egy kis sci-fi, de nincs benne űrhajó ;)

Kedves Mama

            Az űrutazás századában élünk. Úgy ugrunk le a szomszéd galaxisba egy hosszú hétvégére, mint régen a magyarok egy Budapest nevű telepről Horvátország (sic!) nevű városba. (Azért említem pont a magyarokat, mert ez a kihalt nép találta fel az űrrepülést. Romantikus történetük van, a végén egy csúnya önpusztítással. De lassan már erre sem emlékszik senki.) A másik bolygókra való kiruccanás nem olyan, mint magyarként egy másik nép városában lenni, és megörülni az anyanyelvünket beszélőknek. Az űr ugyanis üres, és minden másik bolygó lakatlan. Ha találkozunk valakivel, hát az is csak a mi fajtánk. Semmi változatosság. A telepátia kifejlesztése óta pedig már azt sem hisszük egymásról, hogy ő egy másik világegyetem. Ugyanebben az évtizedben egyszerűsítették a válásokat. Véget értek a megcsalások, hazugságok ugyanúgy, ahogy a háborúk is. Azt mondják egyszerűbb lett az élet. Igazából csak unalmasabb. Hallgatásra és olvasásra korlátozódott. Egyébként minden igaz, amit a múlt évezredben elképzeltek: fénysebességgel haladunk, robotokkal dolgoztatunk, hibernálunk, zsugorítunk, nagyítunk, sőt: még fénykardunk is lett. Ez utóbbit gyorsan elhagytuk, ugyanis nem volt jó semmire. Az időutazás ideája az egyetlen, ami mégsem valósult meg, mivel rájöttünk, hogy nincs idő. A világunkat a visszafordíthatatlan erózió uralja.

            Mi, emberek, egyetlen öntudatos teremtménye egy halott teremtőnek, ugyanúgy nézünk ki, mint a két lábra állás után. Nem vagyunk sem szebbek, sem csúnyábbak. Semmi sem változott: az energiafelvétel a béltraktuson keresztül történik, a cigaretta továbbra is tartalmaz kátrányt, az alkohol tönkreteszi a májat, és a narancsbőr is állandó probléma. Csak ezekkel már nem foglalkozunk túlzottan. Az űrkorszak első százada után az emberiség elvesztette az ártatlanságát.  Az egyetlen változás a közmegegyezéses 120 éves eltávozás, tisztességes népszavazással eldöntve, ratifikálva, miegymás. Az elején 160, 180 évig is eléltünk, de egyre gyakoribbak lettek az önkezű eltávozások. Ezt mégsem engedhettük meg magunknak, mint fejlett, értelmes civilizáció. (Aki legyőzte ugyan a rákot, de az impotenciával továbbra sem tud mit kezdeni.)  

            98 éves vagyok maholnap, volt tisztességes munkám, három feleségem, és négy vagy öt gyerekem. Mára frissnyugdíjas vagyok, ugyanolyan egyenházban, mint mindenki más. Hallgatag szomszédokkal, saját űrsiklóval, és egy macskával. De már őt is irritálom. Ha engem kérdeznek, nem vagyok érdekes személyiség. Hosszú távon semmiképp. Hála a telepátiának, előbb-utóbb mindhárom nejem ugyanerre a következtetésre jutott - egymástól függetlenül. Nem vagyok magányosabb, mint bármelyik másik ember az univerzumban. Vagy bármelyik másik univerzumban. Ennyi az, amit el tudok magamról mondani. A 23 éve volt utolsó házasság-megszakításom óta ma van az első nap, ami más lehet, mint a többi. Kedves Mama napja, a 120-ik születésnap. Délutánra összejön a család, talán a második feleségem sem késik, és három órára már az Eltávozás Házába érhetünk. Ha nem lesznek sokan, négyre végzünk is. Magamban irigyeltem a mamát. Nem lehettem ezzel egyedül, hiszen az Eltávozás Háza messze a legszebb épület volt minden kolónián. Az Eltávozás Napja pedig az egyetlen őszintén megült ünnep. Kár hogy a Drága Papa nem élhette meg a sajátját.

