Ez egy rejtvény. Szeretném, ha megfejtenétek.

A nagy rejtély (rejtvény)

A szálloda olyan volt, mint a felbolydult méhkas. Londinerek rohangáltak a lépcsőkön, a két portás pedig fejét összedugva tárgyalta az éjszaka eseményeit. A folyosókon ijedten beszélgettek a vendégek, a takarítónő kis csoportja némán várakozott. Kovács százados felsietett a lépcsőn, és belépett az egyik szobába, mely előtt előírás szerint egy rendőr posztolt. A bűnügyi technikus ekkor lépett ki a fürdőszobából.

- Négy-hat órája halott. Szúrt seb! Egyetlen egy szúrás, a szíve közepébe! – mondta Kovácsnak, és intett a hullaszállítóknak, hogy vihetik.

- Várjanak! – mondta Kovács, és a kád mellé lépett. Lenézett a sápadt arcra, melynek fehérségét még jobban kiemelte a vértől vörös víz. – Hol a fegyver?

A technikus megfordult. – Tényleg, hol a fegyver? – kérdezte ő is, majd fejét csóválva visszament a fürdőszobába.

Kováccsal ketten felforgatták a helységet, fegyvert nem találtak. Ekkor egy alacsony, bajuszos férfi állt meg a küszöbön.

- Hercule Poirot vagyok, mondta tört magyarsággal, és megemelte kalapját. A vak is láthatta, hogy ugyanúgy kopasz, ahogy azt megboldogult Agatha egykoron megírta. – Mi történt? – kérdezte.

- Örvendek Mösszijő Poaró! – mondta Kovács örömmel, és megszorította a feléje nyújtott kezet! – Gyilkosság! – jelentette ki magabiztosan. – Ami furcsa az ügyben, úgymond önnek való rejtély kedves Poaró, hogy az ajtó belülről volt zárva, az áldozatot pedig szíven szúrták. Egyetlen egy szúrással találták el a szíve közepét. Ami még nehezíti a dolgot, hogy az ablak is zárva volt, szintén belülről, és nem találjuk az eszközt, amivel a gyilkosságot elkövették.

Poirot lehajolt, és közelről is megvizsgálta a hullát. – Eh bien! – mondta sóhajtva, és a csak oroszul tudó Kovács igazat adott neki. – Harasó – mondta mosolyogva, majd cigarettával kínálta a kiváló detektívet.

- Uram! – lépett be az őrt álló rendőr a fürdőszobába – Colombo hadnagy várakozik a hallban. Beszélni szeretne önnel.

A százados kisietett, és örömmel üdvözölte a ballonkabátos hadnagyot. Míg a szoba felé sétáltak, neki is elmesélte a különleges bűnügyet, majd köszönetét fejezte ki a folyosón izgatottan várakozó kamerák előtt a feletteseinek, akik lehetővé tették számára, hogy ilyen nagyszerű és jó hírű rendőrökkel dolgozhasson együtt.

Most már hárman álltak a lassan megdermedő hulla mellett, és veszettül vakargatták a fejüket.

- Uraim! Scherlock Holmes vagyok! – lépett a furcsa kalapos detektív a fürdőbe, és nagyítójával vizsgálgatta az addigra jócskán összetaposott nyomokat. – Ez meghalt! – jelentette ki magabiztosan, és a többiek elismerően néztek rá.

- Gyilkosság – mondta Colombo, és körülnézett, hogy kit is gyanúsítson be, akire aztán két órás kérdez-felelek elteltével rásüti, hogy gyilkos. Poirot méregette, egyáltalán nem tetszett neki a szótlan kisöreg.

- Maga uram hol volt a gyilkosság ideje alatt? – tette fel az agyafúrt kérdést, hisz senki sem tudta, mikor történt a gyilkosság.

- Négy-hat órája tízóraiztam – felelte a kisöreg, majd ujjával a ballonkabát hajtókájára bökött.

- Én ön kedves uram?

- Én a feleségemmel voltam! – kiáltott fel a hadnagy, majd halkan hozzátette – Igaz, ezt nem tudom bizonyítani, mert őt még senki sem látta. 

Ekkor az egyik londíner zuhant be a fürdőszobába, arcán egy hatalmas monoklival, majd egy jól öltözött, nyakkendős, öltönyös férfi ugrott rá, és elegánsan pofán vágta még kétszer-háromszor. Aztán felemelkedett a ronggyá vert londiner mellől, megigazította haját és nyakkendőjét, bemutatkozott.

- Simon Templar vagyok, uraim! Az Angyal! – mondta megnyerő mosollyal.

Immáron öten próbálták kibogozni a rejtélyes bűnügyet, mely egy nem mindennapi gyilkosságnak álcázott bűnügy volt.

- Leszúrták, és nincs meg a fegyver! – hajtogatta Poirot.

- Az ajtó és az ablak belülről zárva, idegen nyomok nincsenek! – mondta Colombo.

- Gyilkosság volt, ehhez nem férhet kétség! – kiáltott fel egyszerre Kovács és Holmes.

Napok teltek el, az áldozat lassan megbüdösödött. Ám a kiváló detektívek nem mozdultak, hanem szürke kis agysejtjeiket dolgoztatva próbálták felgombolyítani a nem mindennapi bűnügy szálait.

És hét nap elteltével furcsa dolog történt.

Épp a halban gyülekeztek, hogy meghallgassák Hercule Poirot okfejtését a bűnügyről, amikor a küszöbön megjelent az egyik takarítónő, bizonyos Erzsike néni, született Hoppendoffer Zuárdné, és súgott valamit Kovács százados fülébe. Kovács először, mint aki nem hiszi el a hallottakat, megrázta a fejét, majd hosszan elgondolkodott. Aztán félrevonult a mesterdetektívekkel, és sokáig tanácskoztak, majd még egyszer felmentek a szobába és körülnéztek. Aztán intetek a hullaszállítóknak, hogy vihetik a már oszlásnak indult, büdös holttestet.

Majd elégedett arccal léptek ki a folyosóra, és az izgatottan várakozó újságíróknak részletesen beszámoltak nyomozásuk eredményéről. Az újságírók hangos tapsviharban törtek ki a beszámoló végén.

- Bravó, bravó! – hallatszott mindenfelől. Ők pedig emelt fővel vonulhattak végig a piros szőnyegen, hisz zsenialitásuk ismét a póri többség fölé emelte őket

A rejtélyt megfejtő Erzsike nénire a kutya sem volt kíváncsi, hisz azt sem tudták, hogy létezik, azt meg már pláne nem tudták, hogy mit is tett a bonyolult ügy megfejtése érdekében.

Úgyhogy Erzsike fogta a partvist, a rongyot a vödröt, és továbbra is tette a dolgát.

A detektívek pedig…, no de, az már egy másik történet.

Arra lennék kíváncsi, hogy szerintetek hogy halt meg az áldozat. Vagyis, mit súgott Erzsike a mesterdetektíveknek?