A szeretőm nem jött a megadott időpontban azzal a busszal, amit megbeszéltünk. A következővel sem... Közben a férjem hívott, hogy már másnap hazajön a konferenciáról... Kiborultam már az ő hívásától is. Aztán meg ő nem jött... teljesen kész voltam, szomorúnak és becsapottnak éreztem magam.

Arra jutottam, hogy abba hell hagynom, hogy szakítok, mert megöl ez az egész.
Hazajöttem. Sírni tudtam volna vezetés közben, de nem szabadott... Azért nem kockáztatom az életem senki miatt. Az út sötét volt és kanyargós, így is átsodródtam folyton a másik sávba. Már évek óta nem vezettem erre.
Itthon egy levél várt a szeretőmtől, fél háromkor írta, hogy most indult csak és igyekszik. Persze, hogy nem ért oda a négyórási találkozóra... Nincs mobilja, mert utálja. Az otthoni telefonját már akkor hívtam, amikor a busznál nem volt ott. Persze senki sem vette fel. Se ő, se a gyerekek. Ötkor indultam haza Találkozóvárosból, tankoltam valamennyit, mert alig volt benzin. Itthon várt az a levél. Tudtam, hogy valahol úton van. Hétkor telefonált, hogy Messzivárosban van.

Láttam, hogy bőven van még időm, ezért finom meleg vacsorát készítettem, amit gyanítottam, hogy a gyerekek biztosan szeretni fognak. Hiába na, nem tudom leküzdeni magamban a gondoskodó énemet. És tudtam, hogy nekem is jólesne, ha ilyen hosszú utazás után meleg élettel várnak. Amíg a vanília és citromillatú tészta illatozott a sütőben, gyorsan elmentem fürödni. 
Akkor még nem tudtam, hogy az utolsó Itthonvárosba induló gyorsjáratot fél órája lekéste. Ezért megnéztem a neten, hogy mikor ér be az a busz, de azzal sem jött. Itthonvárosban is vártam egy órát. Persze nem kellett volna, ha hallgatok rá, és megvárom, hogy hívjon egy fülkéből, hogy mikor érkeznek be. De eléje akartam menni, mert minden perc számít. - Ezt nem is tudja. - Aztán tízkor hazajöttem. Tizenegykor telefonált, hogy Kukutyinban vannak és nincs több busz sehová. Mondtam, hogy megyek értük. Sosem voltam arra egyedül, vittem térképet. Egy helyen meg is álltam tájékozódni, mert becsapós volt. Körülbelül harminc kilométer lehet Itthonvárostól Kukutyin. Egy kocsi sem volt az úton rajtam kívül. Nem tudtam, hogy hol lehet a buszváró Kukutyinban. Az volt a szerencse, hogy nem valami mellékutcában volt, hanem az út két oldalán, miként a falvakban is szokott lenni. Végig énekeltem az úton a kocsiban, hogy ne aludjak el, és aggódtam, hogy kitartson a benzin. Amint beértem a kisvárosba, azonnal megláttam őket. Visszafelé a gyerekek énekeltek. Éjfél után valamivel már itthon is voltunk. Azon csodálkozott, hogy nem szúrtam le, hogy ennyi galibával járt az érkezése. Akkor is eljött volna, ha csak reggel ér ide és csak annyit tud mondani, hogy :
- Szia Szerelmem! - csak, hogy lásson végre.

Szóval itthon... meleg vacsorával vártam őket... Micsoda meglepődés váltott ki! Hogy én még erre is képes vagyok... Nekem ez természetes. Már egyértelmű volt, hogy van férjem, eddig nem tudtam, hogy mennyit tudnak az igazságból a gyerekei, de jobb így, hogy legalább előttük nem kell titkolóznom. A gyerekeket felküldtem az én szobámba lepakolni, mi addig összefonódtunk a konyhában. Régóta külön hálószobánk van a férjemmel. Annyira álmos voltam már kora délután, de nem mertem aludni, mert nem tudtam, hogy mi lehet velük, így akkor már tényleg alig álltam a lábamon.

Mivel valamelyik gyerek mindig ott volt, és amikor már harmadszorra rebbentünk szét, mint rajtakapott tinik, mondtam, hogy hozzon be velem fát a fáskamrából. Elég sokáig tartott... Csak ölelt és ölelt és az orromhoz dugta az övét és nézett és összekócolt. Mondtam, hogy összetöri az orrom. Mintha a szemével is be akart volna fogadni...
Minden pillanatban ölelt, amikor ketten voltunk. Minden percben. Jól összekócoltam én is, győztük rendezni a hajunkat, amikor rajtakaptak. A nyakába fontam a karom, és az arcom a hajába fúrtam, ahogy ő is az enyémbe. A csípőm hozzá nyomtam miközben a kezével mohón feltérképezett... Éreztem a keménységét... Minden porcikám izzott már... 