Késtünk, persze hogy késtünk. Mind az öt gyerekem eljött végül (négy pocokforma középkorú vörös, és az a magas fekete, azzal a bizalmatlanságot keltő álhorpasszal). Az igazgató már a kapuban ácsorgott mamával, aki egy óriási csokor virágot szorongatott a kezében. A búcsúztató már negyed órája megvolt, az időseket pedig nem kötelezhetik ilyen hosszú ácsorgásra. Mást talán megvárt volna néhány járóképesebb későnyugdíjas, de mamát nem szerették. Az egyik szomszéd szobában lakó öreglány óriási patáliát csapott, mert nem lát bele mama fejébe. Azt mondta: boszorkány. Ez nem igaz, a mama csak ennyire egyszerű. Nincs más a fejében, mint amit mond. Az is csak akkor, amikor megszólal. Engem is meglepett a dolog, amikor papuskám feleségül vette négy éves koromban. Egészen elszoktam már az emberi szótól, pedig épp megtanultam beszélni azt. (Ez a távkommunikáció miatt fontos továbbra is. ) De így sem lett a jelenléte megterhelő, hiszen mama nagyon csöndes teremtés. Ez fokozódott papa korai öngyilkossága óta. Öt éves lehettem akkor. Mama sokáig szomorkodott, de aztán még negyven évig éltünk kettesben, csöndben. Néha úgy tűnt, hogy nem érti, amit gondolok. Talán vele beszéltem a legtöbbet egész életemben.

            Az Eltávozás Házában hét család várakozott az előtérben, ebből négy már túl volt a vizsgálaton. Én is bekísértem mamát az orvosi szobába. Kicsit vonakodott, de nem mondott semmit, így a nővérkék gondjaira bíztam. Hármuk közül az, amelyik a végleges altatást magyarázta éppen, csinos teremtés volt. A fekete szűk egyenruhája egyenesen kívánatossá tette. Épp végigmértem a szememmel, azonnal éreztem a megvető pillantását. Az alkalom, a korom, és az elképzelésem esett a nehezére. Megvetést éreztem. Nem sokkal később pedig még hármat: az exnejeimét, ők is észlelték, mire gondolok. Egyedül a családjára nem hasonlító fiam mosolygott megértően. Vénségemre megkedvelem ezt a gyereket. Az eltávozók orvosi kivizsgálása azért kell, mert a komoly egészségügyi gondokkal küzdő időseket nem fogadják. A rendszerbe való bekerülés ugyanis komoly megtiszteltetés. Ép szerveket transzplantációra ajánlják, a csontokból gyógyszert készítenek, a hajból parókát, satöbbi. Az eltávozott az élők hasznára válik. Így lesz kerek az egész, értelme az életnek.

Az első mai eltávozónak már kielemezték az adatait, a felolvasó épp most tartott az emelvényre vele. A kihangosítás eredményeképp az Öröklét Parkjában mindenki hallhatta a felolvasást. Még csak párszázan lézenghettek, hiszen a gyerekjátszóterek nem nyitottak ki, és a többi szórakoztatóközpont is épphogy. Mi jó időben érkeztünk, Kedves Mamát sokan hallhatják. Örülök. Az első eltávozó egy férfi lesz, szűk családdal és rossz szívvel. Csak 17 pontot tudtak felsorolni a további életére. Mama legalább húsz öröklét-pontos lesz. Remélem.

A második születésnapos listája is elkészült, úgy néz ki, beindultak a gépezetek. A felolvasó már azzal tart az emelvény felé, míg az elsőt a lifthez kíséri a családja. Hosszú idők rutinja tartatja be a rendet. Már csak öt ember, és mama kerül sorra. Vajon én majd elérem a minimum 15 pontot? A szívemmel nincs baj, a májam viszont nem tökéletes, talán a dohányzásról is leszokhatnék… Jön az orvos.

            Fél óra telt el, az elhelyezkedésem pedig bámulatosan megváltozott: az Eltávozás Házának tetején bújok meg a kémény mögött, mamát pedig takarom, amennyire lehet. A mellkasom úgy szorít, hogy nem tudok kiegyenesedni, a felső fogsorom hiányzik, a felkarom pedig vérzik. Igazán nem vagyok formában. Ehhez semmiképp. Még mindig nem hallok szirénát, pedig legalább fél óra eltelt már. Ennyire lecsökkentették volna a rendőrök létszámát? Bármikor ideérhetnek, és én nem tudom, mihez kezdjek. Fegyverem sincs, az alsó fogsorom koronás. Erőm pedig végképp elfogyott. Át kellene jutni a parkba, ott eltűnhetnénk. Lehet ennek az épületnek tűzlétrája?

