Novella. Gyerek vagyok, újra gyerek...

Zsebesek

            Csak anya meg ne tudja, végig ez járt a fejemben. Dobolt a szívem, nem hallottam semmit, a gombóc csak tágult a torkomban, a végén már alig kaptam levegőt. Csak anya meg ne tudja… Nem láttam semmit, csak a földet. Sáros lábnyomok: kisebbek, nagyobbak. Egyhelyben topogók, maszatolók és sárhullatók. De hallani mindent hallottam, a zúgó szívdobogáson túl hangosabb lett minden. Mélyebbek a hangok, és erősebbek a kiáltások. Az ablakon át vakítóan tűzött be a nap, rólam ömlött az izzadság, csöpögött bele a sáros léptek nyomába a padlón. Egy légy körözött felettem: dübörgött minden egyes szárnycsapása. Percek teltek el közben csöndben. Az idő megállt, minden bizonnyal. Csak anya meg ne tudja… A szégyenérzet égővé tette a bőrömet, a kezemben lévő zsák csak úgy sistergett. Alig tudtam tartani. A nagyobbak azt hitték, a súlya miatt, de nem így volt. Cipeltem én már az ötkilós húgomat is, fel a negyedik emeletre, erős voltam. Én egyébként erős voltam… Már az sem érdekelt, ha anya megtudja, csak legyen már vége. Le akartam szállni, és elfutni. Csak az a szempár nem engedett. Kamilla.

            Annyi idős volt, mint a bátyám. Vagyis, annyi, mint ő volt, amíg… Együtt jártak el hazulról. Emlékszem, anya akkor még nem engedett engem. Aztán megtörtént az. Kamilla egy év múlva hazajöhetett. Mégis sokáig nem tudtam közel kerülni hozzá. Pedig hogy vágytam a társaságára. Aztán egyszer megszólított egy erkélyről (valaki máséról, ők nem emeletes házban laktak), és elhívott a játszótérre. Este. Akkoriban anya már nem szólt bele, hova megyek. Aztán az egész gyűlés alatt rám sem nézett. Ahogy a többiek sem. Amikor végeztek, akkor kérdezte, hogy mi lett a szememmel. Monoklis volt. Azt mondtam neki, hogy nem számít. Hogy mondhattam volna, ott, a nagyok gyűlésén, hogy a húgom megdobott építőkockával? Sehogy. Kinevettek volna, és nem visznek magukkal. Zsebelni.

            Kamilláék buszokat jártak. Ismertem más gyerek-bandákat, akik aluljárókban, parkokban zsebeltek. Mi utasokat raboltunk. Azt mesélte a bevetés előtt, a buszmegállóban, hogy a sofőr is be van avatva, így vele nincs gond. Felszállunk, elővesszük a késeinket, elmondjuk, mit akarunk. A következő megálló épp elég messze van ahhoz, hogy végigérjünk. Azt mondta ne féljek, nem történik majd semmi. Nem mertem megkérdezni, hogy a bátyámmal is ilyet játszottak-e? És ha igen, akkor… Akkor mégis történhet rossz, ezt akartam kiabálni. Üvölteni akartam abba a gyönyörű arcba, hogy ne csinálják. De azok a jeges kék szemek a torkomra forrasztották a szavakat. Ahogy minden más rettegő fiúéra is, gondoltam, az első alkalommal. Biztos voltam benne. Ő tehetett mindenről…

            Egyszer csak vége lett. Éppen, mikor megkönnyebbültem attól a gondolattól, hogy soha nem fejeződik be ez az utazás. Itt vagyok, félek, de ennél rosszabb már nem lehet. Feladtam. És ekkor hirtelen fékezett a sofőr. Leszálltunk, és el kellett volna futnunk. Képtelen voltam rá, nem mozgott semmim. Már a szívemet sem hallottam verni. Nem tudtam, eztán mi lesz. Visszakívánkoztam a busz zárt biztonságába. Kamilla odaállt elém, valamit kiabálhatott, nem értettem. Meghúzta a fülem, és addig tekerte, amíg nem követtem. Így mehettünk végig utcákon, parkokon, mert mire körülnéztem, megint otthon voltunk. Felismertem a firkákat a falon, a lerobbantott kukát, és a padot, ahol mindezt elterveztük.

- Gyere velem, és vigyázz a zsákra – észre sem vettem, hogy még mindig a zsákot szorongatom. Pedig már a vér is kiment az ujjaimból, olyan fehérek lettek. Beértünk egy félig lerombolt raktár udvarába. Kamilla gondolkodás nélkül vágott át a törmelék-labirintuson. Követtem. A pincébe mentünk, az utolsó ajtó előtt megtorpant.

- Nem szólsz egy szót sem. És nem mozogsz, csak állsz valamelyik sarokban – bólintottam. Beléptünk. Óriási asztal állt középen, és rengeteg doboz a fal mellett. Kamilla intett, hogy öntsem a zsákot az asztalra. Többet nem nézett felém.

            Az egyik sarok nyirkosságába húzódtam, és nem mertem mozdulni. Még akkor sem, amikor elzsibbadt az egyik lábam. Megigézve figyeltem, ahogy izgatottan jön-megy. Először krétával számokat írt körben az asztalra. Aztán a zsákmányt terítette szét, hogy jól lásson mindent. És ezek után válogatásba kezdett. De nem úgy csoportosította a tárgyakat, ahogy egy fiú tette volna: az egyikbe a pénztárcák, a másikba az egyéb értékek, és a többi szemét… Ő körbetáncolta a számokat, simogatta még a zsebkendőket is, miközben a nyelvével a szája szélét nyalogatta, úgy koncentrált. És végül, nem tudom, mennyi idő után, nem maradt a kupacból semmi. A zsebek tartalma újra összeállt. De már név, életkor, lakóhely is volt szinte az összes csomag mellett, ugyanazzal a krétával mellévésve. És fényképek. Mindenkinél volt legalább egy. Megfakult fotók fiatalemberekről és lányokról, mosolygós gyerekekről, ölelkező párokról… Az asztal lapjából mindenki vidáman nézett fel a kincsei mellől. Egy elnagyolt vázlattal még az ülőhelyek is fel voltak melléjük rajzolva. Ez volt hát a cél. Újrateremtette ebben a dohos pincében a buszt. Mosolygott. Soha nem láttam ennél szebbet. Ekkor megbotlott, észrevett, és már újra a fakó tekintetével találkoztam.

- Szedj össze mindent, amit értékesnek gondolsz, és pakold bele a zsákba. A többihez ne nyúlj, és össze ne merd keverni. Addig én kimegyek megnézni, mennyi az idő. Ha végeztél, tűnj el. És erről egy szót sem.