Régebbi mesém, de elmondja, miért "karkatang"...

  Karkatáng

Pöttöm kis lények ők, alig nagyobbak egy babszemnél. A testük hófehér, mégis áttetsző, holdfényre, napfényre csillogó. Négy lábuk van, hosszú farkuk, amely csigában feltekeredik, de ha mászni kell, vagy kapaszkodni, nagyon jó szolgálatot nyújt. A fejük: leginkább olyan, mint egy apró gyíkfej, vagy sárkányfej. És úgy egészében apró sárkányoknak tűnhetnek. Vagy inkább gyerek-sárkányoknak, hiszen minden vonásuk finom és lágy. Ici-pici ébenfekete szemeikben ott van az egész éjszaka. A lakóhelyük egész életükben a fák sűrű lomkoronája, és érdes törzse.

Az első karkatáng történetét szeretném elmesélni. Az idők elején, mikor a napok még évekként teltek, és az évszakok olyan lassan következtek be, hogy korszakoknak hívták őket: az ember-fajta még csak arról beszélt, ami van, és nem emlékezett arra, ami volt. Nem tudta azt sem, hogy valami majd lehet. Akkor még nem voltak fák, csak óriási növények, és ágas-bogas, vastag törzsű, lombkoronás bokrok. A szél cibálta őket, a kövek összenyomták, áradások tépázták. Ebben a viszontagságos helyzetben még a saját ágaik sem tudták, merre nőjenek. Így aztán bizonytalan formájú, és felettébb sérülékeny volt valamennyi. De az egyik ilyen égbe nyúló bokor leghosszabb ágán volt egy ezüstösen csillogó levél. Begubózott ez a levél egy esős évszak után, és hosszú-hosszú ideig nem történt semmi. Egyszer, az első száraz hajnalban mégis mocorogni kezdett. Széltében, hosszában próbált nyújtózni, de végül felfeslett a csomag. Kibújt belőle egy ezüstös lény, és napfürdőt vett. Napokig ott maradt ezen az ágon, és szívta be a természet látványát, a napfényt, a föld páráját. Egy apró búb kezdett növekedni a hátán, amiről a karkatáng semmit sem tudott. Először csak bütyök volt, majd valamicskét nagyobb, és még nagyobb lett.

Az egyik, már-már kánikulai délben egy halk puffanást hallott valahonnan mélyen maga alól. Lenézett, és a földet vizsgálta, amire eddig (lássuk be) nem fordított túl sok időt. Egy túlérett gyümölcs hullott le a bokorról, és gurult tovább, egészen egy mélyedésig. Az erős földetéréstől szétnyílt, és feltárta érett magjainak százait. A karkatángot vonzotta ez a látvány. Késő-bíbor színű, nedves halom, amiben fekete apró szemek kandikáltak ki. Lemászott hát óvatosan, a mozgástól még idegen lábaival. Egyiket a másik után rakva, segítségül a farkát ügyesen kigömbölyítette, azzal kapaszkodott.  Nem volt egyszerű, és lassan haladt csak. Komoly erőfeszítésébe tellett minden egyes centiméter. Nem tudott egyenesen ereszkedni, volt, hogy egészen a túloldalig kellett elevickélnie, hogy kicsit lejjebb jusson, majd fordult vissza. Az egyik távolabbi ágról való kapaszkodás közben megcsúszott, és két emelettel lejjebb esett. Kifeslett a hátán lévő dudor. Ezt észre sem vette, mászott tovább. Amikor már majdnem az aljára ért, nem volt hova lépjen. Hát ugrott. Beleesett a magoktól hemzsegő petyhüdt gyümölcsbe. Majdnem elmerült, mégsem tett egy lépést sem a kijárat felé, vonzották a mag-csodák. Ezek a pöttöm kis valamik, amik még apró önmagánál is kisebbek, és mégis ott van bennük az élet. Megbabonázták.

