kedvenc sportágában.
Enyhén hátratekintett, szívet melengető volt látni a -szerteszét röpködő- gerendákat és fekvő embereket. Mikor előre nézett, már nem volt ideje a földi irányítóközponttól pályamódosítást kérni, nekizúdult a hegyoldalnak és csak haladt, haladt benne előre. Mögötte kitárulkozó, csodaszép cseppkőbarlang született. Valamivel később Tanonc-barlangnak nevezték el, de ekkor még nem volt neve.
Csak állt, léceivel a mennyezetbe fúródva és spekulált, hogyan lehetne kijutni. Közben a feltártnak minősített barlangot kiépítették és a turista társadalomnak átadva, az idegenvezetők egyik csoportot vitték a másik után, a csodálatos, minden eddigi elméletet megdöntő barlangba. Az ugyanis, hogy évmilliók alatt képződik a cseppkő, most egészen kérdőjel alá penderült. Ez a barlang, teljesen biztosan nem létezett röviddel előbbig.
A leggyönyörűbb látnivaló a „síugró kő” volt, amit a mennyezetbe fúródva, olyan életszerűen alakított a természet, hogy akár szobrász műve is lehetett volna.
Tanonc már nagyon unta, szeretett volna kimenni, izgett-mozgott és sikeresen lepottyant. Előbb kifeküdt, majd feltápászkodott, elnézést kért mindenkitől, lecsatolta a léceket és kibaktatott volna, de a bejáratnál nem szerepelt a neve a regisztrált látogatók között. Sőt, semmilyen igazolvány nem volt nála, a jegyét sem tudta felmutatni.
A kapuőr kezébe nyomta, a lecsatolt léceket, egy suhintással félretolta az immáron lekenyerezettet és kilépett a szabadba. A turisták egy része, éppen akkor pottyant vissza székébe és a gerendák is -csodálatos illeszkedéssel-, ugyanoda estek, ahonnan felrepültek. Így kuglis alakítása, nem kerülhetett be, egyetlen nyilvántartásba sem.

- Hát maga, tanonc, azt hittem már hazament. - szólította meglepetten az oktató.
- Az a helyzet, hogy egy pár rekordot még meg kellett döntenem, na meg egy cseppkőbarlangot is létre kellett hoznom. Maga egy jó oktató!
- Ah, szóval mi csináltuk ezt a barlangot!
- Nem kérem! Egyszál egyedül csapódtam a hegyoldalnak és fúrtam, akaratlanul barlanggá. A cseppkövesedést én sem értem. Annyi igaz, ha maga nem tanít meg olyan gyorsan síelni, most se tudás, sem barlang nem lenne. Egye fene, üsse kő, a Tanonc-barlang, -mint látom így nevezték el-, Tanonc és Oktató- barlang nevet kaphatja, amint letisztázódik a keletkezést okozó, félreérthetetlen közreműködésünk.
- Igen barátom, szokott ebből haszon is lenni tudja. Majd megosztozunk, hiszen a tanonc és oktató, olyan elválaszthatatlanok egymástól, mint a barlang az üregességtől.