Vállamra vettem a táskámat, miközben végig az ő tekintetét követtem. Egy villanás se adta a jelét annak, hogy az elkövetkező másodpercekben támadni fog. Kezdtem elhinni, hogy nem is akar harcolni.

De olyan nem létezik…

Zoe, egyet jól jegyezz meg: sosem fognak sajnálni téged. Egy Synus ölni akar, nincs más célja. A mi dolgunk az, hogy megvédjük ezt a maroknyi embert a földön. El kell fojtanunk egy újabb háború kitörésének a lehetőségét. Az egyetlen, aki képes lenne egy negyedik világháborúra, az csak a Synus lehet.

Ismét felötlött bennem valami: nem mozdul. Vár. Nem is támad, pedig ott állok vele szemben, teljesen védtelenül.

-        Hol vannak a társak? – kérdeztem gúnyosan. Kicsit értetlenül nézett rám. – Akikre vársz… Hol vannak? Merre járnak? – kérdeztem, miközben tettetett gyanakvással végigkémleltem a környéket.

-        Egyedül vagyok – válaszolta tömören.

-        Velem te ne szórakozz! – ordítottam rá, miközben egy erőteljes rúgást küldtem a gyomrába. A bokámat megragadta, ezzel elhárítva a támadást, majd hátrált egy kicsit. Az a hülye, aki elsőnek támad – szól az ősi bölcsesség, de ez engem nem érdekelt. – Mi van, kölök?! – kérdeztem. Ökölbe szorítottam a kezemet, lábammal a fejét céloztam. – Nem akarsz megölni? – faggattam nevetve. Rezdületlen arccal kikerülte minden ütésemet. Kezdtem elveszteni az önkontrollomat. Az agyam csak egy feladatra koncentrált, megfeledkezve a Synusvadászat alapvető szabályairól, az áldozatok képességeiről, és mindenről, amire az ember azt mondja, „veszélyes”. Nem éreztem félelmet, nem láttam, nem hallottam. Mint egy őrült robot.

Széles vigyorral küldtem ellenfelem felé minden rúgást, és pofont. Mintha valami vidám játék lenne. És közben ott kínzott a lelkiismeret:

Nem szabad megölnöd. El kell engedned!

Nem hallgattam rá. Ha kell, én is belehalok, de ezt a Synust nem akartam életben hagyni. El akartam fojtani azt a gyötrő érzést, ami azóta bennem volt, mióta csak meg láttam. De talán ez az érzés nem engedte, hogy végezzek vele?

Nem tudtam beletörődni, hogy a férfi ellen semmi esélyem. A lehető legőrültebb gyilkolási lehetőségeket futtattam le az agyamban, mikor egy váratlan ötlettől vezérelve megragadtam a vállát, hogy a telefonház üvegablakán áthajíthassam. Természetesen ezt is elhárította, és a csuklómat lefogva a falhoz szorított.

-        Tessék… nyertél – mondtam gúnyos vigyorral. – Szétdarabolsz, vagy csak addig kínzol azzal az idióta sipákolással, amíg meg nem őrülök? – befogta a számat, szemében düh villant fel. A kisgyerekes sértődöttséget tükröző íriszek egyre inkább emlékeztettek valami régi, elfeledett emlékre. Ismét úrrá lett rajtam az a kellemetlen érzés.

-        Nincs kedved abbahagyni? – kérdezte halkan. Kezét leemelte a számról, de a csuklómat még mindig nem engedte el. Az egész kisugárzása idegen volt számomra. Azt tudtam, hogy minden Synus különc… De ő még annál is furcsább volt. A megjelenése átlagosnak mondható, az arcvonásaiban semmi különlegest nem észleltem.

Hirtelen eszembe jutott előbbi viselkedésem. Mintha nem is én lettem volna… Ilyen még sosem fordult elő velem.

-        Furcsa, ugye? – kérdezte rémült arcomat látva. – Milyen érzés robotnak lenni?

-        Engedj el! – sziszegtem. Megszorította a csuklómat, és mélyen a szemembe nézett.

-        Semmi kedvem gyilkolni – mondta dühösen. – Hiába próbálkozol, nem tudsz engem megölni. Úgyhogy most vagy szabadon engedsz…

-        Különben mi lesz? – kérdeztem. – Az előbb azt mondtad, nem akarsz megölni.

-        Akadékoskodsz, mint mindig – jegyezte meg egy gúnyos félmosollyal.

-        Mint mindig? Hogy érted ezt? – kérdeztem. Egyre rémisztőbb volt számomra az egész. Mint egy rémálom…

-        Hagyjuk most ezt – mondta. Megérintette a szemem jobb sarkát, száját keserű mosolyra húzta. - Viszlát…

-        Elmész? – kérdeztem kétségbeesetten.

