Sietősen rángatta fel a csukló fölött érő glaszé kesztyűjét, és türelmetlenül bíbelődött a sok, sok kicsi gombocskával, míg ez a fontos kellék feszesen nem simult reá.

A Lónyai utcai polgárlakás fényűzéséből ezt a kis fészket elrabolta magának. Itt minden,minden, úgy volt mint azelőtt. Még a rozmaring illat is!A valamikor volt leányszoba  fénye is, amit a fehérre pácolt,lakkozott bútorok felragyogtak, ha a friss  szellővel egy két napsugár is besurrant a tárt ablakszárnyakon. Az öltöző asztalon is olyan színes kavalkád volt, mint azelőtt. A házassága előtt. Rebbenő ujjakkal simított egy két rakoncátlan fürttőt a divatos frizurájához, ami tökéletes műremek, a fejtetőre halmozott hajzuhatagából formált, konty volt. Elégedetten nézegette a tükröződő képet, annak a 22 éves asszonynak a képét, amit mutatott a becsben tartott bútordarab. Fehér madeira blúz és a pasztell ripsz szoknya öv csokorral. Eddig csak feketét vett magára. Egy év gyászban, mert akkor tájt, jött az a tábori levél. A doberdói fronton hősi halált halt. Utána már csak, úgy használta az ura nevét özvegy Zednikné.

Lábujjhegyre perdült és egy két riszáló mozdulattal a helyére parancsolta a tornűrjét, ez nagyszerűen kihangsúlyozta a míderbe préselt derekát és csípőjét. Két karjának majdnem ájtatos mozdulatával emelte a fejére a széles karimájú csipke kalapot. Elbűvölőnek érezte magát, és vágyódva gondolt arra a két lángolva ragyogó szempárra, ahonnan elragadtatott pillantások perzselték. A lakás délutáni fülledt álmos bágyadtsága, hirtelen zaklatott életjeleket adott. Több ajtón keresztül is érzékelte valahol a gyermeksírást, a dajka csucsujgató szavát, az ebédlő felől az anyja, a Méltósága egrecíroztató hangsúlyt hordozó parancsszavait.

Jó ég, már ozsonnára terítenek!

Finom ívű fülecskéje felfogta a porcelánok ütődésének diszkrét csörrenését, az ezüst kanalak rezzenését.

Egyenesen kiviharzott az ebédlőbe, parfümje üde illatát hagyva maga után, megzavarva, a frissen sült bukták, linzerek párolgásának, a tea aromás gőzével kötött, titkos harmóniáját.

Édes Mama, sietnem kell!- lehelte csókjai közben, az anyja homlokának és fekete csipkekesztyűs kézfejének. Gyorsan perdült a pufók Murillo angyalát formázó kisfiához, és a dundi kacsók is meg kapták a puszicskájukat.

Egy gyors mozdulat, napernyő a hónalja alatt. A parányi selyem cipőcskék, szökdelve iramodnak lefelé a márvány erezetű lépcsőn. A boltíves kapu hűvösségéből, káprázó pillantással lép ki, az utca, forró légáramlatába. A gázlámpa alatt már ott várja a nyitott konflis, az ezüst kilincs,a feketelakk ajtón már nyitásra tárult, a gavallér már nyújtja segítő kezét a beszálláshoz.

A Stefániára kérem, mordul oda a hajtónak a lovag. Megfeszülnek, a hámok és szíjak ölelésében a lovak izmai, gondozott sörényük a mozgásukkal összhangban libbennek, miközben behajtanak a Calvin tér forgatagába.

                                                                   *

Rendezgetek, hiába bealkonyodik, már, mint nekem. Öregszem. Kezembe akadt egy eldugott sarokból egy intarziás ládika.A Dédi levelei, színevesztett dagerotipíák, fényképek, szalaggal csokorba kötött,

cirkalmas, lila itt-ott sárgásba fakult, betűkkel címzett levelek. Kornélia Úrhölgynek vagy bizalmasan Drágám, Nellikém!

Hát persze, hogy mesélt neki a Gyuláról.

A tündér lovag, Krúdy Gyula!

Volt egy liezon, mondta belepirulva, huncutkás mosollyal.