Sorra elmentek a gyerekek fürdeni... Elrendeztem őket, és vártuk, hogy lefeküdjenek. 
Olyan fél kettő körül aludtak el. 
Lekapcsoltam a lámpát, de túl sötét lett, kellett egy kis fény, hogy lássuk egymást...
A keze türelmetlenül fedezett fel újra, éreztem a mohóságát... 
Sokkal jobb volt ez a mostani a szeretkezés, mint a múltkoriak. Sokkal több érzés volt benne. Nem tudom miért. Engem még sosem szerettek így... hogy az utójáték nem a zuhany, hanem további ölelés. És amikor a végén megcsókolt, akkor összegződött bennem az egész, és éreztem, hogy mennyire szeret, nem is álmodtam erről...

Utána mondta, hogy aludnom kell, mert másnap is vezetni fogok, és nehogy karambolozzak. Nagyon veszélyes kialvatlanul vezetni. Én meg kérdem: 
-Miért, hiányoznék? 
Erre ő: 
- Hülye vagy. 
Néha a hülye vagy, sokkal többet jelent, mint bármi. Annyira jó volt, teljesen elégedett voltam.

A szeretőm rá sem gyújtott, amíg együtt voltunk. Egyszer sem. Azt mondta, hogy jó hatással vagyok rá, mert nem is akart rágyújtani. És le akar szokni. És azt hiszem, hogy féltékeny... Mindenkire kivéve a férjemre. Kérdeztem is, hogy miért pont arra nem, akire kéne, és azt mondta, hogy ő tudja, hogy ki számít. Ezzel be is vallotta, hogy az, pedig előtte tagadta. Én eddig nem hittem el, hogy szeret. Élvezem, hogy féltékeny, hogy állandóan simogat, ahogy meglepődik, amikor valami jót teszek neki. Néha azt hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki önzetlenül akar jót neki. Na jó, nem teljesen önzetlen, de... szeretem kényeztetni. Jól elrontottam ezt már az elején, hogy így kiadtam magam és nem taktikáztam, mint rendes nőhöz illik. Most már mindegy. Jobban szeretem ezt így őszintén, még ha "hátrányos" helyzetbe is kerülök emiatt. Képtelen vagyok játszani az érzéseivel... Remélem, hogy így is érzi bennem az ősasszonyt... 
És láttam a szemét, amikor odaadtam neki a fűszermagokat, amit neki gyűjtöttem a nyáron... a kedvence... és amikor rájött, hogy ugyanaz a szárított fűszer van a dobozban, légmentesen lezárva. Direkt neki... először próbálkoztam ilyesmivel. 

Másnap korán ébredtem. Ő meg úgy horkolt, hogy nem tudtam igazán visszaaludni. Inkább csak gyönyörködtem benne. Lassan felébredt mindenki, a gyerekek reggeliztek és tizenegykor indultunk. A kocsiban, amíg vártunk rá a gyerekekkel, amíg ő fizette a tankolást... valahogy felkerült a téma, hogy férjnél vagyok... én mondtam nekik, hogy még nem bukhatok le, mert akkor az apjuk nagy bajba kerül, lesz még egy gyereke, vagyis én. Tudom, hogy most ez a legkevésbé sem hiányzik neki, a jelenlegi zűrzavaros életében. Nem akarok egy plusz teher lenni. A lánya mindjárt mondta is az ötleteket, hogy mivel takarózhatok. Azt hittem, hogy elítélnek majd, de semmi ilyet nem éreztem. Túl hamar eltelt az út Távolivárosba, ahol kitettem őket és felvettem a férjem. Amikor csak lehetett, egy kézzel kormányoztam, hogy a szeretőm combjára tehessem a kezem, ő pedig végig finoman simogatta. Élveztem ezeket az utolsó gyengéd perceket. 

Szeretve vagyok... Egy céda vagyok... 

Persze mindig felmerülnek újabb kérdések...
A gyerekeit már egyszer elhagyta az anyjuk... én szeretem őket és nem akarok nekik fájdalmat okozni. Én nem akarom őket elhagyni... 

Egyszer régen volt egy kislány, csak két évvel volt fiatalabb, mint a szerelmem legkisebb lánya most. Az anyát kereste bennem, mert el volt hanyagolva. Meg is találta, és én megadtam neki azt, amire szüksége volt. Én mindig megadom. Sajátomként szerettem. Most már felnőtt, de még mindig az én nagy kislányom. 

Most sem akarok fájdalmat okozni... tudom, hogy hiányzik nekik az anyjuk... És ha megszeretnek... nem akarom őket cserbenhagyni... elhagyni... csak szeretni... 
Majd csak lesz valahogy... az idő mindent megold és hasonló ostobaságok...
Lehet, hogy nem is kéne ilyesmin agyalnom, hanem könnyedén venni a dolgokat. De az nem én lennék...

A cikket írta: Donna Juanna

Eredeti megjelenés:

http://www.felesegek.hu/cikkek/belbecs-avagy-a-noi-lelek/titkaink-egymas-kozott/masodik-randi_3741