-        Mondd azt, hogy feladtad.

-        Ha feladom, akkor engem… engem… - kérdőn rám nézett. Be sem kellett fejeznem a mondatot. A kabátzsebében kezdett matatni.

-        Remélem, ez elég lesz alibinek – mondta, majd egy átlátszó üvegcsét gyűrt a kezembe. A táskát lekapta a vállamról, és a sinus-hang segítségével kicsit rontott az állapotán. – Maradj itt, egy cseppet igyál belőle, és hívd a központot!

-        Azt hiszed, itt ezen a helyen nem látják, hogy mi itt trécselünk? – akadékoskodtam.

-        Még az elején rövidzárlatot okoztam a kameráknak – az, ami a pillanatnyi halláskárosulásomat okozta, keményebb csapás volt, mint gondoltam volna.

-        És hogy a francba bízzak meg benned? – kérdeztem ingerülten. – Meg akarsz mérgezni?!

-        Nem. Ezért mondtam, hogy csak egyetlen cseppet igyál! – a vállamra tette a kezét. – Ha meg akarnálak ölni, most tenném meg, szemtől szemben, mindenki előtt. Érted?

Ilyen nincs… miért ilyen jó hozzám?

-        Olyan lesz, mintha egy Synus végigvezette volna benned a 3 gigahertzet – mondta komoran. – Nem lesz kellemes, ezért óvatosan bánj vele! – folytatta aggódó hangon. Egy szomorú mosollyal az arcán elköszönt. Némán figyeltem, ahogy alakja egyre távolodik tőlem.

-        Legalább a neved mondd meg! – kiáltottam utána.

-        Elég, ha a tiédet tudom! – jött a flegma válasz. Egy percig még értetlenül néztem utána, majd a fiolával a kezemben az egyik sikátorba indultam.

Rá kellett jönnöm, hogy tíz év alatt a naivitásomat nem tudtam leküzdeni.

Gyenge vagyok…

-        A pulzusa rendben.

Ezt a rideg, női hangot jól ismertem. Inkább nem mertem kinyitni a szememet, nehogy az orvosnak programozott android valami csúnya műtétet végezzen rajtam. Úgy tettem, mintha aludnék, és kivártam, amíg kimondja, hogy az állapotom stabilizálódott.

-        Mintát veszek a véréből – közölte érzéketlenül, miközben nyolc karjával – amikben egy-egy orvosi eszközt tartott – nem túl biztatóan zörgött.

Lényegében azt tettem, amit az ipse mondott. Beültem egy sikátorba, kicsit még rontottam a külsőm állapotán egy-két kényelmes trükkel, majd ittam egyetlen cseppet abból a löttyből, amit adott nekem. Mintha lejegelték volna a torkomat valami meghatározatlan ízű cuccal… nem volt egy kellemes élmény, sőt: utáltam. Egyből benyomtam a vészhívót – amit majdnem hazavágott a kedves kis „mindent kiiktató” támadásával -, és utána jött a meglepetés… Nem tudom, milyen, mikor egy embert kifeszítenek egy padra, és szétvágják a testét, de ez erősen hasonlíthatott ahhoz. Szédültem, sípolt a fülem, a végtagjaimon szétdurrantak az erek, felszakadt a bőröm. A fájdalom pedig erősebb volt, mint akármelyik Synus támadás. Ott helyben lemondtam minden olyan tervemről, ami az életemről szólt volna. Aztán nem bírtam tovább, és eszméletemet vesztettem.

Túléltem… Mégsem akart megölni ezek szerint. De többet ilyet nem csinálok, az biztos!

A derekamba enyhe fájdalom hasított. Lassan végigterjedt az egész testemen… Habár a szérum hatása elmúlt, az idegeim még nem heverték ki teljesen a támadást.

-        Kapcsolja ki az idegrendszerét, hogy ne gátoljon a munkában! – köszönöm szépen. Azt mindig is tudtam, hogy az orvosandroidok minden pácienst a maguk fajtájának néznek, de ez az IQ szint irigylésre méltó volt! – Kíván felajánlani a gerincvelőjéből?

-        Nem! – kiáltottam fel rémülten. Szemeim kipattantak, az első látvány igazi élmény volt: a kicsivel vastagabb tű kitartóan közelített felém. Legurultam az ágyról, és a lehető legmesszebb próbáltam kerülni orvosomtól, akinek neonkék szeme abban a pillanatban pirosra váltott. Az ajtóhoz rohantam. – Ki volt az az állat, aki közveszélyes páciens kezelésére állította be?! – reméltem, folyamatos dörömbölésem nem nyomta el a hangomat.

