Kép nélkül képtelenség, képpel is a lehetetlen bal felső sarkát kibillentő próbálkozás. Tulajdonképpen ragasztó fogyasztásról van szó. Valami, ami sem a szipózáshoz -mint primitív kábítószer-élvezethez-, sem enyvhez -a valamit valamihez ragasztóhoz-, nem hasonlít a szó klasszikus értelmében és, hogy jól ellentmondjak magamnak, mindkettőt magába foglalja

    Tipikus Pistike, szürkületkor, enyv nélkül kényelmetlen, hátgerinc ferdítő székének ülőkéjére ragad és megnyom egy gombot. A levegőt egyre szaporábban veszi olyan bungee jummpingos adrenalin bomba lesz belőle, jelentős neuron borzongással, idegbeteghez hasonlóan, fejét levakarni készülve dörzsöli tenyerét.

  - Mikor indul már be ez a nyavalyás gép!
    A nyavalyás nem hajlandó tudomásul venni Tipikus Pistike lelkének ilyentén rettenéseit és a maga komótos módján -tán a szokásosnál is lassabban-, végre beindul. Ha egy kalapács lenne Pistike kezében, már régen szétverte volna lázadó gépét, mindössze azért nem, mert akkor az elvonási tünetektől, húsz perc alatt merevgörcsben fetrengő szadista öngyilkosságot hajtana végre.

    Újabb óráknak tűnő, sokkoló másodpercek és fent van a neten. Még egy kis macera, kattogtatás, dobolás az ujjaival és végre áhított játékába küldheti is várakozó ellenfeleinek a kihívást egy újabb "Robbantsuk fel önmagunkat" menetre, ahol köztudottan 415 életet lehet veszíteni.
    Tipikus Pistike élménye leírhatatlan, amikor az első 46 játszmát zsinórban nyeri. Hangsúlyozottan, karosszékében görnyedve, szervezetét elözönli az endomorfin. Megtalálta a megoldást, az eszközt, aminek használatával életének értelmet adhat! Nem számítógépet, nem a függőséget, hanem a "Robbantsuk fel magunkat" játékot.
    A szabályok egyszerűek. A címmel ellentétben, mindig az ellenfelet kell felrobbantani. Lehetőleg annyiszor, ahányszor csak tudja. Arra különösen ügyelni kell, hogy önmagát ne nagyon engedje felrobbantani. Bár bizonyos helytelen taktikai lépések eredményeként saját maga is fel tudja valóban robbantani saját magát, az viszont nyolc egymás utáni életet venne el tőle.
    Ilyenkor, a Pistike lelkületüek, az ingerültség és a mély depresszióból ötvözött érzéssel fájnak. Nyerni kell! Mi az a néhány tucat élet amit elveszít!
    Egyszerre több játékossal, több az esély. Robbantani kell minél többet és minél többször. Pistike már majdnem alszik székében, sápadt, vézna alig valami fizikai álló képességgel, jól belelóg az éjszakába.

Minden noszogatás hasztalan. Mikron vékonyságú, de dinamittal sem szétrobbantható a fal, ami a verseny világát a külvilágtól elválasztja.

    Már csak hárman maradtak versenyben, rajta kívü ketten, akiket soha nem látott, a neveiket sem tudja, csak felhasználó neveiket és akiket úgy gyűlöl, mint egyetlen emberi lényt sem. Végigvergődte magát csapatnyi ellenfél összes életének felrobbantásával, akik sosem ellenfelek voltak, hanem ellenségek képzetében. Most itt a hajnalban görnyedő éjszaka, az utolsó álmait is szétfoszlathatja. Ennek a kettőnek életbevágó, hogy a fentmaradt néhány életét még feltétlenül szétrobbantsa és a rövid pihenőre a siker mámorában úszva vonulhasson, azzal a tudattal -önszembekötősdit játszva-, hogy ma megint legyőzte a világot.

    Még öt perc és az utolsó előtti ellenfelet is szétrobbantotta. Kéjes mámorban úszó tudata ujjong a gyilkos ellenség halálának. Tényszerűen úgy érzi, hogy több tucatnyi veszélyesen gonosz, gyűlölt ellenség-ellenfelét valóban felrobbantotta, hiszen odáig alacsonyodtak, hogy az ő sok-sok életéből is néhányat, figyelmetlensége árán az aljas amatőröknek sikerült elorozni. És jött a katasztrófa.

    Az utolsó versenyző felrobbantotta egymás után 24 életét. Összeomlott! Ilyen aljas gyilkost még életében nem látott! Természetes, hogy ő mindenki életeit felrobbanthatja, hiszen azok mocskos, alávaló ellenségek, de hogy jön ez az utolsó ahhoz, hogy az ő életét -aki ha a világot nem is, de a "Robbantsd fel magad" játékot feltétlen uralja-, felrobbantsa.
Tipikus Pistike megingott. Három percnyi összeomlás, koncentráció-képtelenség és a szokásosan higgadt gyűlölet, átmeneti idegességbe fordulása katasztrófához vezetett. Öt órai harc után a mocskos, piszkos ellenfél, aki egyértelműen ellenség, a világ másik pontján a számítógép mellől, Tipikus Pistikét összes életestől
felrobbantotta.

    Tette ezt olyan aljas számítógépes színnyugalommal, mintha Pistike lelkivilága nem is számítana, sőt mintha Pistikének nem is lenne lelkivilága. Pedig volt, Pistike tudta, hogy neki van! Természesen azt is, hogy egyetlen ellenfelének sincs, csak neki.
    Ágyba zuhant, a világunk minden szócsövéből ömlő lúzer tudattal zokogott pár percet, majd elaludt. Reggel értelmezhetetlennek tekintette környezetének torz
elvárását, hogy menjen iskolába. Normális iskolai órák igazán kezdőthetnének mondjuk délután 1-kor, figyelembe véve az éjszakai harcokat és az azt követő
súlyos lelki traumákat.

    Fáradtan, valahogy bejutott az iskolába. Sárgászöld volt, ő nem szerette a napot. Csak ült, elbambult órái alatt. Egyetlen érzés tartotta életben: ha hazamegy megeszik négy doboz csipszet, lefekszik, alszik négy órát és kezdődik az új harc. Mit harc? Háború! Ezek ellen a szemét, aljas ellenségek ellen győznie kell. Fel akarja őket robbantani. Meg is fogja tenni, ha nem, valóban megérdemli a lúzer nevet!