Ekkor éktelen zsivajt hallott valahonnan a feje fölül, és abban a pillanatban éles csapások pusztították a gyümölcsöt. Nem látta a támadókat, csak a surrogást, füttyögést, és érezte, hogy taszigálják, tépkedik a gyümölccsel együtt: ki a gödörből, tovább, vissza, fel a magasba, megint vissza. Felfordították, visszafordították… Madarak voltak. Bizonyára éhesek lehettek, mert gyorsan dolgoztak. A karkatáng sem volt távol attól, hogy néhány ilyen csőrdöfésnél be ne kapják. De a szívének oly drága magok egyenként tűntek el a madár begyekben. Reszketett, félt, hiszen alig kis ideje mozdult meg először, és máris minden ügyességét össze kellett szednie, hogy kitérhessen a veszedelem elől. Mégis úgy érezte, hogy tennie kell valamit. Odaküzdötte magát az egyik maghoz, és erősen megragadta. Eztán nem tudta, mit tehetne még. Meg kell mentenie, gondolta. Hirtelen ötlettől vezérelve próbált utat törni magának, és a védelmezett magot távol vinni. Aztán majd tovább gondolkodik.          Szerencséjének is köszönhetően kijutott. A lábai a földön voltak. Minél messzebbre a veszedelemtől, ez volt az újabb gondolata. Tovább indult, tovább. Hátra sem nézett. Pedig az egyik madár észrevette, és elindult feléje. Lassan lépdelt hosszúkarmú lábain, és megállt előtte. Nagy, buta madárfejével közelebb hajolt, oldalra fordította, és a bal szemével vizsgálgatta a lényt. A karkatáng megérezte ezt. Hátrafordult, és nem mert mozdulni. Otthagyhatta volna a magot, amely csak lassította a mozgásban, és menthette volna a saját életét. Nem állítanám, hogy a gondolat nem fordult meg a fejében. Hiszen ez egy teljesen logikus gondolat, ha az ember egy apró karkatáng, miközben farkasszemet néz egy óriási madárral. De a gondolat még meg sem vettette magát a fejében, máris elhessegette. Úgy döntött, hogy nem hagyja.

És abban a pillanatban, amikor vége lett volna a magnak, és az első karkatángnak, hirtelen emelkedni kezdett a földtől. Nem a madár csőrében volt, hiszen az épp olyan ferde szemmel vizsgálta, ahogy eddig. Kellemes szellőt érzett a háta mögül, és egyre magasabban volt már. Repült. A hátán felfeslett gubóból szárnyak hajoltak elő, és ő csapkodta, verdeste, emelgette őket, ahogy az ellenséges madaraktól látta. Berepült a bokorba, ahol nem érhették el, és a zeg-zugokon át, ahol nemrég még lefelé mászott, most a túlsó oldalon tovarepült. Hátra sem nézett, csak szállt, szállt, egész napon át, és egész éjen át.

            Reggel megpihent egy mélyedésben, vigyázva, hogy a magasból ne látszódhasson. Nézegette a magot, vizsgálgatta. Nem látszott már olyan élettelinek. Fakó lett. A karkatáng nagyon fáradt volt, magához ölelte a védelmezettjét, és összegubózott aludni egyet. Majd másnap kigondolja, mi lenne a legjobb. Hosszút aludhatott, mert ahogy felkelt, újból sütött a nap. A magra pillantott, látta, hogy rosszabbul fest, mint eddig. Elkezdett ráncosodni. Veszik belőle az élet. Szomorú lett. Felkapta, és repült vele újból, napokon keresztül. A nyomában gomolygó esőfelhők egy gyönyörű szép vidéken érték el. Fekete föld volt alatta, és sugárzó kék ég fölötte. Leszállt a földre. Csenevész kis magjára pillantott, és könnyezett. Kockáztatta az életét, hogy megmentse, erre elpusztítja. Nem tudta, hogyan éleszthetné fel. Táplálék kell neki, ahogy önmagának szüksége van a napfényre. Próbált visszaemlékezni a bokorra. Ha onnét pottyant le, akkor a magja is olyan lesz, mint a bokor. Akinek ugyanúgy szüksége van a napra, de mégis mozdulatlanul áll a földben. Szinte biztos volt benne, hogy a föld az, ami megmentheti. És gödröt ásott a legfeketébb talajba, közel a folyóhoz, egy domb védelmében. Beletette a magot, de nem volt ereje ráhúzni azt a temérdek földet. Hogy fog elbírni azzal a hatalmas tömeggel ez a pici élet-kezdemény? Mégsincs más választása. Betemette a magot, és várt. Várt másnap, és várt harmadnap.

A sokadik ilyenen –üde tavaszi nap volt- nem tudott a betemetett lyuk körül tovább fel-alá mászkálni, várni. Hiszen neki szárnyai voltak. Képes volt repülni, ahogy a madarak, amiket napról napra látott a feje felett elsuhanni, és soha vissza nem térni. Felszállt. Először csak aprókat körözött a gödör felett, aztán nagyobbakat. Végül már nem is látta a patakpartot, domboldalt. Távolabbi tájak felett suhant el. Virágos mezőket látott, nagyobb vizeket, fajokat, amelyek nyüzsögtek. Napnyugatkor pedig visszarepült, haza, a betemetett gödréhez, és elmesélte, amiket tapasztalt. Mind, a virágos mezőket, a nagyobb vizeket, a fajokat, amelyek naphosszat nyüzsögnek. Kirepült a következő reggelen is. A nap utolsó sugarai mindig a földhöz suttogva érték. Nem telt el sok idő, hogy apró hajtás kezdjen kibújni a földből. És egyre erősebbé, és élettelibbé serkenjen. Így ment ez heteken keresztül. Napfelkeltekor kirepült a karkatáng, és napnyugatkor hazatért. Utána mesélt. De az egyik este valamilyen szokatlant látott. Egy kúszónövény fonta be, és szorította el az ő magból lett növényét. Amennyire látta az újholdas éjszakán, próbálta kiszabadítani. De másnap a nem alaposan kitépkedett növény újból behálózta. Most még erősebben, alaposabban elszorítva. Egy éjszaka már nem is volt elég a kiszabadításra. Hajnalban az első napsugárral nem repült el, hanem a földből próbálta kihúzkodni még az élősködő gyökereit is. A védence, meghálálva a gondoskodást új életre ébredt, a karkatáng nyugodt szívvel repült ki újból. Egy ideig minden ment tovább a régi kerékvágásban, de egy hazatéréskor szörnyű látvány fogadta a karkatángot. A cserjén alig maradt levél, a gyenge ágakon egy kövér hernyó heverészett. Éktelen haragra gerjedt, lerángatta a még mindig fél álomban lévő hernyót, aki a meglepetéstől tovacsúszott.