-        Zoe, felébredtél? – hallottam egyik munkatársam hangját az ajtó melletti hangszóróból.

-        Carlos, engedj ki! Most!

-        Mi van?

-        Nem akarok adni se vért, de még a gerincvelőmet sem szándékozom megosztani! Engedj ki!

-        Pihenned kéne…

-        Kitépem mind a hat hajszáladat abból az üres fejedből, ha nem engedsz ki most rögtön!

-        Elég frusztrált vagy – szólt aggódva. – Az android már lelkisegély-üzemmódra is képes.

-        Ez a gép itt mögöttem meg akar ölni! – hátrapillantottam. A robot és énköztem csupán egyetlen méter volt. A rémületből enyhe pánikba estem át.

-        Most kaptam a hírt, miszerint egy betegnek májdonorra van szüksége – mondta ijesztő higgadtsággal. – Vehetek szövetmintát egy mesterséges szerv elkészítéséhez?

-        Carlos, engedj ki! Sírva kérlek!

-        Már depressziós is vagy? Beszéljünk róla!

-        Beszélünk róla, de személyesen, értetted?! – elfutottam az ajtó mellől. Az android villódzó vörös szemekkel követett, miközben nyolc csápjával kaszálta a levegőt.

-        Adna nekem szövetmintát…

-        Nem, nem adok! Kikapcsolni! Kikapcsolni! – utasítottam.

-        Érvénytelen parancsszó.

-        A páciens egészséges! – ordítottam. – Kikapcsolni!

-        Érvénytelen parancsszó.

-        Rohadj meg! – tudtam, hogy nem szabad az androidnak rohanni, mivel a megtámadott felületbe összpontosítja a 220-at. Praktikus sokkoló, elmegyógyintézetbeliek nevelésére.

-        „Kijelentkezés… Beállítások mentése… A rendszer leáll” - a bekattant gép megdermedt, vörös szeme visszaváltott eredeti színébe, majd az is kimúlt. Az orvosi szoba ajtajában a helyi bika – tisztességesebb nevén – Carlos Brown állt.

-        Ez kemény menet volt – mondta halkan, majd kiejtette kezéből a sokkoló pisztolyt, ami az efféle meggárgyult gépek ártalmatlanítására szolgált. – De megmenekültél végülis, és most…

-        Haza megyek – jelentettem ki, mielőtt bármilyen ágyba hívogatós szöveggel előjöhetett volna, amiket már kívülről fújok. – Egyedül – tettem hozzá nyomatékosan.

-        De a nevelőd…

-        Rosszul vagyok, sokkos az állapotom, holnap beszélek vele – vágtam közbe, majd kisiettem az épületből.

Habár rosszul nem voltam, a sokkos állapottal nem hazudtam sokat. Az android hirtelen támadása is mélyen érintett, még az is megfordult a fejemben, hogy valaki egy vírussal ellenem hangolta. De paranoiás gondolatomat azzal tudtam magyarázni, hogy a fiolát nem biztos, hogy jól eldobtam… Ki tudja. Lehet, hogy megjöttek a laborból az eredmények, és most szépen el akarnak tenni láb alól. Az is megeshet, hogy látták, mikor elengedtem a férfit. Minden megtörténhet. Számolnom kellett azzal a ténnyel, hogy még a legkedvesebb munkatársam is belémereszthet egy sorozatot ezek után.

Itt volt az ideje szigorítani a lakásom biztonsági rendszerén.

***

Nem tudtam aludni. Egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből azt a férfit. Ha becsuktam a szememet, eszembe jutott az a szívbe markoló tekintet, amikor először meglátott.

Ki vagy te?

Belebújtam az ágy fejénél halmozódó plüssökbe, mintha el akartam volna rejtőzni valami elől. Újabb halvány kép jutott eszembe erről, ami ismét emlékezésre késztetett. Nem akartam visszatekinteni a múltba. Féltem tőle. Így is elég gyenge lábakon álltam, és, ha tudni is fogom, hogy a szüleim halálával mi mindent veszítettem, talán bele is őrülök.

Igen, gyáva vagyok. Nem merek szembenézni a fájdalommal… Talán pont ez a félelem faragott engem ilyen érzéketlen tuskóvá.

És most ez a férfi valamivel előidézte azt, amitől a legjobban féltem: a múltat. A múlttal együtt érzelmeket csikar ki belőlem.