Amit aztán nyugtáztam s elkezdtem oknyomozásként kezelni,

s olvastam, míg a varázsa el nem ért. Olvastam, míg bele nem szerettem. Olvastam, sokszor és később is, mikor úgy gondoltam, az élet kiégetett,s akkor már értőn és beleérzőn.

Szindbád, a hajós, a magányos utazó. Ott van bizony a sorokba szőve Krúdy nyughatatlan szelleme, férfiszóló és női hangok zeneműve, az örök idő festménye, vizuális kompozíció, tájakra, utcákra, szobákra, életre, halálra. A mese ejtett rabul... Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat, színes nyomatként raktározza az emlékezet... többszólamú, fátyolos közlése mögött akkor éreztem meg a férfias szemérmet. Mit akar Szindbád? Elsősorban élni, minden életközegben benne lenni - tájban, nőben, tárgyban, az ételek jó ízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos kertjeiben... Nem hagy maga után mást csak a pillanat szétroncsolt emlékműveit.

Szindbád, tündérmesék lovagja lét és nemlét határán bolyongva keresi az élet értelmét. Az organikusan átlényegülő természetben, érzéki örömökben, kulináris élvezetekben véli megragadni a szépséget. Életre kelnek emlékei: megbarnult fényképek, elszáradt virágok, elsárgult szerelmeslevelek. Sorra látja a szívének kedves asszonyokat: Florentint, Lenkét, Fruzsinát, a kis virágáruslányt és a többieket. Felrémlik, hogyan mesélt a diszkrét Vendelin pincér a feleségéről velős csont és fácánsült között, s hogyan átkozta az ismeretlen urat - őt, Szindbádot -, aki megszöktette és az öngyilkosságba hajszolta az asszonyt. Szindbádot autonóm szelleme, tökéletességvágyó keresése nem engedi egyetlen nő tartós szerelmében megállapodni.

Sokáig emésztgettem ezeket az idézet sorokat, magától Krúdytól kiragadva..

 „Nagyon jók voltak hozzám a nők, mert sohasem szerettek… Senki nem volt kíváncsi arra, hogy mit hordok a kabátom alatt.”

Máshol így kezdődik egy monológja:

" Isten áldjon meg benneteket, drága jó nők, asszonyok és szüzek, grófnék, kereskedőnék és félbolond zsidónék, akik remegő ajakkal, hitetlen mosollyal, de vágyakozó, elámult szívvel hallgatták, ha Szindbád jókedvében, halkított hangon, mintha csak a maga mulattatására tenné: tele hazudta a fejeket, a lelkeket, a szíveket hangulatokkal, színekkel, elgondolkozásra való szavakkal... Olykor ablakon ugrott ki elátkozott kastélyokból, és hazamenet egy másik nőért sírt. Máskor szinte kábultan, az arató mit sem látó szemével járt közöttük, egyformán nyúlt a tearózsa után és az útszéli bogáncsért, és reggelre elfelejtette a neveket – elfelejtette hangjukat, amelybe szinte egész életüket öntötték –, elfelejtette végtelen önfeláldozásukat, a veszélyeket, amelyeknek magukat alávetették, és különös, drága esküvésüket, amelyet egy szent barát gyakorlottságával vett ki Szindbád belőlük. Mind esküdtek boldogan a szerelmi órában... Igazán mindegy, hogy volt-e egyetlenegy is, aki megtartotta esküvését? És ó, hányszor kínálták ékszereiket, pártfogásukat, jövő életüket."

Így vall magáról Szindbád és így is élt Krúdy! Az majdnem évtizedekkel idősebb és korán elhagyott-írónő, első feleséggel, és a ténylegesen 24 évvel, fiatalabb másodikkal, a romantikus lányszöktetés után a Margitszigeti szállodában és az óbudai ódon házban. Így élt, a szeretőből avanzsált anyóssal és a sok névtelen, meghódított asszonnyal tarkított, fülledt éjszakákon át, az igazi bohém!

Gavallér volt és rémesen elszegényedetten,ma,valahogy, úgy gondolnánk korai halált halt, mikor 55éves korában megállt a sok vihart és gyönyört  átélt,megviselt szíve.

 Kort hadd idézzem fel egy Zerkovitz nótával. ami a Siófoki nyári társasági élet kedvence volt, akkor időtájt, Krúdival együtt!