            Aznap a karkatáng nem mesélt, és másnap nem ment el repülni. Harmatot gyűjtött, azzal locsolgatta az élettelen növényt. Kitépkedett minden gazt körülötte, elűzte a pókot, aki hálót akart szőni, elgörgette a követ, aki elferdítette a szárát. Letépkedte az oldalhajtásokat, amiktől nem tudott volna kiemelkedni a többi növény közül. Estére jobban elfáradt, mint egy egész napi világlátás után. És mivel semmi újat nem látott, a saját szórakoztatására történeteket talált ki, azokat suttogta a vékonyka törzsbe. Mesélt helyekről, amiket máshol látott lényekkel népesített be. Veszedelmekről és csodákról, amelyek akár megtörténhettek. Élettelenekről, amelyek élőkké váltak. Másnap a fán új levél volt.

Így telt el egy-két év. A karkatáng nem repült többet, és naplemenetkor meséket suttogott az egyre növekvő fa törzsébe. Hiszen fa volt az, amelyet ápolt, óvott. Az első fa. Nyílegyenes törzse messze a legmagasabbra emelte a társainál. Gyönyörű, arányos lombkoronája dísze volt a földjének, amelyből táplálkozott. De a karkatáng estéről estére egyre fáradtabb lett. Büszke volt, és kimerült. A szárnyai elcsökevényesedtek, újra egy búbra emlékeztettek a hátán, mint születésekor. Meglepetésére az egyik hosszú eső utáni reggelen két-három levélgubóból új karkatángok születtek. Szárny nélkül. Nem is kellett volna nekik, hiszen egész napjukat a növekvő fa körüli szorgoskodással töltötték. Este pedig felváltva szőtték tovább a végtelen mese fonalát.

Ismét tovarepült az idő. Hatalmas fa lett a kis magból, ölnyi vastag törzzsel, levelek százaival. Madarak fészkeltek rajta, és egyiknek sem lett volna kedve karkatángot enni. Nélkülük nem lehetett volna ilyen királyi lakhelyük. Rengeteg mese volt már a fában, majd kicsattant tőlük. Egyszer a levelek halk suttogásba kezdtek -egymásnak meséltek. És az ütemes suttogás enyhe szellővé vált. Végigsöpört a földön. Szél lett. Először csak a fűszálak tetejét érte el, de egyre erősödött. A fa gyümölcsöt termett, és az egyik különösen hosszan készülődő levél-gumóból szárnyas karkatáng született. Tudta a feladatát, néhány napig sütkérezett a testvéreivel, míg megerősödött. Kibontotta a szárnyait, és vissza sem nézve a többiekre megkereste a magját. Felrepült vele a nap felé, tovább a domb másik oldalára. Megkezdte a saját történetét. És így ment ez eztán minden ősszel. Az első fa matuzsálemmé érett. Karkatángok százai sütkéreztek rajta a lenyugvó nap fényében, és mesélték egymásnak a meséiket. A levelek tovább adták a szélnek, és amikor már egész erdő nőtt ki a dombon innen és túl, megindult az élet igazában. Egy-egy kivételes ember értette a szél szavát, betöltötte a lelkét a történet, és tovább adta a másikaknak. Az emberek fogékonnyá váltak az „eleje-közepe-vége” történetekre, és ezeket keresték a saját életükben is. Emlékezni kezdtek a múltra, de még sok-sok idő telt el addig, hogy felfedezzék maguknak a jövőt. Eközben az első fa sok száz év múlva tiszteletet parancsolóan kidőlt. Egyetlen nyugodt reccsenés hallatszott. Ekkor már csak az első karkatáng volt vele. A földbe kerültek mindketten. Újból.

 Így született hát a mese. Egy össze-vissza bokorból, ami fát keltett életre. Egy aprócska lényből, aki ezt a fát felnevelte. És rengeteg történetből, amik elraktározódtak a fa évgyűrűiben. Ezeket a levelek, vagy a téli ágak remegése tovább suttogta az így születő szélnek. Aki azóta megállás nélkül meséli őket körbe-körbe a földgolyón.