A hátamra fordultam. A plafonon kék és ezüst fénypöttyök tűntek fel, és halványodtak el. Nyilván azért kapcsolta be drága mesterséges intelligenciával rendelkező otthonom, mert ez általában – ha nem is derít jobb kedvre – eltereli a gondolataimat. De most nem érte el vele célját. Csak még letargikusabb állapotba kerültem, főleg, hogy az ezüst fénypontokról a Synus szeme jutott eszembe.

A lávalámpa is felkapcsolódott. A fehér folyadékban fémes színű buborékok lebegtek. Miért akar ennyire felvidítani egy robot? Kötelességből, vagy az évek folyamán megtanult érezni? Fogalmam sem volt róla. Ha tudna beszélni, megkérdezném, de ez csak egy néma gép. Máshogy nem is tud beszélni, csak ezekkel az apró kis gesztusokkal. Ez halvány mosolyt csalt az arcomra. Legalább az otthonomban nem kell félnem. Itt el lehetek a saját kis világomban úgy, ahogy én szeretném.

Kezemben megakadt plüssgyűjteményem legkedvesebb darabja. Fekete bundája teljesen újnak tűnt, hűséges mélykék szemei visszaverték a lávalámpa fényét. Szép kis kutya volt. Terveztem, hogy gyűjteményemtől lassacskán megválok, de ezt az egyet mindenképpen meg akarom tartani. Hosszú, lógó fülét legyezgettem. Habár a pofájára varrt örök mosoly ott virult, a szemében szomorúságot láttam. Magamhoz öleltem, és az oldalamra fordultam.

A szemközti toronyházban alig-alig égtek a lámpák. Későre járt már, talán az egész nyugati szektor aludt rajtam kívül azon az éjszakán. Néhány hidroautó el-elsuhant az épületek között, de több életjelet nem nagyon adott a környék.

A szomszéd épület tetején ismerős alak tűnt fel. A sötétben nem láttam az arcát, de az előtte táncoló ezüst fényből egyből tudtam, ki az. Az ablakhoz léptem. Nem képzelődtem, a férfi tényleg ott ült. Lábam megindult, az előszobában megnyomtam a lift gyorshívó gombját. Mire bezártam az ajtót, a fülke nyitva várt rám. A célállomás a tető volt.

Még az a pár másodperc is soknak tűnt abban a pillanatban. Kirohantam a liftből, és olyan közel mentem a tető széléhez, amennyire csak a tériszonyom engedte.

Kicsit hűvös volt az idő. Fehér selyem hálóruhám alá is beférkőzött a hideg légáramlat. A férfi még mindig ott ült. Két ezüst foltot láttam a fejénél, amiből arra következtettem, hogy észrevett engem. Nem mertem megszólítani, lehet, hogy meg se hallja. Sok kérdésem lett volna hozzá. Egyre jobban érdekelt, miért olyan ismerős nekem, hiába féltem a múltamtól. Integettem neki. Egy íves karmozdulattal visszaköszönt, majd elengedte az ezüst fénygömböt.

A kis labda lebegve áthaladt a két épület között. Sejtelmes, kissé szomorkás zenét hallottam belőle. Ismerős volt minden egyes hangja a dallamnak. A kezembe repült a gömb, közepében tisztán láttam a lágyan mozgó sinus-hullámokat, melyek közül egy-egy kitört a burokból, hogy láthatatlan hangként repüljön tovább a városba. Kérdőn felpillantottam. A férfi eltűnt, mintha ott se lett volna, csupán a zenélő labda maradt.

Egy darabig némán álldogáltam, majd feleszmélve kábulatomból visszasiettem a lifthez, és a kilencvenhetedik emeletre mentem.

A szobámban még mindig égett a lávalámpa. Az éjjeliszekrényemre letettem a gömböt, ami szüntelenül ugyanazt a zenét játszotta. Fájó szívvel vettem észre, hogy a kis labda veszített méretéből. Az utolsó hang is egyszer kiszökik belőle, és a dal már csak emlék marad. Mintha ezzel is mondani akart volna valamit az a Synus.

Ahogy a zenét hallgattam, ürességet éreztem magamban. Nem tudtam, hogy lehet kitölteni. Valami még hiányzott ahhoz, hogy ez a pillanat teljessé váljon. Abban a percben a magány a legnyomasztóbb érzéssé vált a szememben. Sokáig néztem ezüst fénybe öltöztetett szobámat. Egy rég elfeledett énem rajzolódott ki lassan. Még nem tudtam pontosan, mi az, de rájöttem, mire akart emlékeztetni az a férfi: az igazi Zoe Shiroira…

folyt. köv.