            Legalább húsz percbe telt, míg leértünk mamával a tetőről. Bármennyire is idős volt és ijedt, neki jobban ment a lépcsőzés, mint nekem. Minden emeletnél meg kellett állnunk pihenni. És egyszer a félemeletnél is, akkor mama dereka görcsölt be. Senki nem vett észre minket. Gyanítom, hogy nem tudtak a tűzlétráról, hiszen időtlen idők óta nem égett le semmi. Majdnem lesegítettük egymást a tetőről, mire megérkezett egy rendőrhelikopter. Dobogó szívvel és zúgó füllel merevedtünk meg. Értelme ennek sem volt, hiszen egy hófehér, minimalista stílusú épület vékony lépcsőjén görnyedt össze két idős ember, és az egyik kezében még mindig egy keréknyi virág volt. A rend meglepett őrei szerencsére körbe sem néztek, azonnal az épületbe mentek. Négy órára, mikorra egy előző életben, az előző tervben reméltem, hogy végzünk, a mamával a középkori kivégzések szimulációban voltunk a parkban. Nem volt népszerű előadás, csak ketten néztük. Egy spanyolcsizma és kétféle mérgezés múlva megnyugodtam annyira, hogy kérdezni tudjak.

            A mama génjei nem feleltek meg a mieinknek. Ismeretlen életforma volt, legalább is a rémült orvos így gondolta. Kívülről olyan, mint mi. Belülről is - nagyjából. De mégis más. Más. Az ön mamája nem ember, legalább is nem olyan, mint ön, meg én. Ezeket sikította kattogó agyával a szegény fiatal orvos, majd elrohant értesíteni valakit. Valakit, aki átvállalja a felelősséget. A lépcsőforduló után tovább nem láthattam, mire gondol. Őszintén bevallva: aki akkor engem látott, ő sem észlelt gondolatot.

Lassan magamhoz tértem. A felolvasó már a harmadik listát szavalta fennhangon. A családom elszivárgott, mire visszaértem volna hozzájuk. Mama pedig ott ácsorgott, látszólag nem tudva semmiről. Azt mondta mikor közel értem hozzá, hogy ő ezt átgondolta, és tulajdonképpen nem akar meghalni. Ha nem muszáj. A régi szót használta: „meghalni”, ez valamit megváltoztatott bennem. Hirtelen ketten lettünk a tágas aulában. És az a rengeteg ajtó, lift, mind-mind lehetőség, hogy mégis megtámadják. Elé álltam, mintha reumás testemmel megvédhetném. Ekkor nagydarab ápolók jöttek. Pontosabban kettő. Mi is ketten voltunk, mégis túlerőnek éreztem. Összesen nem voltak annyi idősek, mint én. Nem hiszem, hogy végiggondoltam volna bármit is, csak az egyikük gyomrába belerohantam fejjel, ekkor vágtam meg a kezem véletlenül a karórájával, a másiknak –semmi nem lévén a kezem ügyében-, a felső fogsorom dobtam. Azt hiszem, felvágta az orrát. Meglepetésként érte őket a gondolat nélküli cselekedet, így egyiküknek sem akarózott követni minket. Gyalázatos menekülés volt az újrahasznosító részlegen keresztül, boncasztalok alatt bujkálva… Az eltávozottak és a gépek már nem árulhattak el minket.

            Kilencvennyolc éves vagyok, és a mamámmal élek. Megint. Elköltöztünk, álnevet vettünk fel. Ha muszáj érintkeznünk emberrel, akkor csak mama megy. Őt nem leplezhetik le. Élvezi, azt hiszem. Nekem nem hiányzik senki. Nem lett hír a mama idegenségéből, gondolom nem szerették volna felkavarni az állóvizet. Meg is értem. Lehet, hogy ő az egyedüli. Vagy pont ellenkezőleg: sokan vannak, hiszen eddig sem hallottunk egyről sem. Ugyanígy. Kérdéseimre mama azt mondta, ő nem tud semmiről. Emberként nevelték emberek. Talán kicsit többet beszéltek hozzá.